A kihelyezett dolgozóknak a román–francia párbeszédben mindig visszatérő témája látszólag másodlagos dolog, de rávilágít a Kelet és Nyugat közötti különbségek lényegére.

Klaus Iohannis elnök röviden ismertette az Emmanuel Macron francia elnökkel folytatott beszélgetés fő témáit. Iohannis elnök összességében elégedettnek tűnt, a találkozó pedig – saját elmondása szerint – „nagyon jó” volt. Az elnök nyilatkozataiból megtudtuk, hogy

a francia kollégát főleg a kihelyezett munkások témája érdekelte.

Azok számára, akik nem tudják, mi ez, a szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó egyik európai normáról van szó, amely lehetővé teszi egy cégnek, hogy más országba vigyen munkásokat, akiket nagyvonalakban az otthoni szabályok szerint fizet. Ez a Bolkestein-direktíva, mely nem annyira a munkások, mint inkább a munkaadók érdekeit tartja szem előtt, de amelynek nem várt következményei lettek. A témáról Romániában csak azután esett több szó, miután Franciaországban botrány lett belőle és miután Hollande elnök ugyanezért jött annak idején Bukarestbe.

Párizs tehát azt akarja elérni, hogy Románia menjen bele ennek a direktívának a módosításába és valószínűleg ugyanezzel keresi majd meg Lengyelországot is. E tekintetben tökéletes kontinuitás van Hollande és Macron között, aminek tudatosítása főleg azoknak hasznos, akik

macronista „forradalomról” beszélnek, valóságos epifániának tekintve.

Most valami újdonságot is megtudtunk: a román hatóságok nem szándékoznak megakadályozni a Bolkestein-direktíva módosítását és kompromisszumos megoldásra törekednek. Természetesen a párbeszéd és a kompromisszum a követendő út, még akkor is, ha ez a direktíva remekül megfelel a gyengébb gazdasággal és rosszabbul fizetett munkásokkal rendelkező országoknak. Romániában eleinte keményen bírálták ezt a diszkriminatívnak tekintett szabályozást. Az a kőműves, aki egy belgiumi építkezésen dolgozik, de egy román cég alkalmazottjaként kevesebbet kap ugyanazért a munkáért, mint egy belga kőműves, de végső soron többet keres, mint otthon. Sokak számára, akik nem a saját kezük munkájából élnek meg, ez botrányosnak és elfogadhatatlannak tűnt.

Ám ironikus módon egy évtizeddel később nem a szabályozást rendkívül kritikusan fogadó románok, hanem a nyugatiak kezdtek el arra panaszkodni, hogy a direktíva kedvezőtlen számukra. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy

a direktíva száz százalékosan liberális, vagyis vak a nemzeti megfontolásokkal szemben.

A franciák számára a közvetítőkön keresztül alkalmazott romániai munkások helyzete olyan, mint az élelmiszerekből Magyarországon vagy Lengyelországban bevásárló románoké. Egyesek a saját dolgozóik munkanélkülisége miatt panaszkodnak, mások meg arra, hogy lepusztulnak a kertjeik és a gyümölcsöseik. A liberalizmus kétélű dolog.

Következésképpen minden alaposan gondozott látszat és programszerű európaiasság ellenére, Emmanuel Macron nem európai megközelítést védelmez, amely a jelenlegi rendben liberális lenne, hanem sokkal inkább egy nemzeti perspektívát.
Ennek kapcsán érdemes elgondolkodni az európai építkezés dialektikáján, mely minden látszat szerint nem képes kivonni magát a központ–periféria viszonyrendszerből. Hiszen Emmanuel Macron igyekezetei azt sugallják, hogy ami francia, az már meghatározásából adódóan európai,

Európa ugyanis elsősorban annak „központját” jelenti,

mint ahogy Franciaország is elsősorban Párizs. A szigorúan vett közigazgatási perspektívát meghaladó francia centralizmus köszön vissza abban, ahogy Macron a Romániával vagy Lengyelországgal fenntartott kapcsolatot kezeli. Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy Franciaország új elnöke intelligens és elbűvölő tárgyalófélnek tűnik.

Iohannis elnök a német kancellárral, Angela Merkellel közösen tartott sajtókonferenciáján azt mondta, hogy a kétsebességes Európa kérdése már nem létezik, és megszüntették az eredetileg tervezett akadályokat. De egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a berlini kormányfő is osztaná az álláspontját, sokkal inkább azt láthattuk, hogy Németország és Franciaország visszakozott, és inkább diszkréten és a jelenlegi szerződés korlátai között építkezik, elkerülve a szembesülést a keleti országok tiltakozásával.

Különben ennek éppen a kihelyezett munkások látszólag másodlagos témája a legegyértelműbb bizonyítéka, amely nem árulkodik valamilyen tervről, de képes rávilágítani a szemléletbeli különbségekre. Miközben az olcsó munkások mozgását akarják korlátozni, Franciaország és Németország még akár akaratlanul is demarkációs vonalat húznak a gazdag központ és a szegény periféria között. Bár nem fogják fel a különbséget,

a social dumpingről beszélők a perifériával szembeni elhatárolódásukat (és félelmüket) fejezik ki.

Következésképpen bármennyire is derűlátónak mutatkozik Iohannis elnök – és el kell ismernünk, hogy senki sem tehetett volna többet a helyében –, kompromisszumokba belemenni a szolgáltatások szabad mozgása témájában annak elismerését jelenti, hogy – bár ez Európa konstitutív liberalizmusának ellentmond – mostantól a „központnak” elsőbbsége van. Ezzel szemben a „periféria” országai nem térhetnének el a liberális rendtől anélkül, hogy ne vádolnák meg őket az európai értékek elárulásával.

(A címet, a felvezetőt és az alcímeket a szerkesztőség adta.)