Rendben, egyesültünk. Hogy, hogy nem, a Petre Carp által említett történelmi szerencsével, Brătianu identitárius indulatával, Maniu naivitásaival – egyesültünk. Száz év után mit is ünneplünk? Most, 2018-ban mit is? Röviden: tegyünk úgy, mintha nem látnánk egy, az Európai Unióba és a NATO-ba szerencsével bejutott állam modernitása elleni támadásokat? Fogjuk be a fülünket, amikor a bennünket irányító hajdani évismétlőkről hallunk? Dolgozzunk többet, adjunk több pénzt szociális segélyekre? Szóval mit?
Tudom, most divat zászlóba öltözni és szépeket mondani Romániáról. Mi a vagány ebben az országban?
Igen, a hegyek, a mezők, a dombok – de ezeket Isten tette ide, nem mi; és ha őszinték akarunk lenni, mi taroltuk le a hegyeket, mi űzünk gúnyt a piacokra érkező parasztból. Mi, a választottainkon keresztül. Mi vagány még Romániában? Igen, a művészek vagányok – legalábbis annak alapján, amennyit megtanulunk róluk a tankönyvekből. Hisz mi csak azért tartjuk őket vagányoknak, mert már halottak – és másfelé haltak meg. Emlékük csak ünnepnapokon létezik, amúgy gúnyt űzünk az emlékházaikból.
Olvasson még:
Reeeendben, és még el kell mondanunk, hogy itt öko módon táplálkozunk.
Bio módon. Organikusan. Biztos? Ezért kapnak lengyelországi almát a diákok az iskolában? Azért kínai a fokhagyma és egyiptomi a krumpli? Brazíliai a tyúk? A Facebookon diskurálunk arról, hogy a csendőrök a városba petrezselymet árulni érkezett néniket bírságolnak, mert a vezetők ezt nem látják. Hol van az a politikánk, amely elsődlegességet biztosít a mezőgazdaságnak? – mert olyan földünk van, hogy még a rozsdás szögből is kalász nőne ki; márpedig nincs kalász. Hol van az a politikánk, amely elsődlegességet biztosít az oktatásnak? – mert van Eminescud is, Brâncuşi-od is, Slavici-od is; de a tankönyvekben Tutankhamon szerepel.
Vajon milyen lenne, ha tükörbe néznénk? Most, a századik évfordulón. És megnéznénk, hogy miért tekinthető még mindig rendszernek az 1918 utáni ostoba jakobinizmus. Hogy miért kell az ország összes tartományának a minisztériumoknál kunyerálnia útért, iskoláért, kórházért.
Az erdélyiek száz éve kérik, hogy több pénz maradjon náluk, mert megdolgoztak érte.
A moldvaiak száz éve kérnek egy utat, mely összeköti őket Nyugat-Európával. A bánságiak is önrendelkezést akarnak. Mindenki azt kéri, hogy ne húzzák meg annyira a központosítás srófját és a fent lévők állandóan úgy tesznek, mintha nem értenék, és foghíjról rád sütik a szeparatizmus bélyegét, mintha az, hogy jobban akarsz élni és ezért többet is dolgoznál, ellentétes lenne az alkotmánnyal, a nemzeti, egységes, bla-bla-bla állammal.
Utolsó pillanatban érkezett az örömhír, hogy a centenárium alkalmából még drasztikusabban meglopják majd a közösségeket – több pénz megy a minisztériumoknak, ezzel párhuzamosan pedig érkezik a kormányzati alamizsna: nesztek, több pénz lesz bérre a polgármesteri hivatalokban, szóval szálljatok le rólunk! A kormánytól még visszaérkező pénzekből pedig sok kitűzőkre, zászlókra, csülkös babfőzelékre és hazafias versekre megy majd el.
Hallottál valamit bármilyen új autópályáról? Új iskoláról? Új kórházról? Öntözőművekről? Nem is fogsz.
A centenárium alkalmából azok, akiknek még fontos, kint lesznek az utcán, de nem örömükben, hanem az ország élére került semmirekellők miatti rémületükben. A „DNA vigyen el benneteket”, „PSD/Vörös pestis” versikék helyett. Zászlók, plakátok helyett. Csendőrök. Breaking news-ok. Borzadály. Patyomkin. Ez lesz Románia a századik évfordulón, ide jut egy olyan ország, amely állandóan a szerencsére támaszkodik és nem az emberekre – nem tűnik úgy néha, hogy ez az ország úgy jár, mint az, aki nyer a lottón és aztán rámegy erre a családja, a barátai, az élete?