Az Amerikai Egyesült Államok kormánya elvi beleegyezésének közzététele, melyben engedélyezi a tárgyalások megkezdését Romániával légvédelmi (föld-levegő) katonai technika beszerzéséről, szinte hisztérikus online vitát váltott ki a minden pénzt oktatásra és szociális segélyezésre szánó „pacifisták” és a nemzetvédelem megfelelő finanszírozásának biztosítását támogató „militaristák” között.

E vita során az egyik leggyakoribb érv az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és stratégiai partnerünk, az Egyesült Államok által nyújtott biztonsági garanciával kapcsolatos. Ez a legvilágosabban az észak-atlanti szerződés 5. cikkelyében vállalt biztonsági garancia arról biztosít, hogy a szövetség valamely tagállama ellen irányuló bármely támadás az összes szövetséges elleni támadás, ez utóbbiaknak pedig kötelességük „függetlenül vagy összehangoltan fellépni, ahogy szükségesnek tartják, többek között fegyveres erőket is felhasználva annak érdekében, hogy helyreállítsák és fenntartsák a biztonságot” a tagállamban és az észak-atlanti térségben. Az a nyilvános diskurzus, mely erre a biztonsági garanciára épül és elutasít bármilyen komoly beruházást a nemzetvédelembe, mára megszokottá vált a lakosság egy részében, és annyira számít normának és tekintik bizonyosságnak, hogy a biztonság illúzióját, egy stratégiai sebezhetetlenség illúzióját kelti.

De vajon tényleg sebezhetetlenek vagyunk?

A NATO biztonsági garanciája elég ahhoz, hogy lemondjunk a nemzeti védelemről?

Először is, Románia tagja a NATO-nak, ez pedig azt jelenti, hogy teljesíteni kell az Észak-atlanti Szerződésben az Észak-atlanti Tanácson belüli szövetségesek és a szövetség többi katonai struktúrái által meghatározott strandardoknak megfelelő mozgósítási és képességi szint biztosítására vonatkozó kötelezettségeket. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy Románia nemcsak feltételezett biztonságfogyasztó, hanem feltételezett biztonság- és katonaitámogatás-szolgáltató a szövetség többi tagállama számára. Ha, például, Lengyelországot megtámadná egy harmadik ország, az 5. cikkely arra kötelezné Romániát, hogy „függetlenül vagy összehangoltan, ahogy azt szükségesnek tartja”, katonai és más típusú támogatást nyújtson neki. Ez azt jelenti, hogy kötelességünk olyan szinten tartani a katonai erőinket, mely nemcsak a nemzeti terület védelméhez elfogadható, de arra is képessé tesz, hogy megadjuk a szükséges támogatást a NATO összes többi tagállamának, melyeknek egy harmadik állammal kialakult konfliktusban szükségük lehetne ránk. Bármely kollektív védelmi szervezetnek az az alapelve, hogy tagjai katonai erejét oly módon lehessen kombinálni, mely elrettent bármilyen potenciális katonai támadást bármelyik szövetséges ellen. Ez gyakorlatilag a biztonsági kockázat szocializációja és a kollektív biztonság maximálása. Ha a szövetség egyes tagjai nem teljesítik a kötelezettségeiket, akkor összeomlik az egész védelmi architektúra.

Másodsorban tudatában kell lennünk annak, hogy egy Románia elleni meglepetésszerű (hibrid, felforgató, vagy hagyományos) fegyveres támadás esetén

az első 24-64 órában nem számíthatunk a NATO katonai támogatására,

néhány kis bolgár és magyar katonai egység kivételével. Ez azt jelenti, hogy a nyugati katonai egységeknek és technikának a Romániában kialakult fronthoz való mozgósításáig a román csapatok eléggé egyedül lesznek a fronton egy támadó ellenséggel szemben. Egy potenciális konfliktus esetén kötelességünk megvédeni a nemzeti területet és a lakosságot. Tehát elég katonai erővel kell rendelkeznünk, hogy álljuk a sarat, hogy képesek legyünk kialakítani egy stabil védelmi frontot és segíthessük a szövetséges katonai források megérkezését. Még azután is mi maradunk felelősek az egész frontért, hogy a NATO megkezdi az effektív tevékenységét, mert végül is a saját országunkról van szó. Tudnunk kell majd, hogy miként használjuk fel és osszuk szét a szövetségesek által felkínált katonai támogatást. Ez azt jelenti, hogy jól felkészült katonai személyzettel és a szövetséges csapatok által használható megfelelő katonai infrastruktúrával (repülőterek, valamint a javításokhoz és ellátáshoz szükséges katonai bázisok) kell rendelkeznünk. Be kell ruháznunk a katonai infrastruktúrába, az oktatásba és felkészítésbe, a katonai felszerelésekbe és az innovációba.

Harmadsorban

gondoljanak egy olyan országra, mely nem képes néhány napig sem megvédeni magát.

Szeretnének szövetségesek lenni és kölcsönös védelmi kötelezettségben álló partnerek lenni egy olyan országgal, mely képtelen 1-2 napig védeni a saját területét, mely nem ruház be és nem érdekelt a nemzeti területe védelmében? Milyen haszna lenne egy ilyen szövetségnek?

Azt hihetnénk, hogy Románia egyetlen ország számára sem lehet célpont, hogy senkinek sem érdeke megtámadni minket. Elképzelhető, hogy igazuk is lehet azoknak, akik így gondolják. De hajlandók vagyunk kockáztatni? Ukrajna lakosságának többsége az utolsó pillanatig nem hitte, hogy Oroszország meg meri majd támadni Ukrajnát és képes lesz elcsatolni a Krímet. Korábban a grúzok sem igazán hittek egy orosz fegyveres támadásban. Mindkét ország a saját bőrén érezte a világról alkotott túlságosan idealizált elképzelések hatását és nem hiszem, hogy a nyomukban szeretnénk haladni. Meg kell értenünk, hogy bármely ország gazdasági stabilitása, fejlődése, jóléte és haladása olyan – regionális és globális – stratégiai környezeten is alapul, mely képes biztosítani a társadalom, a közlekedés, a gazdasági élet biztonságát. Jobban meg kellene értenünk, hogy mennyire fontos egy megfelelően finanszírozott hadsereg mind számunkra, mind a szövetségeseink számára.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.