A himnusz a tévéműsorok végén és minden egyes csülkös ünnepen 30 éve felébredésre szólítja a románokat. Az álom, amelybe mélyedünk, kétségtelenül „halálos”, tekintettel arra, hogy már ennyi évtizede énekeljük ezt a himnuszt, és úgy tűnik, hogy még senki sem ébredt fel.

Miközben mi álmunkban „szabadság”-ot kiáltunk és átfordulunk a másik oldalunkra, más nemzetek tettekkel töltik meg a történelemkönyv oldalait. A „les enfants de la patrie” repülőket építenek és válogatott borokkal és tejtermékekkel gyarmatosítják a gyomrunkat. Hogyan is lehetne másképp, hiszen ők a Marseillaise üteméhez igazították a létüket, mely himnusz már az első versszakában arról tájékoztatja őket, hogy ma dicsőséges nap van. Melyik ma? Minden ma.

Miközben mi, „barbár zsarnokok” és „kegyetlen ellenségek” áldozatai, hason fekve horkolunk a történelem pincéjében, az amerikaiak sürögnek-forognak a „the land of the free and the home of the brave”-ben. Zászlójuk csillagaival a szemükben és a minden tervük alapjául megtett Istennel az amerikaiak kényükre-kedvükre járják a világot, és erkölcsből, fegyelemből és gazdaságból leckéztetnek minket rendszeresen.

Miközben mi, a magunk himnuszával, azon kínlódunk, hogy kifacsarjunk a DNS-ünkből egy maréknyi törvényt, amelyek akár közvetve is Rómához kötnének minket, az angolok a maguk himnuszával a királynő körül sorakoznak fel szorosan. A királynő szigetre elbarikádozott és elbrexitezett alattvalói csodálatos országot festenek szavakból, és azt kérik Istentől, adja meg nekik mindazt, ami megadható.

Félénken nézek más népekre és visszasírom azokat az időket, amikor – gyermekként – olyan himnusz ütemét követték lépteim, amelyben Románia szép volt. Visszasírom azokat a fűtetlen és fénytelen reggeleket, amikor örömmel énekeltük: „trei culori cunosc pe lume, ce le ţin ca sfânt odor” (a szerző itt rosszul emlékszik: a „három színt ismerek a világon, melyeket szent ékszerként őrzök” az eredeti, Ciprian Porumbescu által írt mű és nem a kommunista korszakban átírt változat részlete – szerk.).

Lehet, hogy gyermekeink olyan himnuszt érdemelnek, amely más ütemet adhat a lépteiknek, másképp irányíthatja a gondolataikat és fényesebb távlatokat nyújthat. Vagy ki tudja, talán hosszabb, gyógyító álomra van szükségünk. És ha már nem akarunk előmászni a pincéből, ahova a „barbár zsarnokok” süllyesztettek minket, legalább az álmunk legyen nyugodt, „szabadsággal” és kérdőn felemelt szemöldökű ősök árnyékaival terhelt rémálmoktól mentes.

Ebben az esetben egy kedves, nem túl sok szakaszos altatódalt kellene választanunk. És rendszeresen öleljük át egymást az importcukorkákból készült ‘coliva’ (ortodox és görögkatolikus halotti toron felszolgált sajátos süteményféle – szerk.) mellett, azt kívánva egymásnak: „Szép álmokat, román!”