Dorin Stănescu történész és az egykori Centenáriumi Főosztály volt tanácsadója (képünkön) arról beszél, hogy mi Románia helyzete az ünnepi év küszöbén, miként kellene kinéznie 2018-nak ahhoz, hogy méltóképpen megünnepeljék a centenáriumot és milyen tanulságokat kellene levonniuk a románoknak a nemzeti történelem utóbbi évszázadából.

Gyakran hipotetikus és ideális munkaadatokkal szoktak zsonglőrködni, mert a jelenből még mindig hiányoznak a konkrét tervek.

Milyen Románia helyzete a centenárium küszöbén? Felkészültünk rá?

Románia szerintem elrontotta a centenáriumi rajtot. Amikor ezt mondom, akkor – mondjuk – Franciaország tapasztalatához viszonyítok. Ne feledjük, hogy Franciaország már túl van az 1789-es francia forradalom bicentenáriumán. 1989-ben már lezajlott egy hasonló program. Franciaországban a következőképpen jártak el: egy történész, Joseph Zimet 2011-ben készített egy száz oldalas tanulmányt arról, hogy miként kellene lefolytatni és megszervezni az első világháború centenáriumának megünneplését.

Ezt a jelentést Franciaország elnöke elé terjesztették, aki akkor Sarkozy volt és aki javaslatot tett egy Centenáriumi Misszió létrehozására, amit elfogadtak és költségvetést rendeltek hozzá. A Centenáriumi Misszió struktúráját azoknak a minisztériumoknak a koordinálására alakították ki, amelyeknek közük van az első világháborúhoz, az oktatási minisztériumtól kezdődően a művelődésin és védelmin keresztül egészen a kulturális téren feladatokat ellátó intézményekig és szervezetekig.

A Centenáriumi Missziónak van saját költségvetési, szakértői csoportja, és minden egyes minisztériumban vannak minisztériumi centenáriumi bizottságok, melyekben a központtal kapcsolatot tartók dolgoznak. Ők veszik át és koordinálják a helyi projekteket. El kell mondani azt is, hogy a Centenáriumi Misszió minden ősszel újraindítja az eljárást, amelynek keretében benyújtják a következő évre vonatkozó projekteket és decemberben pontosan tudni lehet, hogy milyen projektek zajlanak a következő évben. A Centenáriumi Misszió gyakorlatilag 2012-ben, az első világháborúnak szentelt nagy ünnep előtt kezdett el működni. Volt idejük felkészülni.

Visszatérve Romániához. Mi mit csináltunk?

Mint mondtam, mi elpuskáztuk ezt a centenáriumot. A Ponta-kormány 2014-ben csak egy rendeletet adott ki, melyben egy Románia 100 programról volt szó. Ez a program nem írta elő egy koordinálási struktúra felállítását, hanem egyszerűen csak arra kérték a megyéket, a művelődés területén működő intézményeket, hogy javasoljanak projekteket, melyekhez pénzt rendeltek. És nagyjából ennyi volt az egész.

Ezt követően a Cioloş-kormány átvette a már említett francia modellt. A Centenáriumi Főosztály a francia mintát követi. Egy fiatal egyetemi tanár, Daniel Şandru személyében kineveztek egy államtitkárt, aki az addigi karrierjével bizonyította, hogy képes levezényelni egy ilyenfajta programot, és aki készített egy stratégiát a centenárium megünneplésére, körvonalazódott néhány viszonyítási pont. Ugyanakkor a megyéktől projektjavaslatokat kértek.

Elemzésem nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy nem létezik a centenárium megfelelő megünnepléséhez szükséges dimenzió. Nagyon sokan csak kulturális rendezvényeket, „Ez meg ez a megye az első világháborúban” típusú szimpóziumokat, valamint koncerteket vagy ilyenfajta ünnepségeket javasoltak. Kevés megye állt elő tartalmas projektekkel.

Miért haltak meg emberek a háborúban

Milyen lenne egy jó projekt? Mondjon egy példát.

A centenárium – szerintem – nevelést jelent. Nagyon kevés szó esett oktatóprojektekről. Szükség van ilyenfajta projektekre, mert ez a Centenárium elsősorban a román társadalomnak szól. Márpedig a román társadalomnak meg kell ismernie elődeink 100 évvel ezelőtti cselekedeteinek és – mondjuk úgy – áldozatának fontosságát. Meg kell értenünk a tetteiket, tisztelnünk kell erőfeszítésüket és tovább kell vinnünk a ránk hagyott örökségüket. Az első világháború frontjain elesett katonák nem azért haltak meg, hogy ma torokat szervezzenek nekik. Azért estek el, hogy utódaiknak jobb legyen, hogy hazánk fejlődjön. Nekünk pedig azt kell megnéznünk, mit kell tennünk, hogy a holnapi Románia jobban nézzen ki, hogy utódaink jobban éljenek.

Ehhez néhány hosszú távú projektre van szükség. Például el lehetett volna indítani egy infrastruktúra-projektet. Belekezdhettünk volna egy autópályába. Gondolja végig, 100 évvel a román tartományok egyesülése után nincs olyan autópályánk, amely összekötné Havasalföldet Erdéllyel vagy Moldvát Erdéllyel.

A tapasztalat egyértelműen mutatja, hogy egy autópályát nem lehet egy év alatt befejezni, de legalább tudtuk volna, hogy ezt az autópályát a centenárium alkalmából indítottuk el, éppen azért, hogy az Egyesülés ne csak spirituális legyen, hanem fizikai is. Ilyenek lennének a jó projektek.

Merész. Valami megvalósíthatót?

Persze, van néhány ezer első világháborús emlékmű, amelyek romos állapotban vannak. Vannak például emlékházak, nemrég volt egy vita Iuliu Maniu házáról, amely romhalmazzá vált.

Idén (az interjú 2017-ben készült – szerk. megj.) februárban jártam a gyulafehérvári Egyesülés Múzeumában. Nos, meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik szobát le kellett zárni, mert beázott a mennyezet. Nem normális, hogy ilyen helyzetben van az Egyesülés Múzeuma a centenáriumot megelőző évben. Ha jól belegondolunk, az Egyesülés Múzeuma ugyanúgy néz ki, mint Ceauşescu idejében: ugyanaz a padlószőnyeg, ugyanaz a bútorzat.
 

Erkölcsi és történelmi kárpótlások

De a tervekben szerepelnek emlékmű- és szoboravatások is. Ilyen körülmények között mennyire van szükség új emlékművekre?

Persze, hogy az emlékművek is megjelenítenek egy bizonyos fajta üzenetet, megvan a maguk szerepe. Mégiscsak 50 évnyi kommunizmus után vagyunk, már a másfajta társadalom felé vezető átmenet harmadik évtizedében járunk, de még mindig nincs szobra Ferdinánd királynak, sem Mária királynénak, miközben ők Románia azon uralkodói voltak, akik egyértelműen megérdemelnek egy ilyenfajta emlékművet. Sort kell keríteni erre a kárpótlásra, akármilyen megkésett is.

Emlékművekre is szükségünk van, de az én véleményem az – és ezt kihangsúlyozom –, hogy a centenárium nevelést jelent. Rá kell nevelned a lakosságodat, hogy tisztelje elődeit és ugyanakkor igyekezned kell jövőre vonatkozó célok, közös célok felé összpontosítanod ennek a nemzetnek az energiáját.

A román társadalom 100 évvel az egyesülés után, sajnos, sokkal megosztottabb, mint az egy évszázaddal ezelőtti volt, nem túlságosan egységes társadalom.

Ez a megosztottság a centenárium programjában is megmutatkozik (már amennyi abból megmarad és pillanatnyilag nyilvános)?

Először is nem létezik egy kormányzati elképzelés, stratégia a centenárium megünneplésére. Felállítottak egy tárcaközi bizottságot, amely – tudomásom szerint – eddig még nem ülésezett.

Akár fogadni is mernék, hogy 2018-ban csak néhány ceremónia lesz Gyulafehérváron, lesz egy nagy felvonulás, kiraknak néhány bannert, néhány plakátot és ennyi.
 

„Így kell nevelni”

Nem létezik egy globális elképzelés a centenárium megszervezéséről?

Nincs, sajnos. A Művelődési Minisztérium költségvetése túl kicsi, és nem is tudom, hogy intézményileg képes-e levezényelni egy ilyenfajta projektet, mint amilyen a centenáriumé. Hamarosan vége van decembernek (2017-ről van szó – szerk. megj.) és a Művelődési Minisztérium nem jelentette be – például – a jövő évi események naptárát. Úgy gondolom, hogy már kitalált és magvalósítás alatt álló projektjeik csak a civil társadalomhoz tartozó szervezeteknek vagy egyes helyi intézményeknek vannak.

Hogyhogy?

A Román Akadémia például 2017 nyarán elfogadott egy dokumentumot, mely nyolc fő pontból, a centenárium megünneplésének nyolc irányvonalából áll. Úgy tűnik, hogy jelenleg ez az egyetlen intézmény, amelynek sikerült összeállítania egy ilyen programot.
Vannak még az egyetemek, a Bukaresti Tudományegyetem, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, amelyek szintén rendelkeznek egy-egy programmal. Csakhogy ezek a lakosság egy bizonyos szegmensének szólnak és sajátos dimenziójuk van.

Megemlíteném még a Iaşi-i Polgármesteri Hivatalon belüli Centenáriumi Osztályt, amely egy 2017–2020-as Centenáriumi Program kialakítása és finanszírozása révén rendelkezik elképzeléssel a megünneplésről.

2017-ben emlékeztünk meg a mărăşeşti-i csaták századik évfordulójáról. Sor került egy ünnepségre, amely viszonyítási pont lehet ahhoz, ami 2018-ban következik. Mi a véleménye róla?

A román állam nemrég lehetővé tette a diákok ingyenes utazását. Azt hiszem, hogy a Közlekedési Minisztérium szintjén ki lehetne gondolni egy hasonló programot, amelynek keretében az ország polgárai, főleg a fronton elesettek utódai könnyebben eljuthatnának oda. Például olcsóbb lenne az utazás, vagy valamilyen módon elősegítenék az ország valamennyi polgárának a részvételét ezeken a ceremóniákon. Mărăşeşti-nél erdélyiek is meghaltak, akik önkéntesként harcoltak a román hadseregben, moldvaiak is meghaltak, munténiaiak is.

Ha azt vesszük igazodási pontnak, ami Nyugaton történik a centenárium kapcsán, akkor mondok egy példát: 2016-ban részt vettem a franciaországi Centenáriumi Misszió által szervezett, 1916 nagy csatái című nemzetközi konferencián. A munkálatok végén a szervezők elvittek bennünket Verdunbe.

Nos, mit láttam ott: először is a múzeumot a franciák és a németek közösen újították fel. Aztán láttam német családokat, amelyek ellátogattak oda, láttam francia családokat, láttam, hogy az iskolák viszik oda a gyermekeket. Azt is idézzük fel, hogy 2016 májusában, Verdunben sor került az ottani csaták centenáriumáról megemlékező ceremóniára, melyen részt vett Franciaország elnöke, Hollande és a német kancellár, Merkel. De a ceremóniára 4000 diák is eljött Franciaországból és Németországból.

Miért hangsúlyozom ki a gyermekeket? Mert így kell nevelni. A gyermekeknek meg kell érteniük, hogy Nagy-Románia nem egy kancelláriában született meg, hanem a harcmezőn. Összehasonlításképpen, Mărăşeşti-nél csak a hivatalosságok és a helyi közönség volt jelen.
 

Mire van szüksége Romániának a centenárium küszöbén

Ha – nagyon vázlatosan – elkészítenénk az utóbbi évszázad mérlegét, akkor ebben az időszakban mit sorolhatnánk a veszteségek és mit a nyereségek közé?

Hiba lenne nem elismerni, hogy Románia óriási fejlődésen ment át az utóbbi száz évben. Látjuk, hogy Románia jó irányban változott, ha csak a Nyugattal szembeni lemaradás utóbbi három évtizedben lezajlott ledolgozására is gondolunk – még akkor is, ha most úgy tűnik, hogy még mindig le vagyunk maradva és többet szeretnénk. Egyértelmű, hogy Románia pozitív irányban változott, még akkor is, ha csak a gazdasági mutatókat vesszük figyelembe.

Persze, nem beszélünk a globalizálódásról, aminek vannak pozitív és negatív oldalai. Hiányosságaink is vannak, nyilvánvalóan. Még mindig falusi társadalom vagyunk, a lakosság nagyjából 40 százaléka falun él.

Vagyis még mindig két Románia létezik.

Mindig is két Románia volt. Ne feledjük, hogy 1907-ben egy középkori jellegű parasztlázadásra került sor, a városok pedig a modernitás szigetei voltak. Mára persze történt fejlődés, a falvak jó irányban változtak. Másrészről elvesztek hagyományok, annak is megvan az ára, hogy távozott a lakosság egy része. Végül is Románia fejlődött, annak ellenére, hogy átmentünk diktatúrákon, egy kommunista rezsimen, annak minden nehézségeivel és fájdalmaival.
 

Mink volt és mit veszítettünk

Milyen viszonyítási pontokat kellene megőriznünk az egy évszázaddal ezelőtt történtekből?

Ha viszonyítási pontokról van szó, akkor nem a politikai osztályra gondolnék. Ha megnézzük az akkori sajtót, láthatjuk, hogy az a politikai osztály nagyjából ugyanolyan volt, mint a mostani.

Persze, elteltek az évek, a feledés homályába vesztek, eltűntek az akkori szenvedélyek is, és ma már idealizálják az akkori politikai osztályt. De ha az Egyesülést végrehajtó politikai osztályról ítélkezünk, akkor gondoljuk végig, hogy mi történt az 1916-os hadjárat során: a hadsereg katasztrófájára. Ez a politikai osztály – a hadsereg felszerelésével, a hadiipar létrehozásának szükségességével szembeni – hanyagságának volt a következménye. Olvastam valahol, hogy a katonák 1916 nyarán 200 lőszerrel vonultak a frontra. A hadsereg pedig két töltényt volt képes gyártani a hadsereg birtokában lévő minden egyes puskája számára. Az eredmények láthatók voltak.

Mégis van néhány ragyogó figurája annak a korszaknak, a királyi család, Ion I. C. Brătianu a korszak viszonyítási pontjai lehetnének.

Lehet, hogy az akkori kulturális élet is pezsgőbb volt?

Minden bizonnyal. A két világháború közötti időszakban egy kicsit jobban össze voltunk kapcsolódva az európai kulturális élettel. Ez látható is volt, mert a kultúránknak volt néhány képviselője, akik karriert futottak be és a nevük ma is jelent valamit az egyetemes művészetben.

Persze, sok más dolgot is átvehetünk az elődeinktől: talán volt egyfajta erkölcs, egyfajta tisztességesség. Elveszítettük azt a kohéziót, amely arra a társadalomra volt jellemző. Az 1916-os nemzedék képes volt feláldozni magát egy eszme megvalósításáért. Nem tudom, hogy a román társadalom ma is hajlandó lenne-e ilyen áldozatokra egy nemzeti eszme megvalósításáért.
 

Merre vezet Románia jövője?

Pontosan. A centenárium alkalmat teremt arra, hogy a jövő felé is nézzünk, ne csak a múltba. Hogyan néz ki Románia jövője? Van valamilyen tervünk?

Egyszer egy vitán Florin Constantiniu akadémikus azt mondta: Románia gondjai abból fakadnak, hogy már nem rendelkezik egy jövőre vonatkozó, nemzeti projekttel. Nem tudom, mennyi az igazság ebben.

Tény, hogy Romániának 1989-ben volt egy projektje: átlépni egy másik társadalomba és integrálódni az euroatlanti struktúrákba. Ha végiggondoljuk, akkor mindezeket a célokat sikerült teljesíteni. Most van egy Európai Unióval kapcsolatos célunk, de maga az EU is zaklatott időszakon megy keresztül.

A nemzetközi entitások – államok, államszövetségek, mindenféle szervezetek – általában 20 évre szóló terveket készítenek. És mi?

Tudom, hogy a Román Akadémiában lezajlott egy ilyen irányú vita, tudom, hogy Románia elnöki hivatalának van egy „képzett Románia” típusú projektje. Van néhány terv.

Azt hiszem, hogy a felelős tényezőknek és a társadalomnak valószínűleg többet kellene tennie azért, hogy elképzeljék a következő 30 vagy 50 év Romániáját. Pillanatnyilag néhány jel azt mutatja, hogy Romániának 2050-re már csak 12 millió lakosa lesz. Ez aggasztó, és senki nem csinál semmit.

De van valamilyen hosszú távra szóló terv, amelyet 2018-ban fognak bemutatni?

Lehet, hogy van valami, de csak nyilatkozatok szintjén. Apropó, a Centenáriumi Főosztálynál Daniel Şandru államtitkár 2016 szeptemberében többek között arról is beszélt, hogy nemzeti párbeszédet kellene folytatnunk arról, miként kellene kinéznie a következő 100 év Romániájának.

Persze, nehéz részletekbe menően kigondolni, hiszen nagyon sok ismeretlen tényező van, a történész pedig nem jós, de bizonyos koordinátákat figyelembe véve a jövő megtervezhető.

A centenáriummal foglalkozó új csapatban lemondtak erről az elképzelésről?

Egyszerűen nem volt róla szó.
 

„A történészek elszalasztották az első világháború újrafelfedezésének lehetőségét”

A történészi kutatás szemszögéből nézve mi hiányzik nekünk az első világháborút illetően?

Az első világháború, sajnos, nem került túl sok időre a történészek nagyítója alá. Két évtizeddel később kirobbant egy másik nagy háború, amelynek más dimenziója volt, a veszteségek sokkal nagyobbak, az Európa térképén bekövetkezett változások pedig mélyrehatóbbak voltak. A kutatók inkább a második világháborúra összpontosítottak. Most sem fedeztük fel újra az első világháborút.

Azt mondtam korábban, hogy elpuskáztuk a centenárium rajtját és a történészek is elszalasztották a lehetőséget, hogy újra felfedezzék az első világháborút. Íme, már szinte elérkeztünk a nagy háború lezárásának századik évfordulójához – 2019-ben –, és még mindig nem sikerült kiadnunk egy új történelemkönyvet az első világháborúról, amely az irattárakból azóta előkerült dokumentumokat is tartalmazná.

Íme egy példa: 1916-ban, november végén, december elején Târgovişte-n és Ploieşti-en megsemmisítették a finomítókat és a kőolajkutakat. A brit archívumok 2010-ben feloldották a Norton-Griffiths jelentés titkosítását, amely technikai szempontból foglalkozott a finomítók felgyújtásával és – íme – ezek új adatok, amelyekről most értesültünk.

Ezzel szemben mi még mindig csak két történelemkönyvvel rendelkezünk: Kiriţescu két világháború között, egy bizonyos értelmezés szerint írt könyvével, melyben a Nemzeti Liberális Párt és Brătianu kaptak kedvező megvilágítást, valamint a Katonai Kiadónál megjelent România în anii Primului Război Mondial (Románia az első világháború éveiben). Ezt jó kutatók készítették, de tele van katonai részletekkel, nem összességében kezeli a jelenséget – ez egy megfélemlített történetírás volt. Nem beszél – például – arról, hogy az oroszok visszavonultak, a román fronton kerülték az összecsapásokat, mert ez egy 80-as években megjelent történelemkönyv.

Egy újabb, első világháborúról szóló történelemkönyvnek több szempontot kellene vizsgálnia. Például azt, hogy mit jelentett Mărăşeşti? Ez egy pozíció-, lövészárokharc volt. Ezt nem tudtuk vagy ezt így nem mondták ki. Ugyanígy nem volt eddig szó az orosz hadsereg szerepéről, a rossz és jó részeivel együtt.

Nem beszéltünk eddig a nemzeti kisebbségekről és a nagy háborúban játszott szerepükről sem. Sok hasonló aspektus van, amelyeket nem ismertünk vagy amelyek hiányoznak, mint például egy fotó- vagy videóarchívum.

Így néz ki a Művelődési és Nemzeti Identitási Minisztérium Centenáriumnak szentelt honlapja.