A szocialisták turbulenciái, a példátlan nevetségességen túlmenően, felszínre hozták a román politika évtizedek óta megrekedt mechanizmusait. Pedig minden egyszerűnek kellett volna lennie: a PSD-nek szüksége volt a magyarok szavazataira, ennek érdekében pedig tárgyalásokat kezdett. És ettől kezdve – túllépve azon a balkáni ősbemutatón is, hogy a miniszterek előbb arról szavaznak, hogy alkalmatlanok voltak a tisztségükre, majd arról, hogy mégiscsak ők alkalmasak a kormányalakításra – a következőképpen alakultak az események: a PSD megígér az RMDSZ-nek néhány törvényt, melyek a magyar közösség elvárásait tükrözik, a sajtó értesül erről, amire

a műsorvezetők kiteszik a nemzeti zászlót az asztalra

és szemforgatóan arról beszélnek, hogy a románok 1848-ban a magyarokkal hadakoztak.

A tévéből azt is megtudhatják az emberek, hogy ha román kenyeret eszel, akkor muszáj románul beszélned – mert ha nem, akkor mehetsz vissza Ázsiába! –, valamint azt is, hogy fejbeverésre alkalmas igazságokká lehet változtatni az olyan legendákat, melyek szerint Székelyföldön még kenyeret sem kapsz a boltban, ha rossz helyre teszed a hangsúlyt. Előáll az Akadémia, előállnak a pártok, előállnak mindenféle, Antonescu marsallt a hajtókájukon viselő szervezetek – vagyis sokan olyanok, akiknek egy szavuk sem volt arra, hogy ebben az országban nincsenek iskolák, kórházak vagy autópályák.

Összefoglalva: mire mutatott rá az RMDSZ-nek az a baklövése, hogy leállt ezekkel tárgyalni?

Egy párton belüli botrányt kiterjesztettek az egész politikai színpadra. Ennek hatását már 27 éve ismerjük: a „magyar veszély” szertefoszlat bármilyen komoly vitát a közigazgatás reformjáról. Miért? Mert szakértők helyett politikusok beszélnek és elemzések helyett showműsorokat kapunk: két csitri amiatt hüledezett a stúdióban, mert „helyi autonómiát adnak Erdélyben” – honnan is tudhatnának ők a 2001-es 215. sz. törvényről, mely pont a helyi autonómiáról szól?

Másik két elemző amiatt volt kétségbeesve, hogy „ránk szakad a regionalizálás” – közben a románok is, a magyarok is arra várnak, hogy szánja már meg őket valamelyik központi nagykutya és adjon némi pénzt csatornázásra vagy egy patak fölé húzott hídra. Decentralizálás? Persze – de csak a felelősségek és nem a pénzügyek terén: a helyi tanácsok megkapják a kórházakat és az iskolákat, a pénz viszont a minisztériumoknál marad.

Apropó félelmek: éppen azért, mert ilyen hosszú ideje ördögtől valóknak tartják őket, a kisebbségek jogairól átlátható és becsületes módon kellett volna beszélni. Az a fő gond, hogy minden reformról, a kisebbségi jogokra vonatkozókat is beleértve, állandóan a kulisszák mögött tárgyalnak és csak akkor, amikor egyeseknek a körmükre ég a gyertya – ebből a paradigmából sürgősen ki kell majd lépnünk: el kell magyarázni az embereknek, hogy miként van ez a civilizált világban, miféle szabályok vannak ott és miért nem verik be egymás fejét csak azért, mert különböznek egymástól.

Elszörnyedsz a nacionalisták hisztériáitól?

Akkor állj elő, mert minden érv a rendelkezésedre áll: Románia része a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának, 1995-ben írta alá és a 2007. novemberi 282. sz. törvénnyel ratifikálta. A román hatóságok a 10. cikkelyben vállalták, „őrködni fognak afelett, hogy a hatóságok ügyfelekkel kapcsolatban álló tisztviselői használják a regionális vagy kisebbségi nyelveket azokkal a személyekkel kapcsolatosan, akik ilyen nyelveken fordulnak hozzájuk; hogy a dokumentumokat a regionális, vagy kisebbségi nyelveken állítsák össze; lehetővé tegyék és/vagy bátorítsák a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a regionális vagy helyi közigazgatáson belül”. Ugyanott: „hogy lehetővé tegyék a közigazgatási hatóságoknak a dokumentumok valamely regionális vagy kisebbségi nyelven történő kiállítását”. A 9. cikkely pedig ugyanezeket a jogokat biztosítja az igazságszolgáltatásban is.

Egyesek majd azt üvöltözik, hogy: árrrrulás!

Nos, nem: az 1918. december 1-i gyulafehérvári nagy nemzetgyűlés határozatában az áll, hogy az „új Román Állam létrehozásának egyik alapelve” „a teljes jogegyenlőség az összes együttélő nép számára. Minden nép a saját nyelvén igazgatja magát és ítélkezik a kebeléből származó személyeken keresztül”. A XXI. századra lefordítva: az alkotmány nemcsak a románoké, hanem a többieké is, az anyanyelvhez való jog pedig természetes jog, mint ahogy az adófizetés is természetes kötelezettség – ha pedig azt akarod, hogy egy magyar megtanuljon románul, akkor a modern román nyelvet tanítsd neki, ne elavult tankönyvekkel próbálkozz.

Erről sohasem beszéltek – a politikusok inkább holmi adukként őrizgették ezeket az igazságokat az ingujjukban vagy titokban alkudoztak róluk: tehát ne csodálkozzunk, ha blöffnek bizonyul az országprojektjük. Te RMDSZ, hirtelen arra ébredtél, hogy becsszóra elhiszed Dragneának és Tăriceanunak, hogy száz év után be fogják majd tartani a gyulafehérvári kiáltványt… Az egyik privatizálta a nemzeti büszkeséget, a másik a két háború közötti román nácizmuséhoz hasonló jelszavakkal menetelget.
A szemükbe kellett volna mondanod, hogy a kölcsönös kötelezettségekről, elvekről, igazságról szóló országos vita a megoldás – és ezzel egyrészről néhány káros vezetőtől is megszabadultál volna, másrészt olyanoktól is, akik állandó stresszhelyzetet okoznak Romániában.

Más: ugorrrjatok, mert a magyaroknak lesz Nemzzzeti Ünnepük!

– ez újabb bizonyítéka annak, hogy a politikusok kulturálisan a XIX. században ragadtak. Magyarországnak valójában augusztus 20-a a nemzeti ünnepe és I. István királlyal, a Magyar Királyság megalapítójával kapcsolatos. Március 15-e – melyet a magyar közösség amúgy is meg szokott ünnepelni, akár engedi ezt Bukarest, akár nem – az összmagyarság ünnepe; a magyar forradalmárok ezen a napon kérték Budapesten a sajtó szabadságát, a jobbágyság felszámolását, Nemzeti Bankot és igen, az utolsó, tizenkettedik pontban: az egyesülést Erdéllyel.

De a mai eszeddel kell nézned azt a 12. pontot, figyelmen kívül hagyva a kort? Nos, akkor azoknak, akik amiatt rettegnek, hogy a magyarok március 15-én egyesülni akartak Erdéllyel, tudniuk kellene, hogy Avram Iancu Bécsért harcolt, nem Bukarestért. Arról nem is beszélve, hogy 1848-ban Románia még csak nem is létezett.

Mi származott mindezekből? Mindkét oldalon

újra befűtöttek az identitárius farokméregetésnek.

Erőszakos ideológiát és legfőbb érvet csináltak – újra – a nacionalizmusból arra, hogy ne tegyenek semmit ezért a nemzetért; minek autópályák, minek iskolák vagy kórházak, ha vannak megfelelő ellenségeink, ha van kit hibáztatnunk? Ha nem tetszik, hékás, menj Ázsiába, adjanak azok neked jogokat!; itt örök időkre mi vagyunk az urak!

Ha Putyin lennék, akkor azt mondanám: mulţumesc frumos, mânca-ţi-aş! és köszönöm szépen – a bolygók állása újra kitűnő, ez a trükköm is bejött…