Ion Iliescu 1989 decemberében, a TVR-ben (Román Televízió – a szerk.) mondott első beszédében azt állította, hogy Nicolae Ceauşescu „besározta a szocializmus eszméit”. A legtöbben ezt a – ráadásul a ceauşizmus bikkfanyelvén tett – kijelentését Iliescu kommunista szemlélete bizonyítékának tartották.

De akkoriban még nagyon kevés román tudta, hogyan is formálódik a demokratikus nyelvezet. Még az antikommunista irodalmat ismerő legjózanabb értelmiségiek is foglyai voltak annak a zárt világnak, melyben éltek. Ion Iliescu számára, aki kommunista volt és az 1970-es évek elejétől szembefordult Ceauşescuval, egy polgári, demokratikus nyelvezet használata – valószínűleg – fel sem merülhetett (és utána sem merült fel).

Iliescu a rezsimen és tágabban véve a kommunista tömbön belül ellenzéki politikai játékot űzött,

a potenciális gorbacsovista vezetői szerepet vállalva – legalábbis részben – magára. Kifejezésmódja, természetesen, nem-demokratikus meggyőződésekről árulkodik, de akkor a Ceauşescutól való radikális elhatárolódás volt a fontos, amit Iliescu meg is tett.

Iliescu már a forradalom napjaiban olyan kormányzási politikai felállást képzelt el, mely a Román Kommunista Párt (PCR) régi struktúráiból indult ki, de az új Nemzeti Megmentési Front (FSN) körül működött. Ez a nem-demokratikus változat, természetesen, azonnal kiváltotta Corneliu Coposu bírálatát. Ez utóbbi Pavel Câmpeanuval együtt arra kérte Iliescut, hogy fogadja el a történelmi pártok bejuttatását az új parlamentbe. Iliescunak nem nagyon tetszett ez a javaslat, de belement és ezzel szentesítette a posztkommunista Romániában a többpártiság kezdetét.

Közismert, hogy 1990-ben Mihály királynak megtiltották a belépést az országba. Ez egy

brutális lépés volt az új rezsim részéről, mely kimutatta, hogy semmiképpen sem akar visszatérni a monarchiához.

A monarchia elutasításának az új politikai elit hatalomvágya volt a fő oka, de más jelentős okok is voltak. A FSN vezetőségének valamennyi, de tényleg valamennyi tagja a kommunizmusból érkezett és rossz véleményük volt mind Mihály királyról, mind a monarchiáról. Bár tudták, hogy a király ördögként lefestése tiszta propaganda, akaratlanul is hittek ebben. Ezen kívül ugyanezen kommunista minta alapján valószínűleg úgy gondolták, hogy Mihály király visszatérése biztonsági kockázatoknak tette volna ki az országot. A legvalószínűbb módon attól tartottak, hogy Mihály király azonnal felállította volna a saját külföldi származású kamarilláját, amely veszélybe sodorta volna a nemzeti érdekeket. Nyilvánvaló volt a nyugatellenességük. Ennek ellenére teljesen alaptalanok voltak a biztonsági kockázatokkal szembeni félelmeik. A Szovjetunió 1990 elején a szétesés kellős közepén állt, de még élt és képes volt reagálni a szatellitállamok autonómia-törekvéseire. Moszkva elfogadhatatlan szemtelenségnek értékelhette volna a visszatérést a monarchiához. Tehát valós volt a veszély, ezt bizonyítja, hogy a volt kommunista tömb egyik állama sem tette meg ezt a lépést. 1989 után mind köztársaság lett.

Ion Iliescu és a FSN-s vezetők mindent megtettek az új köztársaság legitimálásáért.

Az első és legfontosabb aspektus a „néptömegek” részvétele volt az 1989-es forradalomban. Ion Iliescu mindig ezt az aspektust hangsúlyozta. Ha a tömegek hajtották végre a forradalmat, akkor az új rezsimet a tömegeknek kell legitimálniuk. Ugyanez, a köztársaság legitimálása volt a szerepe az új alkotmány elfogadásáról tartott népszavazásnak is, mely már meghatározásában egy nacionalista állításból indul ki, a köztársaságot egy nemzeti sors vállalása egyik formájának tekintve egy olyan időszak után, amikor az országot „idegen uralkodók” vezették. A köztársaság legitimálására tett kísérlet – kétségtelenül – Károly 1866-os népszavazással történt hatalomba juttatására emlékeztet, miután a szörnyűséges liberális-konzervatív koalíció államcsínyt hajtott végre. Ez a visszautalás elengedhetetlen a köztársaság hívei számára, akik ráadásul Alexandru Ioan Cuzát tekintik igazi vezetőjüknek. A republikánusok számára a reformer és az új államot világi, tehát modern irányba vezető Cuza a fő történelmi legitimációs forrás.

A jobboldali erők számára a köztársaság bevezetése már az elejétől fogva annak a bizonyítéka volt, hogy a kommunisták kisajátították a forradalmat.

Tekintettel arra, hogy az 1947-ben kényszerrel lemondatott I. Mihály király nem tért vissza a trónra, az új köztársaság csak folytatta azt, ami a szovjetek és a nacionalista paradigmában Ceauşescu által kikényszerített köztársaság volt. Az 1991-es alkotmány, persze, önmagában elhatárolódás a kommunista köztársaságoktól, de elfogadásával a vita új fordulatot vett és a tulajdon jogállására összpontosított. Ez rendkívül fontos kérdés volt, mert lényegében a tulajdon jogállása határozza meg a kommunista köztársaság és bármi más közötti különbséget. Az alkotmány szerint az állam védelmezi a tulajdont. Ennek az elvnek a nevében fogadták el a kommunista rezsim által elkobozott tulajdonok visszaszolgáltatásáról szóló első törvényeket. A jobboldal hevesen vitatta a PDSR (Romániai Szociális Demokrácia Pártja – a szerk.) és Ion Iliescu megközelítését, azt követelve, hogy a tulajdont ne csak védelmezzék, hanem szavatolják, a tulajdonok visszaszolgáltatása pedig történjen in integrum módon.

Az iliescui kriptokommunisták és a jobboldali erők közötti konfliktus 1996-ig tartotta fenn a köztársaság sorsával kapcsolatos bizonytalanságot.

A köztársaság csak akkor teljesedett be, amikor Emil Constantinescu elnöki mandátuma és a CDR-s (Romániai Demokratikus Konvenció – a szerk.) kormányzat alatt a jobboldali erők is elfogadták. A jobboldali erők visszaadták román állampolgárságát I. Mihály királynak és új törvényeket fogadtak el a tulajdonviszonyokról, de megtartották a köztársasági berendezkedést. A CDR-s kormányzat totális politikai kudarca miatt Emil Constantinescu már nem indult a második mandátumért, Ion Iliescu pedig megnyerte az elnökválasztást. A leghevesebb jobboldali értelmiségiek 2000-ben rá szavaztak, nehogy nemzeti katasztrófát okozzon az állam élére kerülve az elnökválasztás döntőjébe bekerült Vadim Tudor. Iliescu visszatérése Cotroceni-be ráerősített a köztársasági berendezkedésre.

Közismert, hogy Ion Iliescu utolsó mandátuma eléggé eltért az 1996-ig tartóktól. Iliescu átvette Constantinescutól az Európa- és NATO-párti irányvonalat, megszabadulva régi nyugatellenes félelmeitől. Míg közvetlenül a forradalom után rendkívül nehéz kontextusban kellett kezelnie az ország gondjait, ezúttal sokkal bátorítóbb helyzetben volt. Ez a megkönnyebbülés lehetővé tette számára, hogy változtasson kapcsolatán Mihály királlyal, amire szükség is volt.

Iliescu valószínűleg nem szerette volna visszaadni a királynak a teljes vagyonát.

Mindenesetre ez nem felel meg szocialista elveinek. De végül beleegyezett, tudatában lévén annak, hogy csökkentenie kell azt a – még mindig jelentős – delegitimáló hatást, amit Mihály király távoltartása gyakorolt rá, a köztársaságra és általában véve az országra. Azt is lehetne mondani, hogy a királyi tulajdonok visszaszolgáltatása Iliescu és a köztársaság Mihály királlyal és a monarchiával szembeni győzelmével egyenértékű. Ez volt az a pillanat, amikor a király megadta magát. Ugyanígy azt is lehet mondani, hogy Iliescu csak Mihály királlyal történt – tulajdonai visszaszolgáltatásával kifejezett – kibékülése után csatlakozott – minden további nélkül – a liberális társadalom értékeihez. Következésképpen a királynak sikerült megváltoztatnia őt. Ezen kívül rá tudta venni Ion Iliescut, hogy beismerje, tévedett, amikor elutasította visszatérését az országba.

Mihály király és Ion Iliescu akkor jutottak megegyezésre, amikor egyetlen politikai erő sem támogatta a monarchiát. De ekkor még meg kellett oldani néhány dolgot. Először is a király tulajdonainak visszaszolgáltatását.

Egyetlen államot sem lehet törvényesen létrejöttnek és a jogok védelmezőjének tekinteni, amíg volt uralkodója nem kaphatja vissza saját tulajdonát.

Ugyanakkor a király is felkínálta támogatását a 45 évnyi kommunizmus és egy nagyon zavaros átmenet után mélységesen megrendült államiság megszilárdításához. Ez az új rezsimnek az állam történelmi kontinuitása szemszögéből nézett legitimitásának elismerését jelentette. Magának a megállapodásnak – nyilvánvalóan – jelentős legitimáló hatása volt magára Iliescura nézve is, és ha nem is örökre, de hosszú időre lezárta a kormányzati formáról szóló vitát.

A posztkommunista Romániában a köztársaságot a résztvevők (elsősorban Iliescu) nem-delegálható hatalmi aktusával kényszerítették ki és aztán egymás utáni akciókkal legitimálták, amit végül – történelmi szempontból – maga a hajdani uralkodó fogadott el. Ez nem jelenti azt, hogy többé nincs konfliktus a monarchia és a különféle formákban meghatározott köztársaság között. Ez a konfliktus meghatározza Románia történelmét, annak modernitásában, mely magába foglalja a 45 évnyi kommunizmust. Nagyon időszerű feladat e konfliktus, valamint politikai és történelmi forrásainak meghatározása és jobb megismerése.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.