Alig egy héttel a tulajdonos halála után az elmúlt évtized egyik legjobb romániai férfi kézilabda-csapata lehúzta a rólót. A klub visszalépett a bajnokságtól, a játékosok szétszéledtek Konstancától Spanyolországig, csak egy több százezer eurós adósság maradt a 2015-ös Challenge Kupa-győztes után. A helyi politikusok máris beígérték egy új klub létrehozását, az új kezdetet, de ettől a probléma még megmaradt.
És ez a probléma nem az SZKC-hoz kötődik, hanem egy általános jelenség. Romániában minden sportág minden csapata a tulajdonos hangulatától, kénye-kedvétől, anyagi helyzetének változásától vagy éppen – mint az udvarhelyi kézilabdázók esetében látjuk – a puszta létezésétől függ. És hogy ez a tulajdonos magánszemély, magáncég vagy éppen állami intézmény, az teljesen mindegy. Ha van kedve pénzt költeni, akár a sajátjából, akár a közéből, akkor van csapat, ha viszont nincs, egyik napról a másikra eltűnik a pályáról.
Mert Romániában a focit kivéve egyik sportágban sincs meg a profit lehetősége. Aki kézilabdára, kosárlabdára, hokira költi a pénzét, az valóban támogatja a sportot, hiszen ezekben nincsenek eurómilliós nagyságrendű játékos-eladások és televíziós jogdíjak, a jegybevételből pedig legfeljebb egy-két játékos fizetése ha kijön.
Kurkó János belefáradt a kétfrontos háborúba, eltűnt a HC Csíkszereda. A DNA rászállt az önkormányzatok korrupciógyanús támagatásaira Nagybányán, Temesváron vagy Marosvásárhelyen. A Kolozsvári CFR az egyetlen túlélő, amely Pászkány Árpád kiszállása után is talpra tudott állni, bár újbóli megerősödéséhez új támogató is kellett.
A romániai klubok közel három évtized alatt sem tanulták meg a felelősségteljes gazdálkodást, a több lábon állást és a hosszú távú tervezést. A pálya még mindig a balkáni vadkapitalista hiénáké.
„Az én játékszerem” – így nevezte egykor Pászkány a CFR focicsapatát. A gyerekek kezéből kihulló vagy megunt és eldobott játékszerek azonban össze szoktak törni. És a legtöbbet közülük lehetetlen újra összerakni.
