Bár már egy éve megjelent, Kolozsváron csak a hétvégén mutatták be Aczél Dóra Fájdallam című könyvét a Reményik Sándor Galériában, ahova Aczél Dóra gyógyulástörténete meglepően sok fiatalt vonzott. Alig idősebbeket, mint amennyi idősen ő esett át egy másfél éves kórházi kezelésen.
Dóra Zabolán nőtt fel, Sepsiszentgyörgyön végezte a középiskolát, utána Kolozsváron az egyetemet, majd munka és szerelem miatt Nagyváradra költözött, ahol férjével két gyermeket nevelnek – derült ki a zanzásított bevezetőből. Ami ebből nem derült ki: 14 évesen, 2000 márciusában daganatos betegség tünetei jelentkeztek nála. Ekkor fejezte volna be a nyolcadik osztályt, de a diagnosztizálás, kemoterápiás kezelés és egy végtagmentő műtét összesen másfél éves kiesést jelentett, 2001 októberében kezdte újra az iskolát. Itthon diagnosztizálni se tudták, a kórházi kezelése Budapesten, a műtét Bécsben zajlott.
Ebből a kamaszkori „élményből” két maradandó dolog született: a Fájdallam kötet és a Yuppi Tábor, mesélte el Dóra kamaszkori barátnője, László Zsuzsa kérdéseire, akivel együtt indították a beteg gyerekek hazai élménytáboroztatását. 2001-ben még táborozóként vett részt az első magyarországi Bátor Táborban, később önkéntesként magával vitte Zsuzsát is, majd felnőtt fejjel és sok-sok munkával Yuppi néven itthon is elindították az élménytáborok sorozatát krónikus beteg gyermekek és kamaszok számára.
A nagy szembenézés
Amikor bekerült a budapesti kórházba, Dóra egy rég lejárt, üres határidőnaplót kapott, hogy kórházi naplót vezessen. Ő viszont nem a gyógyszerek adagolását és hatását kezdte el rögzíteni, hanem azt, hogyan élte meg a kezelést és az egész kórházi bentlakást.
Több füzetet is megtöltött a másfél év alatt, és ezeket dolgozta fel, amikor 15 évvel később úgy döntött, könyvet ír ebből a kamaszkori tapasztalatából, amelyhez sokáig nem tudott visszanyúlni. Akkoriban rengeteget kellett pótolnia, miután visszatért az iskolába, és szánt szándékkal bentlakásos középiskolát választott, hogy a szüleitől függetlenebbül élhessen, utána az egyetem, majd a munka és családalapítás foglalta le.
Aczél Dóra és László Zsuzsa | Fotók: Szabó Tünde
Saját naplóiból információkat nehezen tudott kihámozni, emlékből annál többet: nagy szembenézés volt ez saját magával sok sírással és sok röhögéssel, mesélte. Az egészben az volt a legnehezebb, hogy megálljon, és találkozzon akkori önmagával, akit hisztis kamaszként írt le, akinek nehéz volt megbékélnie azzal, hogy a fizikuma milyen erősen meghatározza: a kezelés miatt kopasz, túlsúlyos, csonkszerű bal karral.
A könyvvé formálás (amelyhez egy hét szabadságot és albérletet vett ki) új értelmet adott a kamaszkori élményeknek:
értékelni azt a szépséget, ami van.
Ezért hálás a Bátor Táboroknak is, mert amikor kamasz volt és azt hitte, hogy csúnya és értéktelen, elhitették vele, hogy nem az, és megtanították, hogy hozza ki az életéből a maximumot.
A könyvírásra pedig az késztette, hogy megtanulta: szabad a szőnyeg alá söpörni a fontos dolgokat, de azok vissza fognak ütni előbb-utóbb. És akkor már jobb, ha a nagyon negatív tapasztalatainkat is sajátjainkként vállaljuk fel, és „magunkhoz öleljük az életet a maga teljességében” – mondta Dóra. Úgy véli, mindenkinek van fájdalma, ezért az élet nagy kihívása, hogy ebből éneket, melódiát kovácsoljunk – így kapta a kötet a Fájdallam címet.
A kötet első változatát tartalmazó dokumentumot Visky Andrásnak küldte el, akivel felületesen ismerték egymást Koinónia táborokból, mesélte Dóra. Visky épp Amerikában dolgozott, ennek ellenére két nap múlva hosszú levélben válaszolt, amelynek vége az volt, hogy ezt a könyvet ki kell adni. Ez volt a kezdő löket, majd rengeteg szerkesztési javaslatot kapott, hol kell húzni, hol bővíteni.
Mi több, Visky Andrásnak feltett szándéka megrendezni ezt a történetet, árulta el Dóra, de csak akkor lesz rá hajlandó, ha olyan színészek szállnak be a munkába, akik ezért készek kopaszra nyíratni magukat.
A beszélgetés és a non-verbális közlés is gyógyít,
ez a tapasztalata most már nemcsak súlyos betegként, hanem szerzőként is, vallotta be Dóra a könyvírás egyik okát és célját: hogy beszélgessünk a rákról, a súlyos betegségekről, a fogyatékkal élőkről. Elmondta, a könyvet bemutató beszélgetések során vagy után sokan mesélik el neki saját vagy hozzátartozóik tapasztalatait egy-egy súlyos betegség lefolyásáról és arról, hogy ebből mit és hogyan segített nekik megérteni a Fájdallam.
A könyvet a családja is jól fogadta, bár nem szólt a szüleinek, hogy ezt készül megírni, így ők akkor tudták meg, amikor egy éve meghívta őket a marosvásárhelyi könyvbemutatóra. Egyedül az édesapja tett pár megjegyzést, hogy nem minden történt pont úgy, ahogy megírta, illetve nem csak a saját szempontját kellett volna Dórának megírnia.
Ez az erősen személyes perspektíva is elősegíti, hogy a könyv hatására megnyíljanak az emberek. Tapasztalata szerint a könyv nem hagyja közönyösen az embereket, és ugyan nem tipikusan kamaszkönyv, de nagyon megfogja ezt a korosztályt. Annyira, hogy Nagyváradon kifejezetten kamaszoknak terveznek nem is annyira könyvbemutatót tartani, mint inkább beszélgetést vagy valamilyen foglalkozást a könyv kapcsán.
A kórház sajnos tavaly újra az élete része lett,
elkezdett „kivándorolni” az akkor beültetett titánprotézis, ennek hatására viszont most visszakapta vállizmának egy részét, ismét „összelegózták” – fogalmazott.
Az újabb kórházazást jobban viselte, de felnőtt fejjel máshogy élte meg: most neki kellett döntenie mindenről, amiről korábban a szülei: hogy meg szeretne-e gyógyulni, milyen kezelést vállaljon, közben mi lesz a családdal, stb. Ebből nem könyv, hanem egy 15 részes beszámoló született, amelyet a Transindexen közölt, és itt olvasható.