Ha a Szentírást követjük, a földi országok egyike sem lehet az ember igazi hazája. „A hazánk” – mondja az Apostol – „a mennyekben van”… Itt, a mennyország alatt, bárhol is élnénk, száműzöttek maradunk: más szavakkal „idegenek” vagyunk, akik átutazóban vagyunk az odaátba vezető elkerülhetetlen úton. Másrészt

tökéletesen normális, tökéletesen jogos kötődni születésed helyéhez,

érzelmi kapcsolatba kerülni a nyelveddel, országod történelmével, elődeiddel, azokkal a hagyományokkal, melyekben az identitásodra ismersz rá. De ugyanakkor bölcs és ajánlatos dolog, ha tudatában maradsz annak, hogy egy bizonyos helyre születés „adottság”, nem „választás” és ebből következően nem tüntethetsz személyes érdemként a hazádhoz tartozással, olyan ajándékként, mellyel a Gondviselés egy „kivételes” jellemzéssel abszolvált „értékelés” nyomán megtisztelt téged. Már korábban is mondtam: nem lehetsz „büszke” arra, hogy román vagy, mint ahogy arra sem, hogy kék szemű lettél. Románságodat „üres dicshimnuszok” nélkül, melldöngető felsőbbrendűségi komplexusok nélkül kell vállalnod. De románnak lenni (mint bármely más nemzet esetében) kötelezettségeket, lojalitásokat, elkötelezettségeket feltételez, melyek nélkül emberileg (nem szigorúan „hazafias” szempontból) senki sem vagy.

Nemrég újra elgondolkodtam mindezeken, amikor Nagyszebenben a szászok találkozójának voltam tanúja. Ennek az eseménynek 1989 óta éves ritmusa és Románián kívül, Dinkelsbühlben szimmetrikus megfelelője van. Minden alkalommal, amikor alkalmam volt részt venni ezeken az ünnepségeket, felkavart, hogy milyen melegséggel, bájjal, hűséggel vállalják a szászok (az a kevés, aki itt maradt, de az eltávozottak is) azt az igényüket, hogy újra és újra jelen legyenek származási országukban. Íme – mondtam magamban – ezek az emberek erőfeszítések nélkül, dagályosság nélkül, fáradt nyilatkozatok nélkül viselkednek úgy, mintha nem egyetlen, hanem két hazájuk lenne:

saját etnikumuk hazája, de annak a helynek a hazája is, ahol születtek.

Az egyik nem zárja ki a másikat. Ellenkezőleg: kölcsönösen erősítik egymást, mint egy többlet belső gazdaságnövelő.

„Hogyhogy?” – válaszolják majd nekem ősi felháborodással. „Lehetsz egyszerre német hazafi és román hazafi?” Naná! – hangzik majd a válaszom. És mindenekelőtt I. Károly királyt fogom említeni, aki tősgyökeres német volt, mégis habozás és engedmények nélkül Romániának szentelte magát. Ő modernizálta radikálisan az országot a Fejedelemségek (Moldva és Havasalföld – a szerk.) egyesítése után és több évszázadnyi oszmán dominancia nyomán ő nyerte el a függetlenséget. Túl könnyedén megfeledkezünk Karl Storckról, a modern román szobrászati iskola alapítójáról, akinek Brâncuşi volt az utóda. Most nem fogjuk a teljes leltárral húzni az időt. De bármikor felidézhetjük egyes német etnikumúak hozzájárulását a hazai kultúra fejlődéséhez, Oskar Walter Cizektől, a nagyszabású műkritikustól, a múlt század 20-as évekbeli román avantgárd támogatójától egy olyan zenészig, mint Wilhelm Berger, vagy olyan írókig, mint Wolf von Eichelburg, Eginald Schlatter, Oskar Pastior, Herta Müller, hogy csak néhány nevet említsünk. Megkerülhetetlen az óriási kulturális és civilizációs örökség, amit a szászok kisebbsége Erdélyben hátrahagyott a velünk töltött 800 év nyomán. Szokatlan egyes erdélyi szászok azon igyekezete is, hogy 1989 után visszatérjenek az országba, nagylelkűen és diszkréten szentelve magukat egy hatékony újjáépítési erőfeszítésnek. Michael Schmidtre, a BMW cég romániai képviselőjére gondolok, aki többet tett és tesz az országért, mint sok „tiszta”, félelmetes, szóban erős, könnyeket hullató és puhány román. És nem véletlen, hogy a román választók 2014 német elnök mellett döntöttek, jobbnak tartva őt arra a megtiszteltetésre, hogy vállalja nemzettársaik vezetésének feladatát, mint a helyi hazafiság egyes hivatásosait.

Tehát nemzeted „frontján” is és befogadó országod frontján is lehetsz hiteles hazafi.

Mint a régóta az Egyesült Államokban letelepedett Martin S. Martin barátom, akit viszont a román érzése ereje nem akadályoz meg abban, hogy abba a helybe is beleszeressen, ahol él és melyet hozzáértő módon, a házigazdáknak, de korábbi országa „imázsának” is használva szolgál.

Ilyen körülmények között csodálkozom és zavarban vagyok, amikor egy olyan jeles értelmiségi, mint Kelemen Hunor úr érthetetlenül komor hangon kijelentheti, hogy a romániai magyarok nem akarják, és nem tudják megünnepelni a Nagy Egyesülés Centenáriumát. Rendben! Senki sem kényszeríti őket erre! Valószínűleg sok románt is sokkal inkább más dolgok fogják foglalkoztatni, mint a megemlékezés. Én sem kedvelem a hazafias érzés mánéléseit, az idegengyűlölőket, a zászlóba burkolózó legényeket, akik azt hiszik, hogy ezzel kedvére tesznek a hazának és egyszerű szájtépéssel megfertőződhetnek az ősök hősiességével. De

egy indokolt nemzeti ceremónia nem az ilyenfajta megnyilvánulások kategóriájába tartozik.

Arról nem is beszélve, hogy nem egy másik túlzással kell válaszolni egy túlzásra. Itt van a szászok példája, akiket a román állampolgárság nem mérgez meg, nem nyomaszt, nem tartja őket fogolyként egy krónikus idioszinkráziában. Íme, lehetsz egyszerre jó szász és jó román is. Azt hiszem, hogy jó magyar és jó román is lehetsz egyszerre. Ha nem vagy képes viselni e kettős hovatartozás „terhét”, akkor mindig az ügyeletes áldozat, a XIX. századi rossz érzéseknek rabul esett gyökértelen személy ellenséges arckifejezésével menetelsz majd azok előtt, akikkel születésed óta együtt kell élned. Ha két haza túl sok, könnyen meglehet, hogy végül egyikkel sem tudsz majd azonosulni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.