Mi számít még manapság „stabilitásnak”?

Az állami hivatalosságok által rituális módon emlegetett „stabilitás” eszméje elvesztette relevanciáját a társadalom számára.
Hirdetés

A társadalom szintjéről a katonai kötelezettségvállalások terepére történő lassú átcsúszás azt leplezi, hogy Romániában a „stabilitás” egyre nehezebben fellelhető érték.

Olyan sokszor ismételgetik, hogy mintha már semmi értelme sem lenne.

Mint például annak a mondatnak sem, mely szerint Románia „stabilitási pillér”. Ezt már jó egy évtizede ismételgetik mindenféle ünnepélyes alkalmakkor és bizonyos katonai jellegű vagy részvételű helyzetekben.

Azt lehetne felhozni, hogy vannak olyan fontos dolgok, melyeket már nem veszünk észre, mert megszoktuk őket, mint például a béke; az pedig nem teszi kevésbé fontossá őket, hogy képtelenek vagyunk kellő élességgel felfogni őket. Ez igaz, mint ahogy azt sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez a mondat nagyon pontos értelmet kap a román–amerikai kapcsolatok jelenlegi állapotában. Egyre terjed a szóbeszéd, miszerint a közel-keleti viharos fejleményekre való tekintettel Románia részben átvehetné Törökország helyét az AEÁ stratégiai képletében és ebből következően az amerikaiak egyre nagyobb érdeklődést mutatnak majd a Romániát is érintő projektek iránt. Ez lehetne az egyik magyarázata Klaus Iohannis fehér házi fogadásának, vagy annak, hogy az AEÁ elnöke, Donald Trump Varsóban mondott beszéde elején a színpadra felhívott román katonáknak is köszönetet mondott. Mindenesetre, a tengerészet napja alkalmából Konstancán szervezett ünnepségeken Klaus Iohannis is elmondta a fentebb említett mondatot, ami legalábbis annak bizonyítéka, hogy Romániában létezik egy kontinuitás a stratégiai gondolkodásban: „Románia a jelenlegi kontextusban még aktívabban vállalja az erős állami és releváns regionális szereplői profilját. Stabilitási pillér és biztonságforrás vagyunk a térségben.”

A „stabilitásra” vonatkozó mondat kezdetben valójában mást jelentett. A román politika abban az igyekezetében, hogy felkeltse a Nyugat figyelmét és az befogadja katonai szövetségeibe, már két évtizeddel ezelőtt is azon igyekezett, hogy minél nagyobb hangsúlyt helyezzen a „stabilitás” erényére.

A véres etnikumközi konfliktusok által kísértett balkáni térséghez képest Románia a „stabilitás szigete” volt.

Következésképpen a stabil társadalom egy békés társadalmat jelentett, melyben nincsenek nagy konfliktusok és ahol politikai váltógazdálkodással oldják meg a nézetkülönbségeket. Azért számított olyan sokat a CDR (Romániai Demokratikus Konvenció – a szerk.) és Emil Constantinescu győzelme, mert a Ceauşescu-rezsim óta ez volt az első kormányváltás.

Később azután a fogalom fokozatos átalakulással „katonai előörsi”, vagy minden esetre „támogató ponti” árnyalatot kapott. Kimondottan a regionális helyzet körülményei közepette az az állítás, hogy Románia „stabilitási pillér” és „biztonságforrás”, azt jelenti, hogy amerikai katonai berendezéseknek adsz helyet és kész vagy harci küldetésekbe küldeni a katonáidat.

A társadalom szintjéről a katonai kötelezettségvállalások terepére történő lassú átcsúszás azonban

éppen azt leplezi, hogy Romániában egyre nagyobb lett az instabilitás.

Nem a társadalmi konfliktusok kemény, hanem a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság diszkrét értelmében. A stratégiai jelentés szerinti „legstabilabb” években (vagyis a NATO- és EU-csatlakozás időszakában) nagyjából 3 millió életerős ember emigrált Nyugat-Európába, míg a most még az iskolapadokban ülő fiatalok további milliói tervezik többé-kevésbé biztosan ugyanazt. Az iskola senkinek sem nyújt semmilyen biztosítékot, semmilyen tervezhető karriert, a mobilitás pedig egy fétiskifejezéssé vált, ami egy olyan örvényben veti ide-oda az embereket, mely végül mindenkinek frusztrációkat okoz. A Nyugat már nem hajlandó eltűrni a „szociális dömpinget”, a Keletnek pedig már nincs munkaereje és veszélyeztetve látja társadalombiztosítási rendszerét. Ennek hatására mindenki „visszatérésről” beszél, meg arról, hogy a kormány vállalkozási támogatást ígér az eltávozottaknak, bár az igazat megvallva, szinte senki sem jön vissza.

Hirdetés

De a határokon átívelő mobilitáshoz egy belső is társul, mely gyakran nem megtermékenyítő energiaként nyilvánul meg, hanem egyensúlyhiányok hatásaként. A román kormány és a PNUD (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja – a szerk.) egyik 2008-as hivatalos dokumentumában a nemkívánatos mobilitás korlátozásáról beszéltek: „A magánszféra által biztosított személyszállítási kínálat stabilizálódása és a városi központokba és onnan kifelé irányuló mobilitási igény mesterséges alakulása egy kiegyensúlyozott várostervezési és térbeli tervezéssel és a személyszállítási közszolgáltatások javításával.” Az iskolák, orvosi rendelők, üzletek hiánya, a mezőgazdaság összeomlása és a hivatali ablakoknál tapasztalható nehézkes közigazgatás óriási ide-oda mozgást, egy teljesen meddő mobilitást okozott.

Ez végül a karrierépítés halálához vezetett:

a fiatalok már kiskorukban megtanulják, hogy nem „stabilizálódniuk”, ellenkezőleg,

mozogniuk kell egyik szakmából a másikba, minél több dolgot „kipróbálva”. Ez egy kétélű doktrína, hiszen míg egyrészt bátorítja az innovációt és a kreativitást, másrészt lerombolja az elkötelezettséget, a kitartást és fokozza a bizonytalansági érzést. A román társadalom, miközben a térrel létrejött fizikai kapcsolatról áttért az idővel és a projekteszmével kialakuló erkölcsi kapcsolatra, egyre instabilabbá vált.

Nem csoda, hogy az állami hivatalosságok által rituális módon emlegetett „stabilitás” eszméje végül a társadalom számára elvesztette a relevanciáját, egy kvázi titkos fogalommá, egyfajta katonai kóddá alakult át.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés