Mindenki tudomásul vette a budapesti vezetők álláspontját a 7. cikkely Lengyelországgal szembeni aktiválásával kapcsolatban. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes határozott kijelentést tett:

„Megvédjük Lengyelországot egy igazságtalan politikai döntéssel szemben.

A magyar–lengyel barátság, akárcsak kormányunk kötelezettségei arra köteleznek bennünket, hogy minden fórumon ellenezzük az Európai Bizottság döntését”. Orbán Viktor miniszterelnök szintén bejelentette, hogy blokkolni fog bármilyen, Lengyelország elleni lépést.

E nyilatkozatok stílusa még a tartalmuknál is többet számít, hiszen olyan politikai szolidaritást üzen, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. E kijelentések elhangzásának módjából az derül ki, hogy

Közép- és Kelet-Európában létezik a nyugatitól ténylegesen különböző társadalmi és politikai valóság,

amely egyre eltökéltebbnek mutatkozik identitása megvédésében.

Míg Magyarország álláspontját a román sajtó is nagy terjedelemben ismertette, egyelőre senki sem vetette fel, hogy vajon mit fog tenni Románia képviseletében Klaus Iohannis elnök, ha a Tanácsot esetleg összehívják a 7. cikkely ügyében. Márpedig a kérdés annál is inkább indokolt lett volna, hogy Románia elnöke 2016 nyarán, a varsói NATO-csúcs előtt védelmébe vette Lengyelországot.

Akkor – talán csak tisztán konjukturális okokból – a következőt mondta a Romania’s Security Leadership in South East Europe konferencián: „Ebben a kontextusban nem hagyhatom említés nélkül, hogy az Európai Bizottság nemrég, június 1-én elfogadta a jogállamiság lengyelországi helyzetéről szóló véleményt. A Bizottság által választott pillanat időszerűségével kapcsolatos kérdőjeleken túlmenően teljes mértékben bízom a lengyel demokrácia azon képességében, hogy megtalálja a jogállamisággal összhangban lévő legjobb megoldásokat, tekintettel Lengyelország hagyományára, ami a valódi demokráciának a posztkommunista időszakban történt megszilárdításában vállalt aktív szerepét illeti”.

Változott valami azóta? Azt mondhatnánk, hogy Lengyelország (Andrzej Duda elnök vétójával) éppenséggel még engedett is egy kicsit a Brüsszelből érkező követeléseknek, és így

Románia álláspontjának változatlannak kellene maradnia,

annál is inkább, hogy ezen nyilatkozat alapját a NATO keleti szárnyának biztonsági szükségszerűsége képezte: „Ilyen értelemben ebben az igyekezetben számítunk Lengyelország, Románia stratégiai partnerének hozzájárulására.”

Ami a belpolitikát illeti, Iohannis elnök a PSD–ALDE-kormánnyal szemben foglalt állást és bírálta az igazságszolgáltatásra vonatkozó törvények módosításait, amelyek egy kicsit gyengítik a hatáskörét, és ebből következően nem tudna spontánul szolidaritást vállalni Lengyelországgal. Ellenkezőleg, ami a hatalmi viszonyokat és az igazságszolgáltatási apparátus szervezetét illeti,

Klaus Iohannis szemben áll a szuverenista országokkal, a brüsszeli Bizottság hatalma mellett foglalva állást.

A Visegrádi Csoporttal ellentétben, amely Közép- és Kelet-Európa elkülöníthető identitásáról beszél, Klaus Iohannis mindig is egy Németország és Franciaország által vezetett föderáció érdekében szólalt meg, még ha nem is mondta ki ennyire nyíltan. Az az állhatatosság, mellyel a „francia–német mag”-hoz tartozás vágyáról beszélt, nemcsak a „kétsebességes Európa”, hanem főképpen a szuverenista álláspontok elutasítását jelentette.

Ezért aztán – valószínűleg – nem létezik nagyobb dilemma Románia Lengyelországgal kapcsolatos álláspontjánál. A 2016 nyarán elmondott beszéde arra kötelezné Iohannis elnököt, hogy a Bizottság ellenében szövetséget kössön Lengyelországgal. Egy szemléletváltás azt jelentené, hogy Románia – mint történelmében oly sokszor – újra megbízhatatlan országnak tűnjön, amely nem tartja be a kötelezettségvállalásait és túl könnyen igazítja a körülményekhez a véleményét.

A helyzet valóban súlyos, hiszen az Európai Unió nagyobb zsákutcában van, mint amekkorát a romániai politikai vita látni enged. Az Európai Unió jövőbeni konfigurációjában fontosabb szerepre törekvő

V4-országok szolidaritását csak egy helyrehozhatatlan törés kockázatával lehet lefitymálni.

A bajorországi konzervatív vezető, Horst Seehofer nemrég meg is hívta a CSU-s parlamenti képviselők találkozójára Orbán Viktor kormányfőt, sokatmondó nyilatkozattal indokolva meg gesztusát: „vissza kellene vennünk a gőgösségből, amikor már országokat és politikusokat értékelünk”. Majd a bajor vezető azt tanácsolta, hogy a németeknek „a lehető legjobb kapcsolatokat kellene fenntartaniuk a közép- és kelet-európai országokkal is, nemcsak a nagyobb tagállamokkal”.

Igaz, a CSU mindig is kedvezően viszonyult az Orbán Viktor által vezetett Magyarországhoz, így nincs újdonság Horst Seehofer álláspontjában. Ennek ellenére egyre nyilvánvalóbb, hogy a 7. cikkely aktiválása által jelentett törést nem lehet merev álláspontokkal vagy fenyegetőzésekkel megoldani és hogy a következmény pontosan ellentéte lehet majd annak, amire számítanak.

Érezhető az igény egy másfajta Európára,

amely egyenlő, a társadalomról alkotott saját jogos elképzeléssel rendelkező partnernek és nem a törvényesség elleni lázadozónak tekinti a Keletet. A legjobb kezdet pedig – természetesen – egy Kelet–Nyugat konzultáció megszervezése lenne az Európai Unió szerződésének 2. cikkelyéről, amelyben az Unió értékelveit, a „jogállamiságot” és az „emberi jogokat” sorolják fel anélkül, hogy pontosan meghatároznák azokat.