Elmentünk egy városnéző sétára a kolozsvári Korzo Egyesület két túravezetőjével, Barazsuly Viktóriával és Újvári Dorottyával. A séta témája a kolozsvári szocmodern építészet volt és arra a kérdésre kerestük a választ, hogy ez az építészet szép-e. Konkrétan a Györgyfalvi és a Mărăşti lakónegyedekben korzóztunk kábé két órát és multifunkcionális lakótelepi központokat, tömbházakat néztünk. Egy ilyen városnézés azért érdekes, mert ezek a helyszínek az ember mindennapi életének részei, ott rohangálunk nap mint nap, de egy piacozás és egy számlabefizetés között biztosan nem állunk meg megvizsgálni, hogy a betonelemekből összedobott tömbház falán melyik vonal a díszítés és melyik az anyaghiba.

Bemutatom sétánk két vezetőjét, Barazsuly Viktóriát (középen) és Újvári Dorottyát (jobbra) a városnéző sétákra specializálódott kolozsvári Korzo Egyesülettől. Kedves, felkészült lányok, művészettörténészek, úgyhogy tudják, mit beszélnek.

Innen indulunk, ez a Mercur komplexum a Györgyfalvi negyedben. Irdatlan építmény, az 1960-as évek második felében épült, hogy a lakótelepen élő dolgozó népnek boltokat, cukrászdát, kocsmát, cipészműhelyt, fodrászatot biztosítson. Úgy képzelték a szocialista társadalom létrehozásán fáradozó elvtársak, hogy ha a munkásosztály mindezeket megkapja a lakóhelyéhez közel, akkor ki se mozdul a blokkrengetegből: reggel elmegy melózni, délután pedig bevásárol a Mercurban (vagy a Hermesben, vagy a Dianában). Vásárolt is volna a szegény munkás, de nem volt mit, mert ez a disznó Ceauşescu kispórolta az ételt az emberek szájából.

Egy ilyen csigalépcső a Mercur hátsó részén már-már burzsoá fényűzésnek számít a szigorúan funkcionalista és embertelen betonkockák világában. Azokkal a csodálatos fekete megfolyásokkal az oldalán hatásosan idézi fel Ceauşescu Aranykorszakának hangulatát, a lépcsők pedig egészen biztosan tele vannak cigarettacsikkekkel és madárszarral.

Ez már posztszocialista hozájárulás a Mercur architektúrájához és azt mutatja, hogy az ostoba hozzá nem értés és az ízléstelenség korántsem ért véget a rendszer bukásával. Valakinek eszébe jutott, hogy ebben a betonkockában panziót (!) nyisson, ez a gyönyörű inoxkorlát pedig a hagyományos gengszterbarokk jegyében ennek a létesítménynek a tartozéka.

Na de forduljunk egyet és nézzük a Mercur másik sarkát. Amint látható, a két kis boltocskán annyi változás történt az elmúlt lassan harminc évben, hogy kicserélték a nyílászárókat az elérhető legolcsóbb ablak- és ajtókeretre. Eredetileg itt valószínűleg egyetlen üzlethelyiség volt, amit később kettőbe osztottak. Ilyen csiricsáré feliratok egyébként a szocialista fénykorban elképzelhetetlenek voltak.

A Györgyfalvi negyed meglehetősen szellős és rendezett, rengeteg zöldövezettel. Ennek az a magyarázata, hogy az 1960-as években, amikor ez a lakónegyed épült, még szem előtt lehetett tartani esztétikai és kényelmi szempontokat is. A gettószerű zsúfoltság a későbbi évtizedekben vált meghatározóvá a kommunizmus felé irányuló Románia lakótelepi építészetében.

Szép, szép a Györgyfalvi, csak hát közelről ezt látjuk. Ezt a frontot valószínűleg még az ott lakók sem látják szépnek. Az otthonuk, tehát nem fogják utálni, de kétséges, hogy ezt bárki is szépnek tartsa. Az ilyen tömbházak legfőbb ékességei az eltérő „stílusban”, eltérő anyagokból beépített teraszok, amelyek laza magnitogorszki hangulatot kölcsönöznek az építménynek.

A bácsi jó eséllyel első generációs Györgyfalvi negyedbeli lakos. Ezt a lakónegyedet egyébként szántóföldekre építették, tehát nem kellett előtte semmit lerombolni, mint a szomszédos Mărăşti esetében. De miért is volt szükség lakónegyedekre? Hát az iparosítás miatt: Kolozsváron, akárcsak a többi nagyvárosban, hatalmas ipari létesítményeket hozott létre a szocialista vezetés az 1960-as, 1970-es években. A tucatnyi gyár pedig emberek tízezreit foglalkoztatta, akiknek gyorsan és helyhatékonyan kellett lakhatást biztosítani. A receptet szállította a baráti Szovjetunió: megszólalásig hasonló lakótelepeket lehet látni a hajdani nagy szovjet iparvárosokban.

Ezt a pergolát dísznek szánták az építők. Előállítása gyorsan ment, valamelyik házgyárban – ahol a tömbházak paneleit is gyártották – kiöntötték betonból és kész. Ceauşescuék egyébként az építőipar legföldhözragadtabb részeit is megideologizálták: a tégla burzsoá maradvány, az előregyártott betonelem azonban jövőbemutató építőanyag, ezért ezt használták.

Ezt a borzalmat szintén dísznek szánták a Györgyfalvi negyedbeli tömbházak megálmodói. Kétségtelen, hogy kiugrik a tömbház falának síkjából és megtöri a monotonitást, de esztétikailag csak annyi a hatás, mintha egy ablaküveget szilánkosra törnénk, hogy ne legyen unalmas a felület.

Ez már a Györgyfalvi szomszédságában fekvő Mărăşti negyed látványa. A képen látható legrégebbi építmény a Szent Péter templom, amelynek tornya ebből a szögből szinte észrevehetetlenül beleolvad a jóval a rendszerváltás után épített bankszékház üvegfalába. Itt is jól látszanak a tömbháztervezők erőfeszítései, hogy megtörjék az egyenes blokkfalak egyhangúságát, de szépnek ezek sem nevezhetők.

Itt már nyoma sincs a Györgyfalviban látható szellős rendezettségnek, az egyetlen cél az volt, hogy minél több ember lakhatását minél kisebb helyen megoldják. A színes falak már a közelmúlt hőszigetelő munkálatainak az eredményei, eredetileg minden tömbház szigorúan szürke volt.

Ceauşescu álma: kis hangyák fegyelmezetten élnek nagy hangyabolyokban, de kis odúkban, minden egyforma, minden szürke, senki nem pofázik, csak építi a szocialista Romániát.

Nekem erről a látványról semmi szépség nem jut eszembe. Magam is tömbházban nőttem fel és nem tudom elfelejteni, hogy ez mivel járt: a részeges szomszéd rendszeres óbégatása, a másik szomszéd átszűrődő cigarettafüstje a fürdőszobában, a folyton erős szagú ételeket főző harmadik szomszédtól érkező bűz, a negyediktől átszüremlő, maximális hangerőn hallgatott népzene.

A Mărăşti negyed úgy épült, hogy előtte lerombolták a híres Hóstát házait és utcáit, kertészkedésből, zöldségtermesztésből élő lakóit pedig szépen beköltöztették a tömbházakba. Pista bácsi és Mariska néni évtizedekig termelték a paprikát meg a káposztát a kertjükben, aztán egyszer csak felébredtek egy másfél szobás odúban egy betonkocka hetedik emeletén. Ez a szép kis ház az egyetlen régi építmény a Mărăşti egyik zugában. Nem tudni, hogyan maradhatott meg, körülötte minden oldalon tömbházak állnak.

Betonpanelek nagy mennyiségben, több rétegben, minden irányban. A középen látható tízemeletes másik oldalán a Mărăşti negyed főútja húzódik. Ceauşescuék nem számoltak azzal, hogy az embereknek autójuk lesz, így ezekben a lakónegyedekben a lehető legsűrűbben építették a tömbházakat. A szűk utcácskákban most egymás hegyén hátán állnak a gépkocsik, az út szélén, a járdán, ahol lehet.

Aranykor a lábunk alatt. Ez egy utcasarkon látható a Mărăşti-ben, és nem a kommunisták műve, hanem vagy a járda kikövezéséért felelős akárkiké, vagy a trehány csatornázási műveké. A gondolkodásmód viszont nagyon is illik a közvagyonra vonatkozó rendszerváltás előtti elképzelésekbe: az utca mindenkié, tehát tulajdonképpen a senkié, jólvanazúgy.

Mutatok még egy-két ilyen tájat. Baloldalt a hőközpont rettenetes ablakai, jobbra a tízemeletes blokk alső szintjein működő boltok hátsó falai, alatta összetákolt garázsok, fészerek, háttérben az így-úgy lemázolt betontömbház, az összevissza parkoló autók. Ja, egy emberpár is ott van, de ebben a tájban az ember számít a legkevésbé.

Merő borzalom. Nem biztos, hogy létezik ennél lehangolóbb látvány egy városban.

Ember a betonrengetegben.

Szép-e a szocmodern? Önök szerint ez szép?

Az 1989 előtti rendszer bukása építészeti szempontból is üdvözlendő. Ha még tíz évig tart, ma ki tudja, milyen „továbbfejlesztett” szörnyszülöttek állnának nemcsak Kolozsváron, hanem minden városban. Ezek a tömbházak még jónéhány évtizedig itt lesznek velünk, addig valahogy elviseljük őket. Az a nagyobb baj, hogy az új kor tömbházépítői is ugyanúgy spórolnak hellyel, anyaggal, esztétikával, mint elődeik.