Bukarest azt az utat választotta, hogy engedményeket tesz, és nem szembesíti Budapestet tettei következményeivel. Elfogadja Orbán Viktor egyáltalán nem ártatlan furcsaságait, úgy vélve, hogy ha megengednek neki egy-egy kis ostobaságot, akkor provokációs étvágyát csillapítva megnyugszik. Mára ez a politika vitathatóvá és a gyengeség nyilvánvaló jelévé vált, állítják Dan Dungaciu és Petrişor Peiu elemzők.

Az angol nyelvben van egy nemzetközi téren mélyre ható következményekkel járó, de nehezen lefordítható kifejezés – appeasement.

Nem létezik általánosan elfogadott fordítása. A legjobb megfelelője a békülékeny politika lenne, ugyanis lényegében saját vállalt és bevezetett elveid megsértése lenne a konfliktus vagy háború elkerülése érdekében. Ennek a Neville Chamberlain által vezetett brit kormány politikája a legjobb példája, melyet az 1938-as müncheni szerződés illusztrál.

Az engedményeket nyújtó, békülékeny politika semmi esetre sem előzte meg a háborút, holott ez a cél indokolta a vállalt engedményeket. Ellenkezőleg. Hitler, aki a gyengeség jeleként értelmezte ezt a meghátrálást, támadásba lendült és megszállta Lengyelországot.

Az appeasement politika, tehát, vitathatóvá és a gyengeség nyilvánvaló jelévé vált, mely – akaratlanul – figyelmen kívül hagyja „München leckéjét”. Nem mintha néha nem működne – csakhogy rendkívül kockázatos.

Ha nem sikerül, akkor igazi időzített bomba. Ebből származik a hidegháború alatti kifejezés: „If appeasement, then World War III”. Vagy, ahogy a cinikus róka Winston Churchill mondta: „A békülékeny az, aki abban a reményben etet egy krokodilust, hogy őt eszi meg utoljára.”

Románia eteti a magyar krokodilust…

Az arányokat megőrizve elmondhatjuk: Bukarest azt az utat választotta, hogy engedményeket tesz, és nem szembesíti Budapestet tettei következményeivel. Románia kormányai sorra elfogadták Orbán Viktor egyáltalán nem ártatlan furcsaságait, úgy vélve, hogy ha megengednek neki egy-egy kis ostobaságot, akkor provokációs étvágyát csillapítva megnyugszik.

Így aztán büntetlenül maradt a kétoldalú kapcsolat legalább két vörös vonalának átlépése: a magyar diplomaták Románia nemzeti ünnepén való részvételének megtiltása és Budapest nemzetközi szintű zsarolása (OECD-csatlakozás) egy kétoldalú ügy miatt.

Budapest regionális és kétoldalú céljait egy másik alkalommal már összefoglaltuk és nem térünk ki újra a kérdésre. Elég megemlíteni a főbb pontokat: egyre támadóbb és agresszívebb hangvétel, a romániai igazságszolgáltatás akadályozása a jogerősen elítélteknek nyújtott magyarországi menedékkel, Igor Dodon románellenes kisiklásainak bátorítása, akárcsak hallgatólagosan is, az Orosz Föderáció támogatása a transzatlanti közösség szankciójának aláaknázásával, kísérleti technológiát alkalmazó atomerőmű felépítése 120 kilométerre Temesvárról (a bukaresti kormány fülsiketítő és bűnös hallgatása mellett, mely szemet hunyt a környezetvédelmi normák megsértése felett és minimálisra szűkítette a közvitát).

Ezt követte a dunai hajóközlekedés megnyitásának bojkottálása és Bukarest részéről újra nem hangzott el egyetlen sóhaj sem. A Románia reakcióhiányától megittasult Orbán Viktor rátett egy lapáttal: egymaga úgy döntött, hogy kizárja Ausztriát a közös európai érdeknek számító (Brüsszel által finanszírozott) BRUA-projektből, a Bulgária–Románia–Magyarország–Ausztria gázvezetékből.

Miként reagált Bukarest?

Arra kényszerítette a Transgazt, hogy elfogadja ezt a sértést is és írja alá a szerződést a budapesti társcéggel. Orbán tovább emelte a tétet: saját maga rajzolta meg az Észak–Dél szállítmányozási útvonal (a Via Carpatica) (helyesen: Via Carpatia – a szerk.) – Magyarországnak kedvező – román szakaszát, vagyis elszigetelte a román terület 80 százalékát, és Bukarest ezt újra elfogadta. Az egész a múlt év végén abban a döntésben csúcsosodott ki, amellyel a magyar diplomatáknak megtiltották a részvételt Románia nemzeti ünnepének rendezvényein, mely példátlan gesztus gyakorlatilag az első világháború végén rögzített nemzetközi rendet tagadta.

Bár a román kormány idén békülékenyen kezet nyújtott (Budapestet volt az új külügyminiszter első úti céljává), Orbán Viktor a barátságos román diplomáciai gesztusra álnoksággal és arroganciával válaszolt, lemondva a román tisztségviselővel már nyilvánosan bejelentett találkozót. Ezt természetesen egy újabb támadás követte a román igazságszolgáltatás ellen: Budapest gyakorlatilag diszkriminatív igazságszolgáltatást követelt a hazai magyar kisebbség számára. Románia nem válaszolt megfelelő módon, holott legalábbis szokatlan, ha egy EU-tagállam azt kéri egy másik tagállamtól, hogy ne hajtson végre egy jogerős és végrehajtandó bírói határozatot!

Egy valósággal mussolinis ihletésű intermezzo után, amikor a magyar kormány nyilvánosan bejelentette, hogy tiszteletben fogja tartani a spanyol igazságszolgáltatás által törvénysértővé nyilvánított katalóniai népszavazást,

Orbán Viktor visszatér a régi románellenes mániájához

és úgy dönt, hogy megakadályozza Románia csatlakozását az OECD-hez. Bármiféle technikai érv nélkül, a gazdasági vagy politikai minősítések által nyújtott jogalap nélkül, Orbán csak „a magyar közösség jogainak be nem tartására” hivatkozva döntött hazánk OECD-tagságának megakadályozása mellett, holott a kérdéses jelöltség szempontjából ennek nincs semmilyen relevanciája. Ezáltal Budapestnek egy revansista rohamában sikerül megakadályoznia Románia egyik jogos és rendkívül fontos törekvését, amire nem volt még példa egy katonai (NATO) és egy politikai (EU) szövetség két tagállama között. Még Görögország és Törökország sem használtak ilyen eszközöket egymás ellen!

Ráadásul Orbán ekkor is megalázta Romániát, ugyanis Magyarország az OECD-csatlakozás elleni szavazásra vonatkozó bejelentését alig néhány nappal azután tette, hogy a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter díszvendége volt – vajon miért?! – a román diplomácia éves bukaresti összejövetelének.

Orbán Viktor Románia reakcióhiányán felbátorodva gyakorlatilag az összes lehetséges vörös vonalat átlépte.

Ki és miként kezeli a kétoldalú politikánkat?

De még Budapest harcias viselkedésénél is aggasztóbb az, ahogy Bukarest a nyugati szomszédunk praktikáihoz „idomul”.

Emlékezzünk a Román Külügyminisztérium által kiadott közlemény alapvető üzenetére, miután Magyarország visszavonta Romániától az OECD-tagsághoz nyújtott támogatást (2017. szeptember 6.): „Ami a marosvásárhelyi Római Katolikus Középiskola helyzetének más témákhoz kötését illeti, mint amilyen a Románia OECD-tagságához nyújtott támogatás, ez teljes mértékben helytelen, barátságtalan és kontraproduktív.

Románia teljesíti az ehhez a szervezethez csatlakozás feltételeit, amit a partnerek elismernek, Magyarországot is beleértve, mely nemrég adott hangot azon szándékának, hogy támogassa Románia jelöltségét. Ugyanakkor Románia elutasít bármilyen feltételekhez szabott megközelítést a kétoldalú kapcsolatban.”

Két alapvető üzenet: a marosvásárhelyi középiskolának semmi köze sincs az OECD-hez, és Bukarest nem fogadhat el Budapest részéről feltételekhez szabott politikát.

Nemrég szemetes kosárba dobták ezt a hivatalos megközelítést. A román hatóságok elkövették a megbocsáthatatlan és hihetetlen hibát, hogy belementek Magyarország játékába és engedtek a zsarolásnak: az állam harmadik legfontosabb embere (holott diplomáciai kérdésekben nem illetékes) belement egy „person to person” típusú megállapodásba a magyar vezetővel: a román fél vállalta, hogy hatóságaink „megoldják” a marosvásárhelyi katolikus magyar középiskola kérdését, a magyar kormányfő pedig belement abba, hogy országa többé nem akadályozza Románia OECD-jelöltségét.

Ez a példátlan eset öt veszélyes precedenst teremt:

* Annak – akárcsak hallgatólagos – elfogadása, hogy Románia nem tekinthető példaképnek a kisebbségekhez való viszonyulásban; van egy sor megoldatlan gond, ezért Budapest éber „fenyítései” jogosak, szükségesek és üdvözlendők;

* A román fél elfogadta azt, hogy a budapesti tárgyalófelek a romániai magyarok képviselői. Ezáltal megvalósult Magyarország egyik korábbi kormányfője, Antall József álma, aki 1990. augusztus 13-án „15 millió magyar miniszterelnökének” tartotta fellengzősen magát (a szám nyilvánvalóan fantáziaszülte);

* Elfogadta azt a magyar játékot, hogy Románia nemzetközi támogatását (OECD-jelöltség) egy belpolitikai jogi helyzet perszonalizált megoldásához köti;

* Elfogadta egy etnikai alapú érdekcsoport javára történő különálló, diszkriminatív jogalkotás lehetőségét;

* Megnyílt a Pandora szelencéje a kétoldalú kapcsolatokban, mely az ilyen típusú precedenseken alapul és melyekre ezentúl bármikor hivatkozni lehet, vagy megismételhetők.

A nemzetközi diplomácia nem tart elfogadhatónak a Magyarország által gyakoroltakhoz hasonló viselkedéseket,

vagyis az olyasmit, hogy egy többoldalú szervezetben leadott szavazatot egy kiváltságos bánásmódhoz kössenek, ami az összes civilizált állam büntető törvénykönyvében a zsarolás bűncselekményének felel meg. Sőt, Románia már sok éve panaszkodik egyes EU-tagállamok diszkriminatív bánásmódjára, melyek bizonyos, átfogóan a híres EEM (együttműködési és ellenőrzési mechanizmus) ernyője alá tartozó büntetőjog-gyakorlati pontok teljesítésétől teszik függővé felvételünket a Schengen-térségbe.

Azok után, hogy évekig ellenálltál a Schengen–EEM feltételes mód logikájának, most inkoherens, szakmaiatlan és lejárató dolog elfogadni egy hasonló feltételszabást egy szomszédos országtól.

A nemzetközi aspektusokon túlmenően, belpolitikai téren a törvénynek egyformának kellene lennie minden román állampolgár számára. Ha bármilyen (bolgár, török, zsidó, német, vagy román) etnikumú polgárok egy csoportja létre akar hozni egy középiskolát, akkor az oktatási törvény írja elő a követendő eljárást, a teljesítendő technikai feltételeket, melyeket egy közigazgatási okiratban, az Oktatási Minisztérium egységeinek a döntésében kell elismerni.

Nos, a román–magyar alkuval (melynek részleteit még nem ismerjük teljes mértékben) olyan politikai eljárást vezetnek be,

mellyel a román állam kötelezettséget vállal arra, hogy (az összes hatályos törvényi rendelkezés figyelmen kívül hagyásával) különleges törvényt alkot egy katolikus magyar középiskola létrehozására.

Vagyis annak ellenére, hogy az általános törvény egy sor technikai feltételt ír elő bármilyen középiskola létrehozásához Románia területén, a marosvásárhelyi középiskola esetében politikai okirat (különleges törvény) születik egy oktatási egység törvényi feltételek teljesítése nélküli létrehozására. Vagyis törvényt alkotunk egy másik törvény megsértéséhez!

Nem utolsó sorban meg kell jegyezni, hogy a valódi demokráciákhoz viszonyítva túlságosan erős személyek tárgyalásai nyomán szemetesbe kerül a nemzetközi téren elfogadott összes bevált diplomáciai gyakorlat. A diplomáciával és a demokráciával nem összeegyeztethető ilyenfajta voluntarista gesztusokból lesznek majd a szörnyetegek.

Az, ami nemrég a román–magyar „telefonos” tárgyalással történt – az arányokat megőrizve –,

az 1938-as müncheni megállapodás hasonmása,

amikor Chamberlain és Daladier olyasmiről folytatott közvetlen tárgyalásokat Hitlerrel, amiről nem lehetett volna tárgyalni: azoknak a békeszerződéseknek a végrehajtásáról, melyeket országaik aláírtak és ezzel egyes szuverén államok felszámolását is elindították. Politikailag semmilyen formában nem volt helyes olyasmiről tárgyalni Orbán Viktorral, ami nem lehet alku tárgya: a törvénynek a nemzeti területen történő alkalmazásáról és Románia OECD-jelöltségéről.

Bukarestnek más megoldások is a rendelkezésére álltak volna: nemzetközi szinten elítélhette volna Budapest agresszív és zsaroló viselkedését és igénybe vehette volna fő szövetségesei, az AEÁ és Németország szolgálatait. Nem utolsó sorban a törvény alkalmazásának RMDSZ-tagokra is történő kiterjesztése végső soron a korrupcióellenességnek a szellemében hozott megoldás lett volna, amiről az európai kemény mag államai beszélnek nekünk.

És mi van, ha nem fog működni az appeasement? Felkészültünk erre?

Meddig hajlandó elmenni az appeasement politikában Bukarest? Legyen világos: itt nem Bukarest Budapesttel szembeni félelméről van szó és arról sem, hogy a Centenárium küszöbén van-e óhaj a román–magyar kapcsolatok rendezésére, vagy nincs. Nyilvánvaló, egy ilyen megoldást biztosító lehetőség üdvözlendő és támogatandó lenne. A kérdés az, hogy miként? Úgy tűnik, hogy Bukarest az önfeladások útján indult el szinte visszafordíthatatlanul egy olyan partnerrel szemben, mely ügyes, cinikus és nem adja jelét, hogy visszatáncolna. Mennyi engedményre hajlandó?

Az ilyenfajta appeasement politikával, mely nem reagál és engedményeket tesz abban a reményben, hogy nem kerül sor egy még nagyobb követelésre, az az alapvető gond, hogy fegyvertelenül hagy, ha egy ilyen, még nagyobb követelés mégis megszületik! És e jelentős követeléssel szemben reagálásra kényszerülsz majd, hiszen a meghátrálások már nem lehetségesek.

Azon a szinten pedig

a reakcióknak annak megfelelő méretűeknek kell majd lenniük – az ellenreakciók pedig valószínűleg hasonlóak lesznek.

Rövidebben: ha nem ütsz rá valakinek a kezére, amikor a zsebedbe akar nyúlni, akkor később a könyökére kell majd csapnod, amikor a keze már odáig hatol be. Ez pedig viszont már nehezebb, keményebb és kockázatosabb. De elkerülhetetlen!

Ez a fő gond ma a Magyarországgal meglévő kapcsolatban. Mit teszel, ha Orbán Viktor nem tartja be az ígéreteit, vagy nem áll le a követelőzéseivel?

Egyetlen példa. Az OECD hétfőn, szeptember 25-én nem hozott semmilyen döntést Románia ügyében. Egyes diplomáciai források azt jelzik, hogy elképzelhetően egy másik állam által állított akadályról van szó, mely a nemzetközi színpadon gyakran rokonítható Magyarországgal az ugyanolyan típusú gyakorlatok alapján. Mi történik majd, ha „stratégiai partnerünk”, Budapest átpasszolja másnak Románia elutasításának ügyét, vagy sikerül majd minél jobban elodáznia a döntést, miközben Bukarest fegyelmezetten és békülékenyen teljesíti majd Orbán Viktor kormányfő összes követelését? Ki vállalja majd végül a felelősséget?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.