A látszólagos irracionalitásnak az a fékevesztett tombolása, amit az elmúlt napokban tapasztaltunk – és aminek korántsincs vége, sőt – a PSD és az RMDSZ közti „kormánybuktató” tárgyalások kapcsán, még a funarióta korszakon szocializálódott edzettebb magyarokat is meghökkentette. Ha volt is illúziónk azzal kapcsolatban, hogy a nemzeti kisebbségek jogai a pillanatnyi politikai érdekek által meghatározott diskurzuson kívüli erőtérben is bírnak valamiféle – a napi politika fölé emelkedő, a sokat hangoztatott, de láthatatlan európai normákkal összefüggésben levő – relevanciával, olyan gyorsan foszlott szét, mint pártjának parlamenti támogatása a kapálózó miniszterelnök mögül.

A reflektálatlan dühöt – és annak nagyon is tudatos politikai becsatornázását – az váltotta ki, hogy az RMDSZ az előállt helyzetben azt tette, amit minden épeszű politikai alakulat művelne: igyekezett alku tárgyává tenni politikai agendája néhány lényegesnek tartott elemét, amelyek, a szövetség sajátos jellegéből fakadóan, történetesen a kisebbségi jogérvényesítést célozzák. (Más kérdés, hogy mekkora hatásfokkal. A tapasztalat arra int, hogy gyanakvással fogadjunk minden ígéretet és potenciális engedményt az uralkodó román politikai elit részéről. Az események követhetetlenül gyors váltakozása pedig nagyon is megerősíti ezt a gyanút.)

Dragnea ugyanis láthatóan – és ebben kétségkívül igaza van az ellenzéki kommentátoroknak és politikusoknak – a személyes politikai túlélését biztosító voksokért az anyját is eladná, ha lenne kinek; ámbár, sajnálatos módon, a soviniszta félelmek dacára nincs abban a pozícióban, hogy Erdélyt is áruba bocsássa. 

Nem az a kérdés tehát, hogy a szociáldemokrata pártelnök viselkedése immorális-e, és hogy normális körülmények között akár csak bottal érdemes lenne-e megpiszkálni azt a világos ideológiai-politikai körvonalak nélküli gomolygó konglomerátumot, amit PSD-nek hívnak, hanem hogy az adott kontextusban mi a politikai cselekvés „ár-érték aránya”. Végzetes naivitás azt gondolni, hogy ebben a helyzetben a jófiúk harcolnak a rosszfiúkkal, bár ezt a gyakori téveszmét, úgy tűnik, nehéz kiirtani a lelkesedésre mindig hajlamos véleményformálók körében. A politika – és a világnak erre a szegletére ez különösen igaz – ritkán működik „fekete-fehér” alapon (mellesleg említenénk meg itt, hogy az RMDSZ által most elővett kisebbségi törvénytervezet cseppet sem problémátlan, de erről majd máskor).

Akik valamilyen morális fölényérzettel közelítenek a kialakult – amúgy a közügyek szempontjából tökéletesen értelmetlen, kizárólag személyes érdekharcokról és ambíciókról szóló – válsághelyzethez, ne feledjék azt sem, hogyan tesz keresztbe a vezető ellenzéki párt az anyanyelvhasználati jogok bővítésének (és korábban is, az egészségügyi nyelvhasználatnak), hogyan uszít mosdatlan szájjal a magyarok ellen az egykor székely-magyar szavazatokkal túlélő, levitézlett hajóskapitány (Traian Băsescunak persze a pontosabb információk kedvéért nem ártana fellapoznia egy történelemkönyvet) vagy miként fröcsögnek élő adásban a nagyon européer (olyannyira, hogy a jelenlegi helyzetben is jobbnak látja Nyugat-Európában tartózkodni) államelnök szellemi támogatói holdudvarába tartozó médiahiénák.

És nem azért, hogy átessünk a ló túlsó oldalára és elkezdjük szeretni a teleormani Nagy Testvért, hanem azért, hogy világossá váljék, nem tanácsos a ló egyik oldalára sem kerülni. A kockázat persze nagy: ha az RMDSZ elbukik az alkufolyamatban – márpedig a jelek most efelé mutatnak –, a következményeit ugyanúgy viselnie kell, mint az esetleges sikeres tárgyalások pozitív hozadékát.

Nincs ingyenebéd, és bármi történjék is, nem maradhatunk örökké ártatlanok.