A társadalom szintjéről a katonai kötelezettségvállalások terepére történő lassú átcsúszás azt leplezi, hogy Romániában a „stabilitás” egyre nehezebben fellelhető érték.
Olyan sokszor ismételgetik, hogy mintha már semmi értelme sem lenne.
Mint például annak a mondatnak sem, mely szerint Románia „stabilitási pillér”. Ezt már jó egy évtizede ismételgetik mindenféle ünnepélyes alkalmakkor és bizonyos katonai jellegű vagy részvételű helyzetekben.
Olvasson még:
Azt lehetne felhozni, hogy vannak olyan fontos dolgok, melyeket már nem veszünk észre, mert megszoktuk őket, mint például a béke; az pedig nem teszi kevésbé fontossá őket, hogy képtelenek vagyunk kellő élességgel felfogni őket. Ez igaz, mint ahogy azt sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez a mondat nagyon pontos értelmet kap a román–amerikai kapcsolatok jelenlegi állapotában. Egyre terjed a szóbeszéd, miszerint a közel-keleti viharos fejleményekre való tekintettel Románia részben átvehetné Törökország helyét az AEÁ stratégiai képletében és ebből következően az amerikaiak egyre nagyobb érdeklődést mutatnak majd a Romániát is érintő projektek iránt. Ez lehetne az egyik magyarázata Klaus Iohannis fehér házi fogadásának, vagy annak, hogy az AEÁ elnöke, Donald Trump Varsóban mondott beszéde elején a színpadra felhívott román katonáknak is köszönetet mondott. Mindenesetre, a tengerészet napja alkalmából Konstancán szervezett ünnepségeken Klaus Iohannis is elmondta a fentebb említett mondatot, ami legalábbis annak bizonyítéka, hogy Romániában létezik egy kontinuitás a stratégiai gondolkodásban: „Románia a jelenlegi kontextusban még aktívabban vállalja az erős állami és releváns regionális szereplői profilját. Stabilitási pillér és biztonságforrás vagyunk a térségben.”
A „stabilitásra” vonatkozó mondat kezdetben valójában mást jelentett. A román politika abban az igyekezetében, hogy felkeltse a Nyugat figyelmét és az befogadja katonai szövetségeibe, már két évtizeddel ezelőtt is azon igyekezett, hogy minél nagyobb hangsúlyt helyezzen a „stabilitás” erényére.
A véres etnikumközi konfliktusok által kísértett balkáni térséghez képest Románia a „stabilitás szigete” volt.
Következésképpen a stabil társadalom egy békés társadalmat jelentett, melyben nincsenek nagy konfliktusok és ahol politikai váltógazdálkodással oldják meg a nézetkülönbségeket. Azért számított olyan sokat a CDR (Romániai Demokratikus Konvenció – a szerk.) és Emil Constantinescu győzelme, mert a Ceauşescu-rezsim óta ez volt az első kormányváltás.
Később azután a fogalom fokozatos átalakulással „katonai előörsi”, vagy minden esetre „támogató ponti” árnyalatot kapott. Kimondottan a regionális helyzet körülményei közepette az az állítás, hogy Románia „stabilitási pillér” és „biztonságforrás”, azt jelenti, hogy amerikai katonai berendezéseknek adsz helyet és kész vagy harci küldetésekbe küldeni a katonáidat.
A társadalom szintjéről a katonai kötelezettségvállalások terepére történő lassú átcsúszás azonban
éppen azt leplezi, hogy Romániában egyre nagyobb lett az instabilitás.
Nem a társadalmi konfliktusok kemény, hanem a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság diszkrét értelmében. A stratégiai jelentés szerinti „legstabilabb” években (vagyis a NATO- és EU-csatlakozás időszakában) nagyjából 3 millió életerős ember emigrált Nyugat-Európába, míg a most még az iskolapadokban ülő fiatalok további milliói tervezik többé-kevésbé biztosan ugyanazt. Az iskola senkinek sem nyújt semmilyen biztosítékot, semmilyen tervezhető karriert, a mobilitás pedig egy fétiskifejezéssé vált, ami egy olyan örvényben veti ide-oda az embereket, mely végül mindenkinek frusztrációkat okoz. A Nyugat már nem hajlandó eltűrni a „szociális dömpinget”, a Keletnek pedig már nincs munkaereje és veszélyeztetve látja társadalombiztosítási rendszerét. Ennek hatására mindenki „visszatérésről” beszél, meg arról, hogy a kormány vállalkozási támogatást ígér az eltávozottaknak, bár az igazat megvallva, szinte senki sem jön vissza.
De a határokon átívelő mobilitáshoz egy belső is társul, mely gyakran nem megtermékenyítő energiaként nyilvánul meg, hanem egyensúlyhiányok hatásaként. A román kormány és a PNUD (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja – a szerk.) egyik 2008-as hivatalos dokumentumában a nemkívánatos mobilitás korlátozásáról beszéltek: „A magánszféra által biztosított személyszállítási kínálat stabilizálódása és a városi központokba és onnan kifelé irányuló mobilitási igény mesterséges alakulása egy kiegyensúlyozott várostervezési és térbeli tervezéssel és a személyszállítási közszolgáltatások javításával.” Az iskolák, orvosi rendelők, üzletek hiánya, a mezőgazdaság összeomlása és a hivatali ablakoknál tapasztalható nehézkes közigazgatás óriási ide-oda mozgást, egy teljesen meddő mobilitást okozott.
Ez végül a karrierépítés halálához vezetett:
a fiatalok már kiskorukban megtanulják, hogy nem „stabilizálódniuk”, ellenkezőleg,
mozogniuk kell egyik szakmából a másikba, minél több dolgot „kipróbálva”. Ez egy kétélű doktrína, hiszen míg egyrészt bátorítja az innovációt és a kreativitást, másrészt lerombolja az elkötelezettséget, a kitartást és fokozza a bizonytalansági érzést. A román társadalom, miközben a térrel létrejött fizikai kapcsolatról áttért az idővel és a projekteszmével kialakuló erkölcsi kapcsolatra, egyre instabilabbá vált.
Nem csoda, hogy az állami hivatalosságok által rituális módon emlegetett „stabilitás” eszméje végül a társadalom számára elvesztette a relevanciáját, egy kvázi titkos fogalommá, egyfajta katonai kóddá alakult át.
Az alcímeket a szerkesztőség adta.