Talált, süllyed!
Szerző: Sabin Gherman
2017. október 10. kedd, 17:19
Hatalmas tanulmányok készültek az euró-uborka optimális görbületéről, de nem igazán esett szó arról, milyen kötelezettségei vannak az államnak a polgárral szemben. Sabin Gherman írása.

Rövidre fogva: mit nem értenek a hivatásos uralkodók?

Az embereknek nem abból lett elegük, hogy adókat kell fizetniük az államnak

(ezek az adók autópályákat, iskolákat, kórházakat és más hasonlókat jelentenek), hanem a politikusi karrierek finanszírozásából. Hova kerül a pénzem, miért kell nekem minden hónapban sorba állni az adóhatóságnál? Erre azt mondod majd: hogyhogy? Nos, nézzünk szét egy kicsit a portánkon: a PSD előjön a nemzeti osztogatásos ígéreteivel és megnyeri a választásokat – nagy az öröm, saját ember kerül nyerő pozícióba minden egyes tisztségnél, az iskolaigazgatóktól a 135 államtitkárig.

A parlamenti képviselők fizetését megkétszerezik, az ellenzék egyszerre akar szűz maradni és a nászéjszakába is belekóstolni; most meg teli zsebbel morog. A közigazgatásban is hirtelen megnőnek a bérek, a nyugdíjasok kapnak néhány százast. De: honnan a pénz? Nos, a magánszférában dolgozók nyolcadik bőréből, meg elvesszük az állami cégek beruházási pénzét is, hiszen most mi vagyunk az állam! És a cégek leveszik a pénzt a számlájukról, hogy kifizessék az alamizsnát. Következmény: a piacon nincs több pénz – ráadásul a beruházásoknak is annyi –, a bankok nehezebben hiteleznek egymás között és nő a kamatláb. Vagyis a Robor. Ki fizeti ezt meg? Csak nem fogjuk a parlamenti képviselőkre terhelni! Fizessenek a fiatal és a hitelre vásárolt kis lakásuk miatt örvendező családok, fizessenek mindazok, akik bíztak abban, hogy ez az ország normális és virágzó lesz.

Tehát, mit finanszíroztál?

Iskolákat, kórházakat, autópályákat, öntözőműveket? Vagy a politikusok pirruszi győzelmét?

A gazdaság sohasem alkudozik a politikusokkal és a beszélgetőműsorokat sem figyeli, ahol a miniszterek éppen a jólétet jelentik be.

És az egész egy undorító kérdésből indul ki, melyet az emberek nem mernek nyílt színen feltenni: mennyibe kerül, valójában, az állam? Egy lejbe, kettőbe, ezerbe? Mennyibe kerül az állam külügye, mennyibe a monetáris vagy a vámpolitikája, mennyibe a titkosszolgálatok, a hadsereg, a tartós fejlődési politikák?

Minden államnak specifikus törekvései, forrásai és hozzáállásai vannak, az államnak pedig ezeknek a jellegzetességeknek az összehangolása, nem pedig a szembeállítása a feladata. Milyen következményekkel kellene járjon az, ha te kihúzod a pénzt a munkás zsebéből és saját tárcádba teszed, vagy kifizeted a kocsmai adósságát annak, aki csendőrt szokott hívni, hogy elhányja a havat a háza elől? Mire számítasz, ha te, az állam nem a munkát finanszírozod, hanem – évtizedek óta – azokra pazarolod a pénzt, akiknek nincs kedvük dolgozni? Mettől kezdve mosod össze a szolidaritást az alamizsnaosztogatással?

A nacionalizmus és a szeparatizmus is akkor jelenik meg, amikor rosszak a közpolitikák,

a nacionalizmus és a szeparatizmus is a közharagot testesítik meg – ez történik most Katalóniában, de mindenfelé ez pezseg.

Európa nem az egyesítő politikákban, hanem egyszerűen a hozzáértő politikusokban szenved óriási hiányt. Több száz oldalas tanulmányok készültek az euró-uborka optimális görbületéről (igen, ez nem vicc), szakértők regimentjei izzadtak a tyúk kapirgálási jogáért vagy azért, hogy a disznó hősként múljon ki a böllér kezétől –, de nem igazán esett szó arról, hogy milyen kötelezettségei vannak az államnak a minden reggel munkába induló emberrel szemben. A pecsét fontosabb lett az esztergánál; a politikus fontosabb a professzornál vagy az orvosnál; a választási plakátokat ragasztó jobban él, mint a gazda.

Ebből származik az az álom, hogy végre szabadon élhess egy új konstrukcióban, ami csak a tied – nem fontos, hogy működőképes, vagy sem. És mit tegyenek az emberek, amikor azt látják, hogy az állam Brüsszelnek bizalmat ad, míg tőlük ezt megtagadja? A katalán kérdés nem tegnap óta létezik. A katalánok évek óta kérik, hogy másképp járuljanak hozzá a spanyol építkezéshez. A baszkokat és a navarraiakat, a pénzügyi autonómiaformájukat vették alapul: nekünk miért nem lehet? Számítsd hozzá még a Madridban és Barcelonában egyaránt jelenlévő korrupciót is, és megkapod a konokság teljes magyarázatát. Mindkét oldalon mindenki arra számít, hogy ez a cirkusz majd biztosítja a politikai jövőjét, mindenki a maga himnuszára és zászlójára – régi és új politikai kegytárgyakra fogad. Nem hiszem, hogy a madridiak vagy barcelonaiak ilyenfajta jövőért fizettek adót.

Európa innenső részében egyelőre nem vetődtek fel alapvető kérdések.

Egyrészről itt van az elképzelhetetlen méretű pazarlás – ez olyan, mintha mindennap kölcsönpénzből küldenéd a feleséged luxusfodrászhoz; másrészről jönnek a többiek, az ellenzéki csóringerek, akiknek ha nincs pénzük osztogatni, akkor a nacionalizmust húzzák elő. Vagyis hallgathatod, amint Ludovic Orban azzal dicsekszik, hogy ő akadályozta meg, hogy már 10 százaléknál használni lehessen a magyar nyelvet, mintha az a 10 százalék gátolná az autópályákat, az iskolákat, a kórházakat – és fogalma sincs arról, hogy Nagyszalonta mellett, a magyarországi Gyulán az ottani 3,44 százaléknyi románnak van egy Magyarország Románok Országos Önkormányzata nevű intézménye, a Nicolae Bălcescu Középiskolán pedig Románia zászlója lobog! Csak mernének az itteni magyarok önkormányzást kérni, mert rögtön dörgünk és villámlunk: kifelé, kifelé/a magyarokkal az országból. Hé, te, liberális főnök, keress rá a Google-on és láthatod, hogy a Vajdaságban a román nyelv hivatalos, miközben a románok 2 százaléknyian vannak –

csak azért mondom, hogy kigyógyuljunk abból a mítoszból, mely szerint világbajnokok vagyunk a kisebbségvédelem terén;

és ha már annyira aggódsz az országért, hogy nem bírsz aludni, elmehettél volna a Iași–Marosvásárhely autópályáért tartott moldvai menetelésre, na!

Ez csak példa, hogy lássuk, milyen messzire állunk a XXI. századtól, mert nem amiatt rémüldözünk, amit nekünk kellene megtennünk, hanem azért, hogy miként akadályozzunk meg másokat ebben.

Túl sok a kérdés, szinte már nincs is elég történelmi idő a válaszokra; és ha még Varujan Vosganiant is számításba veszed, aki a parasztok tojásainak számolásával és azzal foglalkozik, hogy mennyit veszít a költségvetés, mert ez a nemzetellenes paraszt nem a szupermarketben vásárolja a tyúkot, akkor újabb képet kapsz – és ez nem a szegénységé, de a lázadásé sem; a jaj-a-szegény-fejünknek a himnuszunk és a zászlónk is egyben.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/23478
A versenyeknek vége, a láng kialudt Pjongcsangban, véget értek a 23. Téli Olimpiai Játékok. Nagy sikerek és bukások bőven akadtak, íme a Főtér szubjektív toplistája az elmúlt 17 nap eseményeiről.
Erről biztosította Jean Claude Juncker EB-elnök az aktuális kormányfőnket, Viorica Dăncilát.
Ez már az 575. születésnapja Mátyás királynak, és jövőre is lesz, de van, amit csak most lehet kiélvezni.
Enescu muzsikája helyett ma reneszánsz sláger szól a városháza tornyából.
Magyarországnak megvan az aranyérme a téli olimpiai játékokon! Nekünk meg vannak szép hegyeink!
Nem megalapozott az igazságügyi miniszter kérése.
A párt szerint minden bizonnyal pszichológiai zavarokban szenvedő PSD-ellenes tüntetők voltak.
Románia elköveti a hibát, hogy folyton Erdélyhez kapcsolja a román nemzet kialakulását. Ennek nincs alapja, mondja Lucian Boia történész.
Mivel a felvetések nagy része bekerült az Európa Tanács jelentésébe.
Nem könnyű kirúgni egy főügyészt, de nem is lehetetlen. A háttérben politikai machinációk sora indulhat be.
Pár száz ember háborodott fel annyira, hogy utcára vonuljon amiatt, hogy a PSD-kormány le akarja váltani a DNA főügyészét.
Botrányos hangulatban telt sajtóértekezletén Tudorel Toader a főügyész kirúgása mellett érvelt.
Többek közt ezt is megtudhattuk Boros Zoltántól, akinek szakmai és életpályáját egy jó hangulatú kolozsvári esten követhettük végig.
És azóta is magasról tesz rá. Sőt, remek politikai és választási tőkét farag a magyarok elleni uszításból. Hans Hedrich írása.