Katalónia, a népszavazás és az erdélyiek

Avagy: mit tanulhat Erdély Spanyolország válságából? Hans Hedrich írása.
Hirdetés

Mottó: Az okos a saját hibáiból tanul, az intelligens a másokéból, az ostoba pedig sohasem hibázik! (közmondás, online változat)

Az ibériai szenvedélyeken és hiúságokon túlmenően, de még az önrendelkezési jog és az állam területi integritása közötti „klasszikus” konfliktuson is túl, a katalóniai/spanyolországi alkotmányos válságot a köldöknéző állam legitimitásának, vagyis a polgárok és a lakosság fölött álló állam és a politika, mint öncél válságának is lehet tekinteni, melynek politikusai és magas rangú tisztségviselői a valóság egyfajta, a tömegek mindennapi életétől elszakadt, az „egyszerű ember” és a „bunkó nép” életével és elsődlegességeivel disszonanciában lévő „metaszférájába” menekültek.

Ez a fajta köldöknéző-paternalista állam,

véleményem szerint, többek között a XVIII. századi, többé-kevésbé felvilágosult abszolutizmusban, valamint az azt követő, az 1789-es franciaországi „események” utáni, többé-kevésbé „demokratikus” jakobinizmusban gyökerezik. Ez a fajta állam, modernizáló hatásain túlmenően, melyeket kifejtett és melyeknek ma is örvendhetünk, illetve melyeket természetesnek tartunk, ugyanakkor egy olyan dogmákat, ideológiákat, illúziókat és politikákat is generáló állam, melyek hajlamosak nyersanyaggá redukálni a polgárt, olyan gyurmává, melyet még „fel kell dolgozni” és az állam „mechanizmusa/gépezete” által „ideális alattvalónak/szolgalelkű polgárnak” nevezett végtermékké kell alakítani.

Ez a fajta, a modern ember számára annyira megszokott emberek-felett-álló-állam elitekre és az embernek/életnek nevezett „probléma” kezelésének kvázi gépies mechanizmusaira összpontosít, nem hagy helyet utóbbi természetes, az állam „alkotmánynak” nevezett bibliájától eltérő megnyilvánulásainak. Spanyolországban részben ez magyarázza azt, hogy Madrid cinikusan és nyíltan szabotálta Katalónia autonóm státuszát. Részben ez magyarázza a katalán függetlenségpárti elitnek azt a mániáját/hiúságát is, hogy kierőszakolják a régió elszakadását annak ellenére, hogy a történelem során a függetlenségpárti oldal soha NEM rendelkezett legalább 50 százalékos részvételi aránnyal.

Részben ugyanez magyarázza Romániában is a „rendszer/elitek” által a lakosságban elültetett averziókat

a terület kezelésének/megszervezésének kiegészítő/regionális/autonomista modelljeivel szemben. Részben ez magyarázza a székelyföldi/erdélyi autonomisták törekvését is arra, hogy elérjenek egy önkormányzati modellt Romániában (mely amúgy még az egységes államokban is tökéletesen törvényes és életképes). Részben ez magyarázza a tömegek kommunizmussal szembeni elutasítását is. Részben ez magyarázza a románok Nagy-Magyarország nacionalista-központosító rezsimjével szembeni elégedetlenségét is. Részben ez magyarázza az erdélyi rendek elégedetlenségét a XVIII. század végi józsefi reformokkal. Részben ez magyarázza a brit korona elleni észak-amerikai függetlenségi mozgalmat is 1776 környékén. Részben ez magyarázza az 1960-as évekbeli egyesült államokbeli/nyugati polgárjogi mozgalmakat is, melyek az Occupy típusú antiglobalista mozgalom formájában tértek vissza. A példákat pedig tovább lehetne folytatni az afrikai gyarmatosítás elleni mozgalommal, az arab tavasszal és más hasonlókkal.

De térjünk vissza egy nagyon kicsit a… (még) brit elszakadáspártiakra, akik 1776-ban kikiáltották az AEÁ függetlenségét. A következő volt a korábbi évek egyik függetlenségpárti szlogenje, mely sűrítve fejezte ki a gyarmatokon élők elégedetlenségét: „No taxation without representation!”. Azaz:

„Ha nem vesztek számításba minket, ne kelljen a pénzünk!”

Nem tűnik ez ismerősnek és időszerűnek? – Katalóniától Padániáig, Flandriáig és – egyre jobban artikuláltan – még Erdélyben is?

Erdélyből vissza Katalóniába: mint mondtam, a katalánok erőfeszítései és jogos elégedetlensége ellenére a népszavazáson NEM sikerült elérni azt a legalább 50 százalékos részvételi arányt, mely demokratikus legitimitást és reprezentativitást nyújthatna a függetlenségpárti szavazatnak. Ez van, még akkor is, ha ez esetleg részben Madrid népszavazás elleni lépéseinek is tulajdonítható. Ennek ellenére a számok magukért beszélnek. Ez egy rendkívül egyszerű számtan – a barcelonai elszakadáspárti projekttel szembeni pró vagy kontra szimpátiákkal szembeni közömbösség. A voksolás ezen komoly hiányossága ellenére (ami pont Madrid obstrukciójának, szabotálásának következménye), a katalán elitek és a lakosság bizonyos – számbelileg kisebbségben lévő – hányada megpróbálják majd rákényszeríteni akaratukat a régió többi lakójára, amennyiben kikiáltják a független katalán államot. Ha ezt megteszik, akkor erre – logikusan – új állami mechanizmusok kitalálásával kerül majd sor –, melyekkel

újra az állam kerül az első helyre, míg az emberek/lakosság a másodikra szorul.

Ebben az esetben tett valamilyen előrelépést a független Katalónia a kasztíliai központosító-sértődékeny államhoz képest? Egyrészről IGEN, mert szabad utat engedett az életnek, az embereknek, lehetővé téve számukra a szavazást. Másrészről NEM, mert egy állam függetlenségének kikiáltása anélkül, hogy meglenne a legalább 50%+1 fős szavazati arány, magát a demokrácia természetét ássa alá, melyet (újra, mint a kommunizmusban) egy kisebbség diktatúrájaként értelmeznek újra – még akkor is, ha jószándékú (NEM, mint a kommunizmusban!), képzett, valamint nemes és jogos elvek mozgatják – egy olyan kisebbségé, mely meg van arról győződve, hogy tudja, mostantól kezdve mi lesz jó mindenkinek. Na tessék! A katalóniai fejlemények ezen aspektusainak figyelmen kívül hagyásával csak a saját történelmünk (vagyis a Közép-Kelet-Európa által a XX. században átélt diktatúrák és konfliktusok) leckéivel szembeni tudatlanságot bizonyítanám. Kár a történtekért, főleg azért, mert a válság megoldásától függetlenül, a – látszólag a függetlenségpártiak általi is fetisizált – köldöknéző állam Spanyolországban és Katalóniában is az emberek felett áll majd.

Mit tanulhatunk mi, erdélyi-bánsági-máramarosi-partiumi kibicek,

akik azt gondoljuk, hogy sokkal jobb lesz nekünk, ha sokkal kevesebb lesz a központosítás – de anélkül, hogy bármit is tennénk ezért proaktív módon? Vajon mi is azt gondoljuk, hogy az állam – egyik napról a másikra – sokkal közelebb kerül majd a polgárhoz – vagyis hozzánk –, ha már nem lesz (ennyire) központosító, vagy ha lenne egy törvényhozó jogokkal rendelkező régiónk, vagy akár egy független erdélyi államunk? Nagyon is elképzelhető, hogy ezt hisszük – de ez illúzió és csapda, mert passzivitással és reaktív hozzáállással sem Romániát, sem (a nyugatabbra lévő országokhoz képest rendkívül korrupt) Erdélyt sem fogjuk decentralizálni és „korrupciótlanítani”.

És ilyen módon még kevésbé fogunk elérni egy erre a névre érdemes regionalizálást, vagy akár egy hipotetikus (vagy fantáziaszülte?) függetlenséget. A köldöknéző állam és a valóságtól elszakadt képviselői ugyanazok maradnak majd – és adott esetben kemény kézzel érvényesítik majd etatista napirendjüket (mely embertelen, nem demokratikus, alkalmatlan, kleptokrata). Ugyanakkor csapdának tartom az (ön)kormányzás egy bizonyos formájának a fetisizálását, kizárólag a forma kedvéért, nem elemezve azokat a jövőre vonatkozó forgatókönyveket, melyeket egy közigazgatási-területi reform indukálhatna.

Hirdetés

Mégis felmerül bennem a kérdés, hogy mit tanulhatnánk a 2017-es Katalóniától… Talán a következőt:

komolyan kell venni azokat a jelentős ügyeket, melyek több millió embert foglalkoztatnak évtizedek óta,

még az olyan kényeseket is, mint amilyen egy ország alkotócsoportjai, vagy az azt alkotó régiók közötti konszenzus újragondolása – ahelyett, hogy dühösen fellapoznád az alkotmányt, felületesen és… etatista-köldöknéző módon értelmezve azt, hogy aztán lebunkózd vele az elégedetlenkedőket (akiknek történetesen más az anyanyelvük és/vagy jelentős befizetői az állami költségvetésnek). Nem igaz, Klaus Johannis úr, señor Mariano Rajoy?

És ha már szóba kerültek kisebbségek, többségek, népszavazások és érvényességi küszöbök. Ha Katalóniában több mint 2 millió szavazat az 5 millió szavazati joggal rendelkező személytől és egy 42,5 százalékos részvételi arány NEM elég demokratikusan reprezentatív és önmagában NEM jelent indokot olyan történelmi döntésre, mint egy régió elszakadása egy államtól, akkor ebből számtanilag az következik, hogy 100.000 támogató tapsa által kísért 1.200 szavazó döntését arról, hogy elszakítsanak egy akkor 2 millió (?) ember által lakott országrészt és hozzácsatolják az egyik szomszédos országhoz sem lehet… reprezentatívnak/jogosnak/demokratikusnak tekinteni – bármennyire is jogosak voltak a kérdéses állam lakossága jelentős részének az elégedetlenségei. Nyíltabban: Aki (il)legitimnek tartja a 2017. október 1-i katalán népszavazás eredményét, akkor az érvek szintjén

(de)legitimálja az erdélyi, bánsági és magyarországi románoknak azt az 1918. december 1-i „népi” döntését is,

mely szerint az általuk lakott területeket egyesíteni kell Romániával. És fordítva: Aki (nem) vitatja a katalóniai népszavazást, az implicit módon (nem) vitatja a gyulafehérvári románok 99 évvel ezelőtti határozatát is/sem.

A demokrácia édes-keserű, attól függően, hogy mennyire viseljük el a bennünket körülvevő valóságot, vagy sem. A katalán tapasztalat arra taníthat/biztathat minket, hogy racionálisan gondolkodjunk és érveljünk, félelem nélkül és a végsőkig, még akkor is, ha kollektív, történelmi ügyekről van szó – és még akkor is, ha kényesnek vagy éppenséggel tabusítottnak (nyilvánvalóan az állam által) tűnnek. És az államot úgy kell néznünk és kezelnünk, amilyen az valójában: az ember találmánya – a jó és rossz részeivel –, melynek az embert kell szolgálnia és NEM az embernek kell szolgálnia az államot az állam kedvéért (vagy saját jogtalan hasznára, a többiek rovására). Akkor az olyan etatista-köldöknézős kifejezések is veszítenek majd hipnotikus erejükből és konfliktusos potenciáljukból, mint az „önrendelkezés” vs „területi integritás”, „központosítás/egység” vs „regionalizmus/sokszínűség”, azzá válva, amik valójában: megbeszélhető, az emberek javára felhasználható jogi/alkotmányos eszközökké.

Ezt tanultam én (nem feltétlenül érvényes Erdélyre is) az elmúlt napokban a katalánoktól… Moltes gràcies, Catalunya! ¡Muchas gracias, Cataluña!

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés