Mi hiányzik, hogy a román politika még kevésbé legyen hatékony Magyarországgal szemben? Az utóbbi időben egyre kevesebb dolog. A Vlagyimir Putyin 2017. augusztus 28-i legutóbbi budapesti látogatásával szembeni reakció hiánya után már szinte semmi.

Nem magáról az orosz elnök látogatásáról vagy különféle elszigetelt politikai eseményekről van szó, hanem arról, hogy ez a látogatás (2010 óta a hetedik!), valamint több más fejlemény két alapvető dolgot jelez.

Az első: Oroszország gumicsontra lelt Magyarországban az euró-atlanti térségre vonatkozó stratégiai célkitűzéseihez, erőteljesen megragadta és már nem ereszti, egyre mélyebb ösvényt tör magának az európai stratégiai döntés felé. A második: a térséggel és

Romániával kapcsolatosan Magyarországnak van egy terve,

olyan terve, melynek esetében a cél szentesíti az eszközt, ebből következik Magyarország narcisztikus készsége is arra, hogy minden alkalommal Moszkva rendelkezésére álljon. Már évszázadok óta ért ahhoz, miként használja ki egyes vezetők illúzióit, akik saját törekvéseikkel és ellenséges érzéseikkel tévesztik össze a valóságot.

És ehhez az alábbiakban majd dekódolt projekthez mérhetjük a román regionális projekt nem létezését és a szomszédos országhoz való viszonyulás hatékonyságának hiányát, mely ország céljai, úgy tűnik, minden alkalommal rejtve maradnak előttünk. Vagy kisszerűen kezelik őket, a hisztéria (személyeskedő viták és polémiák) és az ósdi patetikusságok („tökéletes barátság”) között ingadozva.

Ezt az elemzést annak tudatában készítettük, hogy a román centenárium Bukarest és Budapest általi együttes ünneplése lett volna az annyit hangoztatott román–magyar megbékélés világos és egyértelmű beteljesülése. Ez lett volna a legerősebb bizalmi jelzés, amit a románok a magyaroknak, a magyarok a románoknak, együtt pedig az euró-atlanti térségnek és még azon is túl küldhettek volna.

De úgy tűnik, hogy Oroszország csábítása és Budapest nárcizmusa, sajnos, más irányba vezet minket. Vegyük őket sorra.

Az etnikai autonómiák stratégiai öve

Budapest regionális (geo)politikai célkitűzéseinek van egy fő eleme: az etnikai alapú autonómia. A magyar hivatalosságok ugyanazt kérik az olyan – sok tekintetben különböző – államok, mint Románia, Szerbia, Szlovákia vagy Ukrajna belső helyzetétől függetlenül, nevezetesen az ezekben az államokban élő magyar kisebbség autonómiáját.

Az „etnikai autonómiák” egyfajta övének kellene körbevennie Magyarországot és ennek, egy – néha – birodalmi kirohanásokkal bíró nemzet hiúságának kielégítésén túlmenően, két dolgot kellene biztosítania: stratégiai előnyt Budapestnek ezen államokkal szemben és addig is (természetesen hazafias) szavazatokat Orbán Viktornak és a kormánypártnak.

Budapest cserébe politikai és pénzügyi támogatást nyújt a projektjeit vállaló magyar vezetőknek és pártoknak. Egyetlen megjegyzéssel: Orbán Viktor kormányfő „önző istenség”, ezért egy ilyenfajta projekt a budapesti vezér totális elismerését és elfogadását és a vele szembeni hűséget feltételezi cserébe.

Ennek megcáfolhatatlan példája a szlovákiai eset.

Az – elképzeléseiben és opcióiban radikális – Magyar Közösség Pártja a 2010. június 12-i választáson nem tudta megszerezni a szavazatok 5 százalékát és nem került be a parlamentbe. Ennek a pártnak a szavazatai egy újonnan létrehozott párthoz, a (szlovák-magyar nevén) Most–Hídhoz, egy friss magyar párthoz kerültek, melyet 2009-ben hoztak létre a radikális nacionalizmussal vádolt Magyar Közösség Pártja alternatívájaként, mellyel szemben a magyar–szlovák együttműködésért küzd. Az elnök magyar etnikumú, az alelnök szlovák, a választók pedig vegyesek.

Az integracionista platformra helyezkedett Most–Híd kannibalizálta a szlovákiai magyarok volt pártját, bekerült a parlamentbe és a kormánykoalíciót alkotó négy párt egyike lett.

A Most-Híd párt választási plakátja, rajta a vezetőjével, Bugár Bélával, a Magyar Közösség Pártjának volt elnökével (adevarul.ro)

Mit tesz erre Budapest? Orbán Viktor pártja, a FIDESZ a 2010-es választás után megtagad bármiféle együttműködést a politikai többséggel és a magyar közösségen belül bekövetkezett új konfigurációkat sem ismeri el. Továbbra is a Magyar Közösség Pártja a támogatott szervezet, a Most–Híd pártot pedig a vegyes összetétele miatt még magyar pártként sem ismeri el.

Orbán Viktor nem szereti az etnikai-politikai tisztátlanságokat.

A romániai Magyarország

Ahogy arra Eva S. Balogh az általa szerkesztett honlapon (Hungarian Spectrum) közzétett cikkében rámutatott, Budapest szlovák esettel kapcsolatos radikalizmusa – az arányokat és a specifikumot megőrizve – Romániában is megnyilvánul. Ennek legpregnánsabb kifejezésére idén került sor, amikor az RMDSZ vezetője, Kelemen Hunor azokat a 2017. augusztus 4-i kijelentéseit tette, melyek – joggal – felháborították a román közvéleményt, de a magyart is, a romániait.

Az RMDSZ vezetőjének a kolozsvári magyar kiadványban, a Szabadságban megjelent kijelentései, melyek szerint, „a románoknak el kell fogadniuk, hogy nem tudjuk és nem is akarjuk majd megünnepelni 2018-at” (plusz a visszavágásként elindított „Ezer éve Erdélyben, száz éve Romániában” projekt) a romániai közvélemény számára lehetnek meglepőek. És azok is! De a magyarországi számára nem.

Valójában ezek csak – más szavakkal – megismétlik a magyar külügyminiszter korábbi kijelentéseit, aki – annak megindokolásaként, hogy a magyar diplomatákat eltiltották Románia nemzeti ünnepének bármilyen rendezvényétől – azt mondta: „Tekintettel arra, hogy a magyar népnek nincs semmi ünnepelni valója december 1-én, a Külügyminisztérium megtiltotta minden diplomatának és minden alkalmazottnak, hogy részt vegyen a román nemzeti ünnepeken.”

Világos? Sem Orbán Viktor kormányának, sem Kelemen Hunor RMDSZ-ének nincs mit ünnepelnie december 1-én. A romániai magyarok vezetője explicit és nyilvános módon magáévá tette Orbán Viktor üzenetét, megadta magát és a sokkal sokszínűbb és kifinomultabb magyar választók dacára az RMDSZ szintjén átvette Budapest politikai napirendjét.

Orbán Viktor és Kelemen Hunor kézfogása Budapesten (adevarul.ro)

Hogyan jutottunk ide?

A romániai magyarok politikai képviseletében a szélsőséges és radikalizált, többek között Orbán Viktor által is támogatott Magyar Polgári Párt színre lépésével keletkezett a repedés. Az RMDSZ – a romániai magyar közvélemény sokszínűségéből következően változatosabb és kifinomultabb képviseletű párt – és a FIDESZ kapcsolata akkor mély válságban volt.

Orbán Viktor akkor valami radikálisabbat és alárendeltebbet akart, még akkor is, ha mennyiségileg kisebb. Itt nem térünk ki arra, hogy a Magyar Polgári Párt projektnek – különféle okok miatt – még Romániában is hívei akadtak, ebből aztán különféle konjunkturális barátságok is köttettek bukaresti és budapesti vezetők között.

2014-ben világossá vált, hogy a Magyar Polgári Párt politikai kudarc és hamar fel is adták. Orbán Viktor taktikát váltott és visszatért az RMDSZ-hez; Romániában (Erdélyben) kampányolt a párt az érdekében. Az RMDSZ maradt a romániai magyarok egyetlen és – többek között Budapesten is – elfogadott képviselője.

De nincs ingyen ebéd, Orbán Viktor pedig, mint mondtuk, „féltékeny istenség”. Szlovákiához hasonlóan itt is garanciákat és szófogadást akar. Az RMDSZ pedig belement ebbe a játékba. Az árat csak sejteni lehet:

bel- és külpolitikai támogatás, pénzügyi segítség és… támogatás esetleges romániai ítéletek esetén.

Precedens már létezik, Magyarország kormányfő-helyettese, Semjén Zsolt pedig már meg is ígérte, hogy megvédenek bárkit, akit Magyarország határain túl büntetőítélettel sújtanak.

Eva Balogh már hivatkozott elemzése említ néhány példát arra, amikor a romániai magyar sajtó elbukott az Orbán Viktor iránti olthatatlan lojalitás vizsgáján és – ebből következően – megfojtották… finanszírozás hiányában (a kolozsvári Erdélyi Riport csak egy a példák közül).

A romániai magyar újságírók felemelték szavukat e helyzet ellen, a budapesti hivatalosságokkal szembeni, tisztességes magyar újságírók által megfogalmazott bírálatok már nem kerülhettek be egyes erdélyi magyar nyelvű kiadványokba. Egyeseket el is bocsátották, mint például Ágoston Hugót, aki elismerte, hogy leváltásának oka valójában „a magyar kormány és antidemokratikus politikáinak kritikája volt, különösen a mérgezett kampány és a sajtóval szembeni viselkedés, nevezetesen a Népszabadság napilap felszámolása”.

E szemszögből nézve, Kelemen Hunor augusztus 4-i gesztusa a jéghegy csúcsa. A nem látható és felszín alatti 9/10-ed valójában az RMDSZ teljes igazodása Budapest térségbeli (geo)politikai napirendjéhez.

A bennünket (nem) egyesítő Centenárium

Románia számára normális esetben – egy kis intelligenciával – minden adott ahhoz, hogy derűsen ünnepelje a modern, független és nagy Románia száz évét. Az első világháború utáni alapvető történelmi szemléletmód haszonélvezőjeként, melyet tökéletesen fejezett ki Woodrow Wilson amerikai elnök – a történelem e térségben is új „erős eszméjévé” váló „nemzetiségek elve” –, Romániának voltaképpen semmi vitás ügye sincs egyetlen szomszédjával sem. Még Magyarországgal sem!

Magyarország akkoriban nem létezett, csak egy Birodalom, mely elbukott a történelem vizsgáján, ahogy az már másokkal is megtörtént. Az ezzel az üggyel kapcsolatos román–magyar vita nevetséges vagy hamis: ha Budapestnek elégedetlenségei vannak a Habsburg Birodalom sorsa miatt (megismételjük, nem Magyarországról van szó, hiszen az akkor nem létezett), akkor ezeket nem Bukarestnek kell címezni, hanem… Washingtonnak, hiszen az szentesítette ennek az elvnek a végrehajtását, a többi győztes háborús partnerrel (Nagy-Britannia, Franciaország stb.) együtt.

A nemzetiségek elvén alapuló „pax americana” – valójában ezt jelenti Trianon.

Woodrow Wilson prágai emlékműve

Ez az oka annak, hogy a Woodrow Wilson amerikai elnök emlékére általunk már régóta javasolt bukaresti szobor ötlete, melyet a Centenárium alkalmából lehetne felavatni, nemcsak szükséges történelmi helyreigazítás lenne, de lényeges stratégiai gesztus is. Egy kinyújtott kéz Magyarország felé, hogy együtt tegyük magunkévá azt, ami 100 éve történt.

Budapest, sajnos, nem szorította meg Bukarest 2018-ra való tekintettel kinyújtott kezét és naiv lenne azt gondolnunk, hogy majd megteszi. De Bukarest kezének továbbra is kinyújtottnak kell lennie! Még akkor is, ha Budapest – eddig – konfrontációs napirendet választott, még akkor is, ha ez nem explicit, és úgy tűnik, ez a napirend nem változik majd meg, tekintettel a Centenáriumra és a 2018-as választásra és Trianon 2020-as 100. évfordulójára. 1990 óta ez a kétoldalú kapcsolat legsúlyosabb kudarca!

Ennek okai egy Budapesten eluralkodott egyre nyilvánvalóbb dinamikával kapcsolatosak, melyet Orbán Viktor kormányfő európai háló nélkül – de illuzórikus orosz hálóval – bemutatott politikai játéka tökéletesen illusztrál.

Az Orbán Viktor nyilvános megnyilvánulásait figyelemmel kísérők számára ezek egyre hangsúlyosabbak, visszafogottságok, vörös vonalak, óvatoskodás nélkül. 2017. június 21-én, egy nyilvános eseményen, melyeken a két világháború közötti egyes államférfiak emlékét idézte fel, Magyarország kormányfője „kivételes államférfinak” nevezte Horthy Miklós admirálist (Horthy Miklós altengernagy volt – a szerk.). Íme, egy néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen kijelentés szinte természetessé válik… És semmi garancia nincs arra, hogy a dolgok itt megállnak.

Orbán Viktor Horthy Miklós admirális egyik szobra mellett (adevarul.ro) (A képet két fotóból ollózták össze, az egyik a 2016-os franciaországi labdarúgó európai bajnokság magyar-osztrák mérkőzésén készült, a másik feltételezhetően a budapesti Szabadság téri szoboravatón, melyen Orbán Viktor nem volt jelen. Ez a fotómontázs először a krone.at cikkében jelent meg, de ott egyértelműen jelzik a képmódosítást – a szerk.)

Egyre pregnánsabb Orbán Viktor – legalább! – regionális vezéri magatartása.

„Közép-Európának az Árpád-házi királyok, de legalábbis Mátyás király óta nem volt akkora befolyása európai ügyekre, mint most” – mondja határozottan a kormányfő, ezzel – nyilvánvalóan – Budapest politikájára utalva, az utóbbi 12 hónapban pedig nem a franciaországi elnökválasztás vagy az egyesült államokbeli választás gyakorolta a legnagyobb hatást Európára, hanem… a visegrádi államok példa nélküli együttműködése. Sem több, sem kevesebb!

Ráadásul: a magyar kormányfő számára Bécs és Isztambul között Budapest az egyetlen város, mely „egy nemcsak a magyar államot kiszolgálni képes metropolisz” (a forrásjelölés nélküli idézet valószínűleg Orbán Viktor tusványosi beszédéből származik, de ez a szövegkörnyezetében teljesen másként fest – a szerk.).

Persze, a visegrádi államok „együttműködésével” kapcsolatos mese

időközben, a legújabb fejlemények fényében némileg nevetségessé vált, de nem ez a fontos, még az sem, hogy pontról pontra haladva mennyire van igaza Orbán Viktornak, mint inkább egy olyan vezető gondolkodási módja és törekvései, aki bármiféle fenntartások nélkül kimondja, amit gondol. És konfrontációs és expanziós módon gondolkodik.

Valószínűleg mindig is így gondolkodott, de – türelmesen – mindent eszközként használt fel, a (karrierje elején őt támogató) Soros Alapítványtól az európai intézményekig vagy Amerikáig. Oroszország pedig ráérzett erre a gyenge pontjára és lehetőségként kihasználta. A maga javára, persze!

Orbán Viktor nem oroszbarát, vagy Európa-barát, vagy Amerika-barát. Ő egy magyarbarát politikus, szerinte a magyarok törekvéseit szolgálni kell, és aki a szomszédos állam politikusainak elméjét már korábban is elborító grandománia kórjában szenved. Ebben, sajnos, semmi újdonság nincs, a románok ezt már sokszor megtanulták.

A két világháború között Nicolae Iorga tökéletesen leírta ezt a viselkedést: „Szívből sajnáljuk a magyarokat, akiknek képesek vagyunk értékelni a faji képességeiket, azért az iszonyatos szerencsétlenségért, amit az ugyanolyan sok rossz tulajdonságuk és az vezetett, hogy

válságos helyzetekben képtelenek magukat vezetni.

És bármennyire is természetes lett volna, hogy Bukarestben demonstrációt tartsanak egy ekkora megpróbáltatáson átesett sereg végső győzelme tiszteletére, mely legnagyobb szerelmünk és büszkeségünk, nem állt szándékunkban megsérteni a szenvedést. (…)

És ezzel azt a kedvező fordulatot szeretnénk kiváltani a lelkületben, mely egy racionális magyar népet adna vissza a modern civilizáció közös művének, eltüntetve mindent abból a másokat nyomasztó imperializmusból, mely eddig kizárta a magyarokat bármilyen hasznos együttműködésből.”

Bölcs és ma – a Centenárium küszöbén – fontos szavak. Újra megismételjük azt, amit az elején mondtunk: a román–magyar megbékélés világos és egyértelmű jele a román Centenárium együttes, Bukaresti és Budapest általi megünneplése lett volna.

Ma az a fő kérdés, hogy erre van-e még mód. Úgy tűnik, a román–magyar „megbékélés” gondolata nem fér bele egy olyan Orbán Viktor napirendjébe, akit turáni kirohanások uralnak és semmibe veszi Európát, melyet hanyatlónak és sodródónak tekint, aki még csak szóba sem akar állni Románia külügyminiszterével – aki el is mondta, hogy elsősorban ezért ment Budapestre! –, aki számára Horthy Miklós „kivételes államférfi” volt, aki 2018-ban választásokra, 2020-ban pedig Trianon 100. évfordulójára készül.

Itt az ideje, hogy kelletlenül, de realistán szembenézzünk egy ilyen lehetőséggel.

Magyarország igyekszik megakadályozni Ferenc pápa romániai látogatását

Az orosz–magyar barátság megerősítésén túlmenően, melynek révén Moszkva egyre kényelmesebben és mélyebben helyezkedik el az EU- és NATO-tag Magyarországon, a budapesti hatóságoknak sok olyan gesztusa és jelzése van, melyeket fel lehetne hozni azon állításunk alátámasztására, mely szerint a Centenárium alkalmából megvalósuló román–magyar megbékélés csak szép álom marad: a Románia hivatalos képviselőihez való viszonyulás, kompenzációk követelése Brüsszelben az 1918-as „veszteségek” miatt, az európai etnikai kisebbségek melletti európai kiállás (még az európai szerződések ellenében is) és így tovább.

Itt csak egyet fogunk ezekből bemutatni, mely kevésbé ismert a romániai közvélemény előtt: megkísérelték bojkottálni a pápa bukaresti látogatását.

Már köztudomású volt a pápa 2018-as romániai látogatása, és ez még a Wikipédia „a pápa pásztori látogatásai” című szócikkébe is bekerült (adevarul.ro)

Biztos volt Ferenc pápa 2018-as romániai látogatása, mely évben Románia a Nagy Egyesülés Centenáriumát. Csakhogy romániai katolikus körök által megerősített vatikáni forrásokból megtudtuk, hogy a pápa végül mégsem jön majd.

Nyilvánvalóan nem Magyarország akadályozta meg a pápa bukaresti látogatását, hiszen az okok sokkal összetettebbek és itt nem térünk ki ezekre. Az alapgondolat az, hogy Magyarország azonnal reagált és lépéseket tett a pápa 2018-as romániai látogatása ellen. Ennek pedig sok oka van és ezeknek egyáltalán nincs közük a „román–magyar megbékéléshez”.

* Elsősorban a Románia nemzetközi elszigetelésére és a pápalátogatáshoz hasonló jeles események megakadályozására irányuló hagyományos politika miatt.

* Másodsorban

a magyar diskurzus a kisebbségi jogok álarca mögé rejti az autonomista követeléseket

és ennek az erdélyi magyar klérus az egyik fő vektora azokkal a panaszaival, melyek szerint a román állam állítólag megtagadja tulajdonai visszaszolgáltatását, holott mára a magyarok még azt is visszakapták, ami sohasem volt az övék. Márpedig egy romániai pápalátogatás e téren nevetségessé tette volna a magyar propagandát.

* Harmadsorban, mivel mániákusan az 1918-as Nagy Egyesülés deligitimálására törekednek, egyes budapesti üzenethordozók éppen a Nagy Egyesülés Centenáriuma románok általi megünneplése egyfajta legitimálásának tekintették a pápa 2018-as látogatását.

* Negyedsorban, a pápa 2016-ban nem fogadott el egy magyarországi meghívást a migránsok ügyében Budapesttel kialakult nézetkülönbségei miatt, Budapest hiúsága számára pedig elfogadhatatlan lett volna, hogy a pápa elutasít egy Magyarországra szóló meghívást, viszont Romániába ellátogat.

* Ötödsorban, a pápalátogatás tervezett programjának egyik pontja szerint, szentté avattak volna hét olyan görög-katolikus püspököt, akik a kommunista börtönökben hunytak el. Az összes görög-katolikus román etnikumú, de a magyarok által nemzetközi szinten folytatott propaganda egy magyar Erdélyről szól, így Budapest elfogadhatatlannak tartotta, hogy

a pápa hét románt avat szentté és egyetlen magyart sem,

mert ezzel hiteltelenítette volna a „magyar Erdély” propagandisztikus üzenetét, ahol egy szál román sincs.

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek: Ferenc pápa csak akkor jöhet Romániába, ha teljesülnek a magyarok által támasztott feltételek (adevarul.ro)

Következésképpen, az ügyben beindult a magyar offenzíva. 2017. májusának első felében Kolozsváron zajlott a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia, melynek alkalmából Jakubinyi György gyulafehérvári érsek interjút adott a magyar MTI hírügynökségnek, melyben felsorolta, milyen feltételek teljesítése esetén lenne lehetséges egy pápalátogatás Romániában, melyek mindegyike a magyar propaganda üzeneteinek irányvonalával van összhangban (Jakubinyi György az alábbi állításoktól jelentősen eltérő hivatalos állásfoglalása itt olvasható – a szerk.):

* A pápa látogatása csak akkor lehetséges, ha Bukarest elismeri a magyar kisebbség „alkotmányos jogait”, különösen a kommunista rezsim által elkobozott tulajdonok visszaszolgáltatására vonatkozóan, mely folyamat állítólag most is elakadt állapotban van.

* A pápa nem jöhet 2018-ban, mert akkor Erdély Romániával egyesülését ünneplik. Ha a román politikusok megpróbálnák összekapcsolni ezt a látogatást a centenáriummal, akkor a kongregáció (a magyar katolikusok) nem vesznek részt a pápalátogatáshoz kötődő eseményeken.

* A pápának Erdélybe kell látogatnia és nem Bukarestbe,

ahogy II. János Pál pápa 1999-es látogatásakor történt. Fontos tisztáznunk a rejtett, bár nyilvánvaló okokat: ez a követelés a magyar propaganda számára utólag lehetővé tenné annak nemzetközi szintű hirdetését, hogy a pápa látogatására egy „Erdély” nevű helyen került sor, és Románia valójában nem is létezik. Valójában a látogatásra javasolt összes hely Erdélyben van, a Kárpátok ívén kívül csak „Bako” (Bákó – a szerk.), vagyis Bacău szerepel a javaslatok között, mert a sovén propaganda azt állítja, hogy a szeret-völgyi és általában véve a moldvai római katolikusok magyar csángók.

Erdő Péter, Magyarország prímásának érseki címere a székely jelképekkel (adevarul.ro)

A Katolikus Püspöki Konferenciát románok uralják, Ioan Robu érsekkel az élen, akinek a napirendje eltér Jakubinyiétől, vagyis Budapestétől. A nyolc római katolikus püspökből három magyar, egy sváb és négy román, akikhez a hét román görög-katolikus püspök társul.

Budapest többek között ezért is közbenjárt a Vatikánnál. (A romániai római katolikus hívők között a románok aránya 1992-ben 9,28 százalék, a magyaroké 76,91 százalék, a németeké pedig 7,66 százalék volt; forrás –  a szerk.)

Magyarország prímás bíborosa, Erdő Péter Rómába vitte Budapest üzenetét és azt mondta Vatikánban, hogy a pápa romániai látogatása „Magyarország arculcsapása lenne”, hogy őt idézzük (forrásjelölés nincs – a szerk.). Meg kell említenünk, hogy Erdő Péter bíborosi címerén a székely jelképek – a nap, a hold és a kék szín – is szerepelnek. Erdő azt mondta erről, hogy azért választotta magának ezt a címert, mert nagyszülei 1918-ban Erdélyből Magyarországra áttelepült székelyek voltak. Lehet, hogy Magyarország prímása újra felfedezte a gyökereit. Vagy talán Erdő

Magyarország politikájával összhangban hirdeti a székely identitást és irredenta, sovén nézetei vannak.

Megemlítendő, hogy néhány éve a budapesti Parlament épületére is kitűzték a székely zászlót Magyarország zászlója mellé, így mutatva ki a „Székelyföld”-re vonatkozó autonomista követelések iránti támogatást.

A románok a jó kétoldalú kapcsolatok hiszemében megtisztelték Erdő Péter prelátust: 2001-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2008-ban pedig a konstancai Ovidius Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címét adományozták neki.

Joggal feltételezhetjük, hogy Ferenc pápa romániai látogatásának megakadályozása érdekében Magyarország prímása, Erdő Péter bíboros mellett Magyarország szentszéki nagykövete is közbenjárt. Az Orbán-kormány 2015-ben nagy meglepetést okozott, amikor egy osztrák tévéproducert javasolt erre a tisztségre, aki egyetlen szót sem tudott magyarul, és az volt az egyetlen aduja, hogy… Eduard Von Habsburgnak hívják és Ausztria-Magyarország császárának, Ferenc Józsefnek az ük-ükunokája.

Ennek a nagykövetnek a kinevezése, az Orbán-rezsim Habsburg-család iránti közismert mániáján kívül, az Osztrák-Magyar Birodalom részét képező

„Nagy-Magyarország” iránti nosztalgia és talán a visszaállítása iránti titkos vágynak,

valamint annak a szándéknak is az egyértelmű jele, hogy erre a Vatikánt is felhasználják.

Semjén Zsolt, Magyarország kormányfő-helyettese fejet hajt IV. (Boldog) Károly mellszobra előtt (adevarul.ro)

Ausztria-Magyarország utolsó császára az 1916–1918 időszakban I. Károly Ausztria császára, de IV. Károly néven Magyarország királya is volt. Arról a kudarcot vallott kísérletéről ismert, hogy föderalizálással próbálta megmenteni a Habsburg Birodalmat. A Vatikán ausztriai Boldog Károly néven avatta szentté Károlyt 2004-ben (a folyamat valójában csak elkezdődött; forrás – a szerk.), mert a politika elé helyezte a keresztény hitet, és mert állítólag béketeremtő volt az első világháború idején, holott 1917-ben ő engedélyezte harci gáz bevetését az osztrák-magyar hadseregnek.

Az Orbán-rezsim által az új katolikus szent, voltaképpen „Nagy-Magyarország” utolsó királya iránt mutatott tisztelet ennek a kormánynak a mentalitását jelzi a Centenárium (2018), a magyarországi választások (2018) és Trianon (2020) küszöbén.

Románia leesik a térképről?

Mielőtt rátérnék ennek az anyagnak az ürügyére, nevezetesen Putyin elnök budapesti látogatására és ennek az olthatatlan partnerségnek a jelentéseire, más alapvető elemeket is áttekintünk, melyek azt körvonalazzák, amit mi Budapest regionális projektjének nevezünk.

Vasile Iuga egy Románia visszakapcsolásának sürgősségéről szóló 2016-os cikkében, hibátlan és meggyőző grafikai illusztrációval beszélt annak elengedhetetlenségéről, hogy Bukarestet visszakapcsolják az északról délre vagy keletről nyugatra haladó nagy közúti és szállítási infrastruktúrákhoz, melyek mind elkerülnek minket. A Keletnek Magyarország a hub-ja és ebben áll Budapest regionális napirendjének, és ebből következően a Romániával szembeni viselkedésének a lényege.

A magyar regionális politikai projekt alapja áll velünk szemben, melyben egy koherens bukaresti politika hiánya tükröződik vissza.

Regionális hub és a Via Carpatica (helyesen: Via Carpatia – a szerk.)

A Románia kiszorítására irányuló magyar stratégiát az a vágy mozgatja, hogy a jelentős infrastruktúratípusokban, nevezetesen a szállítmányozás és az energia terén Magyarország legyen a fő regionális hub, hogy ezáltal hasznosítsa a szomszédos ország új geopolitikai helyzetét: azt, hogy az új Európai Unió keleti szárnyának közepén, a közép-európai világgal érintkezően helyezkedik el.

Miközben Orbán Viktor kormányának politikája felszámolta a hidakat a Visegrádi Csoporthoz tartozó volt szövetségesekkel (a most a slavkovi háromszögbe Ausztria mellé visszavonult Cseh Köztársasággal és Szlovákiával), a magyar gazdaság folyamatosan ugyanabba az irányba mozgott: a regionális infrastruktúra-hub-bá válás felé, hogy ezzel növelje Budapest regionális jelentősének specifikus súlyát.

Ezáltal megfigyelhetjük, hogy Magyarország azonnal átvette az úgynevezett „Via Carpatica” (Via Carpatia – a szerk.), egy gigantikus méretű autópályára vonatkozó lengyel kezdeményezést, melynek Lengyelország balti részét hivatott összekötni a Földközi- és a Fekete-tengerrel.

Az észak-déli főtengely nyomvonalát

mintha úgy alakították volna ki mesterien, hogy egy kicsit érintse Romániát,

de kihagyja a lényeges bukaresti részt és Erdély szívét. Ez a nyomvonal, ha egyáltalán megvalósul valaha, a magyar autópályarendszert fogja maximálisan kihasználni (1.500 kilométer egy feleakkora területen, mint Románia) és ezzel párhuzamosan nevetségessé teszi majd a hazai vérszegény (alig 750 kilométernyi) nagysebességű infrastruktúrát (autópályák). Ezen kívül gyakorlatilag kihagyja majd Romániát ebből az Európát északról délre átszelő autópálya nyomvonalából (a térképen látható, hogy a romániai szakasz sokkal hosszabb, mint a magyarországi, hogy Nagyváradnál csatlakozhatna az Erdély-autópályához – ha a románok megépítenék –, Temesvár mellett az épülő 4. páneurópai folyosóhoz és Calafatnál hagyná el az országot; más forrásokból, egy magyar és egy román cikkből is tudjuk, hogy a 3.300 kilométeres teljes szakaszból 340 haladna át Magyarországon, a már meglévő hálózatot használva, annak is csak az egy ötödét, míg körülbelül 475 kilométer haladna Romániában, aminek döntő többsége új autópálya lenne – a szerk.).

A légi közlekedési infrastruktúra (adevarul.ro) (valójában ez Magyarország autópályatérképe – a szerk.)

Egyáltalán nem meglepő módon, Románia és Magyarország évente egyenként nagyjából 12–13 millió személy légi szállításáért felelős, miközben nekünk kétszer több lakosunk van; sőt, több közösségen kívüli utast szállítanak Budapesten keresztül, mint a román repülőtereken át (3 millió a 2 millióval szemben); hasonlóképpen Budapest még mindig nagyjából 5 százalékkal megelőzi Bukarestet az utasok számát illetően (11,4 millió fő 10,9 millióval szemben).

Depressziónkat tovább fokozza, hogy a román hatóságok határozottan kifejezték érdektelenségüket a bukaresti légi hub iránt azzal, hogy egy alig 27 éves fiatalembert neveztek ki a Bukaresti Repülőtereket Kezelő Nemzeti Vállalat (CNAB) vezérigazgatói tisztségébe. Nemtörődömségünk ifjú reménysége, lehangoló módon, a becsődölt Shandong Group Co LTD China kínai cégnél futott be „sikeres” karriert, mely egy vasbeton-temetőt hagyott hátra a régóta várt craiovai „kínai” lakótelep helyén…

A Duna és a regionális kereskedelem blokkolása

A magyar infrastruktúraérdekek képének kiegészítéséhez hozzá kellene még tenni azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt, hogy Budapest kitartóan megakadályoz bármilyen kísérletet a legnagyobb páneurópai hajózási útvonal, a Rajna–Majna–Duna (Európa-csatorna) megnyitására. Mégpedig arra hivatkozik, hogy a környezetet védi a Duna magyar szakaszán (különben ez az egyik oka annak, hogy Bécs már nem kedveli Magyarországot), megakadályozva ezzel azt, hogy a német vagy atlanti származású áruk eljussanak a Duna torkolatáig, ugyanakkor a román áruk eljutását is a közép- és nyugat-európai piacokra.

Furcsa a vezetőink hozzáállása, akik Romániának a regionális infrastruktúra-hálózatokból való mániákus kiszorításáért cserébe – bármiféle gazdasági indoklás nélkül – lehetővé tették Magyarország részvételét az AGRI (Azerbajdzsán–Grúzia–Románia Interkonnektor) gázszállítási projektben…

Oroszország napirendje és a magyar napirend

Ezzel elérkeztünk az orosz elnök budapesti látogatásához, amire hét hónappal a korábbi látogatás után került sor, és a hetedig 2010 óta. Ebből az alkalomból Vlagyimir Putyin Orbán Viktor kormányfővel is találkozott, Szijjártó Péter külügyminiszter jelenlétében; ez utóbbi pedig győzedelmesen jelentette be, hogy 2017 (helyesen: 2018 – a szerk.) januárjában hivatalosan elkezdődik az építkezés a paksi atomerőműnél.

Érdekes, hogy miként számoltak be a magyarok a látogatásról. Világos, hogy ők is érzékelnek egy bizonyos mértékű túlzást a Budapest–Moszkva kapcsolatban, ezért igyekeznek elsősorban a Budapesten zajló Cselgáncs Világbajnoksággal kapcsolatba hozni Putyin elnök augusztus 28-i látogatását.

Budapest hivatalosan szinte semmit sem közölt, de a Kreml a látogatás előtt néhány órával kiadott közleményében rámutatott annak tartalmára, mert valószínűleg zavarta őket a magyarok átlátszó játéka: „Az orosz államfő Orbán Viktor, Magyarország kormányfője meghívására Budapestre látogat, hogy részt vegyen a 31. Cselgáncs Világbajnokság nyitóünnepségén. A tervek szerint, egy külön találkozóra is sor kerül Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor között.”

Nyilvánvaló, hogy Vlagyimir Putyin látogatása sokkal többről szól, mint holmi ünnepségeken való részvétel, még akkor is, ha cselgáncsról van szó. A politikai találkozókon kívül a Debreceni Egyetem Szenátusa díszdoktori címet adományozott az orosz vezetőnek, akinek azt Budapesten adtak át (többek között) az egyetem hírnevének növeléséért és fejlesztéséért.

A magyar sajtó, egyáltalán nem meglepő módon, arról beszélt, hogy az egyetem jelentős szerepet kap a Paks 2 projektben, vagy akár stratégiai ügyekben is: egy orosz finanszírozású atomenergetikai kutatási és képzési központ formájában.

Abszurd dolog Oroszországot bírálni ezekért a magyarországi látogatásokért –

Moszkva azt teszi, amit a saját szemszögéből tennie kell, és amit mindig is tett. Réseket keres (és talál) az euro-atlanti térségben. Itt nincs szó sem érzésekről, sem cinizmusokról, sem orosz–magyar „barátságról”.

Ahogy azt nagyon is helyesen mondták, Oroszország egy „tried-and-true” típusú stratégiát igyekszik érvényesíteni Magyarországon: infrastruktúrát vásárol, birtokol és működtet az állami cégeken keresztül és ezzel stabil és biztos pozíciót szavatol magának abban az energetikai mezőben, mely – később – a szomszédos ország közéletében is jelentős részvételt biztosít majd számára, akár politikai típusú követelések/nyomásgyakorlások formájában is (pénzügyi részvétel a magyarországi sajtóban, Budapest szavazata az EU-ban és a NATO-ban, stratégiai helyezkedések és így tovább).

De a magyarországi orosz offenzíva a következő alapkérdést veti fel: miként engedhet meg magának egy EU- és NATO-tagállam, Lengyelország partnere a Visegrádi Csoportban – vajon a lengyelek, Románia stratégiai partnerei mit mondanak erről a magyaroknak?! – egy ilyenfajta játékot, mellyel az Orosz Föderáció fontos szerepet kap az európai energetikai döntések és távlatilag a (geo)politika tárgyalóasztalánál.

Mindez a szomszédos Romániára gyakorolt azonnali és rendkívül negatív hatásokon túlmenően, melyekre most térünk vissza.

Oroszország csinál regionális energetikai hub-ot Magyarországból

A paksi erőmű óriási tétje (Magyarország számára) annak jelzése, hogy konkrét együttműködés jön létre a (brüsszeli Európa által) annyira semmibe vett Orosz Föderációval. Ugyanakkor Magyarország – egy ideje és Bukarestben szintén észrevétlenül maradt módon – elsődlegességgel foglalkozik az energetikai kérdéskörrel, melyet – még ha hallgatólagosan is – a román–magyar „hidegháború” kontextusába helyez. Másrészről Putyin türelmetlenül igyekszik egy nagy imázsgyőzelmet aratni az Európai Unióval szemben és ugyanakkor azt bizonyítani, hogy Oroszország továbbra is képes technológiát exportálni és nagy projekteket koordinálni, mind pénzügyileg, mind műszakilag.

Tehát a paksi projektnek két megoldókulcsa van: a Budapest és Moszkva közötti kapcsolatok, illetve Magyarország energetikai offenzívája.

Magyarország offenzívájának jól meghatározott célja van:

a szomszédos ország regionális energetikai hub-bá változtatása és Románia kiszorítása a regionális energetikai infrastruktúra nyomvonalából, hogy Magyarország ellenőrizhesse a román energia kijutását a nemzetközi piacokra.

Az orosz elnöknek van egy átlátszó terve, melynek értelében a Törökországgal (újabban), Bulgáriával, Szerbiával és Magyarországgal meglévő jó politikai kapcsolatait használja fel annak az infrastruktúrának a kialakítására, amelyen keresztül aztán a hajdani, időközben lefújt Déli Áramlat gázvezeték-terv nyomvonala mentén szállítanák az orosz gázt Európába.

Az új gázvezeték nyomvonaláról 2019 végéig döntenek majd, melynek révén Magyarország 10 milliárd köbméter gáz átvételére alkalmas infrastruktúrával rendelkezne a déli határánál.

Ez az új útvonal megerősíti majd a magyarországi gázpiacot

és regionális földgáz-hub-bá változtatná ezt az államot, mert mindent a BRUA-projekt (Bulgária–Románia–Magyarország–Ausztria) alakulásának új fejleményeinek szemszögéből kell nézni, mely BRU-vá válik azzal, hogy a magyar szállítócég kizárja ebből Ausztriát.

Az eredeti BRUA-térkép (adevarul.ro)

Ennek megfelelően, miközben az európai BRUA-projekt szerint, ez kászpi-tengeri gázt szállított volna (a Sah Deniz-gázmezőről) Törökországon, Bulgárián, Románián, Magyarországon és Ausztrián keresztül, ez a projekt most megelégszik azzal, hogy a fekete-tengeri román gázt Magyarországig szállítsa, a magyar petrolkémiai ipar ellátására! De egyben egy újabb 5 milliárd köbméteres infrastruktúrával egészíti ki a Magyarországon már létezőt.

És így aztán Magyarország észrevétlenül szert tesz egy újabb 15 milliárd köbméteres infrastruktúrára, miközben Romániát elkerüli az összes regionális gázszállítási folyosó. Ugyanebben a kontextusban nem csodálkoznánk, ha Magyarország az amerikaiak által Lengyelországba szállított cseppfolyósított gáz esetében is regionális hub-bá válna, ami nagyon is lehetséges, ha – európai pénzből – megvalósulnak a lengyelországi és horvátországi cseppfolyosítottgáz-terminálok, mely gázvezeték Magyarországon halad majd át…

A paksi erőmű – a gerenda a román hivatalosságok szemében

Térjünk most át a legkényesebb kérdésre: a paksi erőműre. Ez a téma – rendkívül kevés kivételtől eltekintve – semmilyen módon nem jelent meg nálunk a közbeszédben, a politikusok pedig bűnös módon és szinte teljesen figyelmen kívül hagyják.

Először is meg kell határozni, hogy a paksi projektnek miért kellene elsődleges figyelmet kapnia Romániában. Nos, az orosz–magyar projekt alig 120 kilométerre van Temesvártól (a Paks–Temesvár távolság légvonalban 206,4 kilométer – a szerk.) és két új reaktorból áll (VVER-technológia, az egyik 1100, a másik 1200 MW-os), melyek csatlakoznak a már működő négy (egyenként 500 MW-os) reaktorhoz, tehát Paksnál a beépített teljesítmény megkétszerezéséről beszélünk.

A két új orosz reaktor kétszeresére növeli a nukleáris veszélyt Románia nyugati része számára, amellyel a román hatóságok nemcsak nem foglalkoznak, de éppenséggel tudatosan nevetségességbe fojtják. Egy senki által sem értett logika alapján Románia volt az az ország, mely a bulgáriai orosz erőmű veszélye ellen küzdött, de ugyanezt a veszélyt semmibe veszi Magyarországon (a kozloduji atomerőmű közvetlenül a bolgár–román határ mellett és Bukaresttől 100 kilométerre van – a szerk.).

Miért nagyobb az atomveszély a Dunától délre, mint az ország nyugati részén?

A romániai Környezetvédelmi Minisztérium milyen megfontolásból engedélyezte félig titokban, bármiféle valódi közvita nélkül (egyetlen egy ilyenre került sor, bejelentés nélkül és Nagyváradon, nem Temesváron, vagy Aradon) ezt a projektet?

Itt az ideje kimondanunk, hogy a Pakson használt technológia (az 1974-es VVER-440/213) csaknem 50 éves, maga az erőmű pedig már több mint 35 éves, ugyanis az első reaktort 1982-ben indították be.

A 70-80-as években a szovjet Atomenergoexport cég volt a fővállalkozó. A VVER a „nyomottvizes reaktor” szovjet (helyesen: orosz – a szerk.) kifejezésnek a betűszava és ez a szovjet nukleáris berendezések közül az első nemzedék, mely megfelel az egységes biztonsági standardoknak.

Ezek a reaktorok több figyelemre méltó incidenst generáltak: 2003-ban komoly incidens volt a 2-es reaktornál (3-as fokozatú az INES-en – International Nuclear Event Scale), egy 2-es fokozatú 2009-ben és még egy 2016-ban.

Meg kell említeni, hogy más külföldi cégek is érdeklődtek a paksi ügylet iránt, köztük az amerikai Westinghouse cég is, de a budapesti kormány inkább bármiféle pályáztatás vagy ajánlatkérés nélkül egy orosz céget bízott meg, ami egyben korrupciós gyanúkat is kelt.

Ha ezek beigazolódnak, és

ha az oroszoknak tényleg sikerült korrumpálniuk egy NATO-ország kormányát,

akkor az észak-atlanti szövetségnek súlyos biztonsági gondja van, mert az ilyenfajta korrupciós ügyeknek mindig következményeik vannak, különösen az, hogy utólag zsarolhatóvá válnak azok a tisztségviselők, akiket az oroszok feltételezhetően korrumpáltak.

E kapacitások meghatározó fontosságának teljes megértéséhez elég megemlítenünk, hogy az erőmű 2015-ben 15834 GWh elektromos energiát szolgáltatott, ami a szomszédos ország energiatermelésének 52,7 százaléka.

Az orosz–magyar projekt értéke 12,5 milliárd USD, ebből 10 milliárd USD az Orosz Föderáció által Magyarországnak adott hitel, 2,5 milliárd USD pedig Budapest hozzájárulása. A 12,5 milliárd USD-t 2025-ig fogják elkölteni (akkor indítják be a 6. reaktort), a hitel visszafizetése pedig 21 év alatt történik a következő módon: a projekt megvalósulása alatt csak a 3,95 százalékos éves kamat, a következő 7 évben a hitel 25 százaléka 4,5 százalékos éves kamattal, a 8-14. években pedig a hitel 35 százaléka 4,8 százalékos éves kamattal, az utolsó 7 évben pedig a hitel 40 százaléka 4,95 százalékos éves kamattal. Gyakorlatilag ez a hitel 16 százalékkal (hitel plusz kamatok) növeli Magyarország teljes államadósságát és a kérdéses állam nominális GDP-jének 14 százalékát jelenti.

Mit nyer ezen Magyarország?

Megkétszerezi az (olcsó és tiszta) atomenergiáját, ami eléri majd évente a 30.000 GWh-t és az évente megtermelt 45.000 GWh-nyi teljes elektromosenergia-mennyiséggel 7-8 helyet ugrik előre az elektromosenergia-termelők világrangsorában, ezzel elérve Bulgária szintjét, vagyis az 55-56. helyek környékét.

Összehasonlításképpen Románia nagyjából 64.000 GWh-t termel évente, vagyis nagyjából 40 százalékkal többet, mint a szomszédos ország, melynek azonban kétszer kisebb területe, kétszer kevesebb lakosa van és nincsenek természeti forrásai!

Szüksége van Magyarországnak ennyi elektromos energiára? A magyarok éves elektromosenergia-fogyasztása nem haladja meg a 23-24.000 GWh-t, Romániával ellentétben, melynek 48.000 GWh a belső fogyasztása évente. Magyarország a paksi beruházással gyakorlatilag nagyobb exportképességgel rendelkezik majd, mint Románia!

Magyarország amúgy már most is több elektromos energiát exportál, mint Románia,

a 22. helyen lévén a világranglistán, miközben mi globálisan csak a 35. helyen vagyunk. Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy a nukleáris energia előállítása olcsóbb, mint a fosszilis üzemanyag (szén) vagy földgáz felhasználásával termelt…

Az Európai Bizottság egyik 2015-ös jelentése a tagállamok és Magyarország elektromos hálózatainak kétirányú összekapcsoltsági fokát 29 százalékosra értékelte, míg Románia esetében ez csak 7 százalékos (az Európai Unió tagállamaitól megkövetelt 10 százalékos szint alatti) (ENTSO-E, Scenario Outlook and Adequacy Forecast 2014).

Más szavakkal, Magyarország elektromossággal kapcsolatos stratégiája egyszerű, de hatékony: olcsó termelés (nukleáris forrásból), jelentős exportképességek, az energetikai rendszer magasfokú összekapcsoltsága.

Vagyis Magyarország hub-bá akar és fog válni a nagy regionális jelentőségű elektromos energia terén. Ezzel párhuzamosan Románia egy drágább termelési struktúrával, kisebb exportképességgel és sokkal korlátozottabb kétirányú összekapcsoltsági lehetőségekkel marad.

Zárszó helyett: a projekthiány projektje?

Most fő körvonalaiban jobban látható az, amit ebben az anyagban Budapest regionális projektjének neveztünk: egy regionális hub-bá váló, fittyet hányó és mozgósított Magyarország, melyet egy magát kisebb Putyinnak álmodó vezető irányít, aki számára az EU csak egy eszköz, nem egy projekt, mely európai szinten hatékony a környezetében lévő etnikai kisebbségi egyesületekből létrehozott lobbival és ennek visszahatásaként egy elszigetelt, tehát európai vagy globális szinten középszerűvé tett Románia, egy lázadó és Budapestnek szinte teljesen behódolt magyar kisebbséggel. Ezt kívánja Magyarország és ezért dolgozik intenzíven és – ezt el kell ismerni – viszonylag hatékonyan.

Útitársak hamar akadnak és felkínálják szolgálataikat, saját napirendjükkel együtt, mely nem mindig esik egybe Budapest törekvéseivel. Oroszország pedig ideális jelölt. A Magyarország iránt, mint európai vagy euro-atlanti döntésekben felhasználható szereplőként érdeklődő Moszkva minden lehetséges hangszeren játszik a térségben. Magyarország szélesre tárta előtte az ajtót és az a veszély fenyegeti, hogy lehengerelhetik. A kockázatok nagyok, Budapestnek pedig semmilyen garanciája sincs arra, hogy megnyeri ezt a kockázatos fogadást. Amikor azt hiszed, hogy a Sátánnal táncolsz, valójában a Sátán táncol veled…

Magyarország, megrészegülve azoktól a fantazmagóriáktól, melyekkel saját magát áltatja, újra kudarcot vallhat.

És akkor csak Nicolae Iorga már idézett szavait ismételhetjük meg: „Szívből sajnáljuk a magyarokat, akiknek képesek vagyunk értékelni a faji képességeiket, azért az iszonyatos szerencsétlenségért, amihez az ugyanolyan sok rossz tulajdonságuk és az vezetett, hogy válságos helyzetekben képtelenek magukat vezetni.”

De végső soron bennünket nem az érdekel, hogy mit játszik Oroszország vagy Magyarország, az sem, hogy Budapest játszmája a saját hiúsága és (kis) nagyhatalmi törekvéseinek súlya alatt fog-e megbukni. Számunkra Románia regionális projektje fontos, mely ma Caragialéhoz illő: csak magasztos… Egyelőre másodlagos szerepet vállalunk a térségben, átengedve Budapestnek (és „útitársainak) a főszerepet, holott a földrajz, a források és a közelmúlt történelme sokkal többre jogosítana fel minket.

A Centenárium küszöbén ebből kellene kiindulnia bármilyen Romániáról szóló komoly vitának.

Dan Dungaciu, egyetemi professzor a Bukaresti Tudományegyetemen, a Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány (FUMN) elnöke

Petrişor Peiu, egyetemi adjunktus a Bukaresti Műegyetemen, a Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány Gazdasági Elemzési Részlegének igazgatója

Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.