A dezinformálás és a Nagy Egyesülés centenáriuma

A Kolozsvári BBTE rektora szerint akinek nem a Nagy Egyesülés a mindene, az mind történelemhamisító. Sőt, ellenség!
Hirdetés

Az egyre kifinomultabb módszerekkel folytatott „információs háború” körülményei között lépéseket kell tenni a barátságtalan propaganda kivédésére. A romániai döntéshozó tényezők feladata és kötelessége napvilágra hozni és megismertetni az igazságot (amennyire lehetséges).

Ezért üdvözöljük, hogy a Román Akadémia létrehozta a Bukaresti Tudományegyetem professzora, Dan Dungaciu által vezetett (szintén a Román Akadémiához tartozó) Ion I. C. Brătianu Politikatudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Intézet koordinálásával működő LARICS-ot (Információs Hadviselést Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratórium). Az ebbe az akadémiai struktúrába bevont kutatók és elemzők az információs háború Romániát és az Európai Uniót hátrányosan érintő és különösen Oroszország és Magyarország felől érkező módszereinek és stratégiáinak elemzésével foglalkoznak majd. A laboratórium tevékenységének azokra a területekre és körökre összpontosítása, ahol ezek a Romániát destabilizálni képes propagandaüzenetek a leginkább hatékonyak lehetnek, vagyis ott, ahol a legalacsonyabb az intézmények és vezetők iránti bizalom, javíthat a román közvélemény csalódott részének benyomásain. Az ellenséges propagandával végzett destabilizálás egyik irányvonala éppen az egységes román nemzetállam 1918-ban történt létrehozására vonatkozik.

A múltat – bármilyen manipulálási és propagandaformán túlmenően – nehéz megismerni.

A nehézségnek viszonylag egyszerű oka van: a megismerés-történelem (egyesek diskurzus-történelemnek is nevezik) sohasem fedheti tökéletesen a valóság-történelmet. Más szóval, a régmúlt valóságot sohasem lehet többé feltámasztani, újraéleszteni, pontosan lemásolni, legfeljebb csak megközelítő módon rekonstruálni, a megőrzött és ismert forrásoktól függően. Ráadásul ott vannak a történészek eltérő elképzelései az életről, mely elképzelések eltérő értelmezéseket is generálnak a múltról (mely szintén az élet egyik dimenziója). A történészek is emberek, saját családjuktól örökölt elképzelésekkel, bizonyos neveltetéssel, saját politikai és filozofikus véleményekkel, érdekekkel és így tovább. Ezáltal különböző freskók jönnek létre a világról és ez megsokszorozza az új történelmi kutatásokra vonatkozó állandó igényt.

Mivel a hajdani élet, a múlt nagyon csábító, sok rajongója van, akik úgy szeretnék megismerni, hogy nem rendelkeznek a szükséges eszköztárral. A múltat ilyen módon megfejtők általában nem szakértők, hanem amatőrök. De az amatörizmus egyes szakértők esetében is megnyilvánul, vagyis olyan hivatásos történészek esetében is, akik alaposan megtanulták, hogy miként kell rekonstruálni a múltat, de különböző okok miatt mégsem a forrásoktól függően tanulmányozzák azt. Egyrészt egyesek már nem képesek eljutni a forrásokig, mert ez magasabb fokú, nehéz, kitartó, folyamatos felkészülést igényel, amivel ők nem rendelkeznek; másrészt mások könnyedén eljuthatnának a múltról szóló tanúvallomásokhoz – főleg az időben közelebbi, kódolatlanul és ismert nyelveken elérhetőkhöz –, de inkább nem teszik. Azok az okok, melyek miatt egyes szakértők nem mennek már el a forrásokig, bizonyos filozófiai koncepciókkal állnak kapcsolatban. Például Francis Fukuyama eszméje a „történelem végéről” meghozza egyesek étvágyát az alaptalan spekulációk iránt, tekintettel arra, hogy a világ már nem a zeniten, hanem hanyatlóban van. Másfajta megközelítésben a jelen valóság posztmodern kezelése

a poszt-igazság hívei számára elegendő a múlt freskóinak valósághű rekonstruálásának elutasításához.

A jelenlegi filozófiai körökben sok vita van a kommunikálás természetéről. Ezen elméleti szakemberek számára a mostani kommunikátoroknak már nem az a feladatuk, hogy elmagyarázzák a világnak a létező valóságot, vagy elérhetővé, megismerhetővé tegyék azt, hanem új valóság/valóságok felépítése a megrendelőik, az érdekcsoportok vagy a közösségek vezetőinek elképzelései szerint. Az idők folyamán az igazság fogalmának megközelítése is megváltozott:

1. Megfelelő (vagy ekvivalens)-igazság = a diskurzusnak vagy az elméletnek minél pontosabban meg kell felelnie a valóságnak; a szakértők eszméi olyannak mutatják be a valóságot, amilyen valójában, ennek minél pontosabban megfelelő módon írják azt le és mutatják be az embereknek.

2. Koherencia-igazság (Kant óta) = az eszmék akkor igazak, ha kompatibilisek azon eszmék összességével, melyeket egy adott pillanatban igaznak tekintenek, ha nem ellentétesek ezekkel.

3. Jelentés-igazság = a közlésre használt jelek és kódok alkotják meg a valóságot, ez a virtuális valóság pedig igazsággá válik; az igazság a hasznosságtól függően nyilvánul meg. Következésképpen az igazság eltérő lehet minden egyes embercsoport vagy akár minden egyes egyed esetében, azon elv alapján, mely szerint egy lejnek más értéke van olyan valaki számára, akinek csak ötven banija van és teljesen más olyan valaki számára, aki egymillió lejjel rendelkezik.

Az igazságnak általában ez a korlátlan relativizálása vezetett – implicit és elkerülhetetlen módon – a történelmi igazság relativizálásához, mely egyesek számára szinte már nem is létezik és ebből következően már nem is kell keresni. Ebből következik az a módszer is, hogy a történelemmel mindenféle szabály nélkül, pillanatnyi benyomások, társadalmi igény, valaki érdeke, a közvélemény ízlése, a történelemkönyvek eladási rátája és más hasonlók alapján foglalkoznak. Csakhogy az ilyenfajta múlttal foglalkozó diskurzus már nem a szakember munkájának a terméke, hanem az amatőr képzeleté (még akkor is, ha a történelmet író egy vagy több diplomás történész). Másképp mondva,

a képzett szakember is válhat amatőrré a diskurzus kidolgozásának módjával.

A hajdani élet új freskóiként megjelenő alternatív igazságok felépítése oly mértékben relativizálja a hajdani életet, hogy azt elbagatellizálja, irónia tárgyává teszi, lealacsonyítja a közvélemény szemében. De egy dolog akaratlanul tévedni – hiszen errare humanum est – a múlt egy részletének rekonstruálásában, és teljesen más dolog a „tévedést” premisszaként használni és azt mondani, hogy a múltról készült bármilyen tabló jó, elfogadható, mert minden viszonylagos.

A jelentés-igazság egyes hívei önkéntelenül, elméleti ismeretek nélkül elfogadják csak azért, mert divatba jött a tudatlanság, a kulturálatlanság és a gátlástalanság. A múlt hiteles rekonstruálásával szembeni lenézés főleg a románok történelmére vonatkozó két szélsőséges elképzelés terjesztésében látható.

1. Mi, románok, semmit vagy majdnem semmit sem jelentettünk a múltban, következésképpen jobb lenne ezt tanulmányokban, könyvekben, monográfiákban, összefoglalókban, tankönyvekben beismerni és bemutatni semmisségünket az embereknek és főleg a fiatal nemzedékeknek.

2. Mi, románok voltunk minden ezen a világon, de ostobaságból, szerénységből, rövidlátásból vagy bizonyos ellenük jól megszervezett összeesküvések miatt nem a „valódi” mivoltunkban mutatkozunk be a világ előtt, az „emberiség zsenijeiként”, a „civilizáció szülőatyjaiként”.

Az első típusú megközelítésbe egy sor minimalista eszme tartozik, melyek alátámasztására a román történetírásból pontos céllal kiválasztott részleteket használnak fel, más tényeket és történelmi folyamatokat pedig elhallgatnak, figyelmen kívül hagynak vagy elrejtenek. E vélekedések hívei azt mondják, hogy

a románok múltját helyrehozhatatlanul eltorzították az identitárius és – főleg – nacionalista mítoszok,

melyeket ki kell küszöbölni. Ezek a mítoszok állítólag a krónikásoktól kezdve mostanáig – szinte kivétel nélkül – áthatják a román történetírást. Más szóval, az összes – többé vagy kevésbé jelentős – román történész tévedett, a legtöbbször szándékosan, hogy kiemelje a románok nagyságát, hogy megfeleljenek bizonyos társadalmi elvárásoknak, hogy igazodjanak a politikához és így tovább. Mit kínálnak ezek a kritikusok? Paradox módon nem az igazság keresését és feltárását, hanem a relativizáló történetírást. Azt szeretnék, ha a román történészek azt állítanák, hogy a románok nem rendelkeznek egyértelmű eredettel, mert nem tekinthetők sem dákoknak, sem rómaiaknak, sem dáko-rómaiaknak, sem szlávoknak, de lehetnek kunok, furcsa keverékek és így tovább, hogy a romanizálás és a kontinuitás nem létezett, hogy a román népnek nincs pontos kialakulási helye, hogy sohasem rendelkezett kohézióval és identitással sem. Következésképpen a románok a középkorban teljesen alávetettjei voltak a szomszédos királyságoknak és birodalmaknak, fejedelmeink állandóan vereséget szenvedtek a csatamezőkön és semmivel sem járultak hozzá a Nyugat megvédéséhez és nem védelmezték a katedrálisépítőket és így tovább. Ebből következően Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) csak egy zsoldosvezér volt, aki annak a vezetőnek szolgált, aki jobban fizetett; szerintük az egyszerű románokban nyoma sem volt a román egység gondolatának; az egyesülés a nagyhatalmak akaratából valósult meg, melyeket egy excentrikus és egzaltált helyi elit segített, mely lemásolta a nyugati népek gesztusait. E szövegmagyarázók szerint nemcsak a történészek nacionalisták, hanem a nagy értelmiségiek szinte minden kategóriája, olyan költőktől, mint Mihai Eminescu, George Coşbuc és Octavian Goga, egészen a képzőművészekig, zenészekig, teológusokig és így tovább. Következésképpen a románok sem nem nagylelkűek, sem nem vendégszeretők, sem nem szorgosak, sem nem találékonyak, hanem csak siralmas túlélők, csak az élet névtelen átutazói, akik gonoszak az idegenekkel, sőt idegengyűlölők, önzők, bunkó szellem által áthatottak, gyávák, könnyen alakítható, akarat és ideálok nélküli zselés massza.

A második típusú megközelítés az első ellentéte:

csak a dicsőség bizonyítékait emeli ki a történelemből,

melyek állítólag abszolút világszintű elsőbbséget tanúsítanak és kiemelik az egyedülálló, sőt kiválasztott népi nagyságunkat. Sokan az ilyenfajta állításaikban forrásokból indulnak ki, de ezeket eltorzítva értelmezik. Nekik szemet szúr minden románokkal szembeni bírálat, frusztrációt okoznak nekik azok, akik vitatják a kontinuitást, a romanizálást, a késői keresztes háborúkban való részvételt és így tovább, és olyan magyarázatokkal állnak elő, melyek értelmetlenné teszik mindezeket a bírálatokat. Ennek megfelelően Hérodotosz egyik, inkább csak metaforikus vélekedéséből[1] kiindulva – a géták a trákok nemzetségéhez tartoztak, a trákok pedig a világ legnépesebb népe voltak az indiaiak után – ezek a botcsinálta „szövegértelmezők” azt állítják, hogy a dáko-géták uralták az európai világot, legalábbis az Atlanti-óceántól az Urálig, és hogy a románok az igazi dákok, akik már a rómaiak előtt latinul beszéltek, hogy a dákok állítólag már Krisztus előtt keresztények voltak, hogy birodalmat és felsőbbrendű, egyedi, megismételhetetlen civilizációt hoztak létre gyógyításhoz, növénytanhoz, csillagászathoz és egyéb tudományokhoz értő tudósokkal. Következésképpen történelmük során a románoknak nem volt szükségük sem rómaiakra, sem romanizálásra, sem kontinuitásra. Az egyik kínos érzéseket kiváltó könyvnek, mely nagyjából két évtizeddel ezelőtt ilyenféle nevetséges vélekedéseket tartalmazott, Nem mi vagyunk rómaiak, hanem a rómaiak voltak mi! volt a címe. De ezen elmélet szerint a románok még a dákoknál is régebbiek, mert világszinten ők alkották meg az írást, tekintettel a „tatárlakai táblácskákra”, a „sinaiai táblákra”, a híres „Rohonczi/Rohonczy/Rohonc” kódexre és így tovább. Bár a hivatásos történészek számtalanszor és tudományos módon – vagyis bevett és ellenőrzött módszereket alkalmazva – állást foglaltak ezekről a forrásokról, bebizonyítva azok tényleges jelentőségét, viszonylagosságát vagy akár még a hamisságát is, a román elsődlegesség védelmezői nem hagyják magukat, folytatják győzedelmes menetelésüket, a román nép kárára, melyet a nyugatiak gyakran komolytalannak, fantasztikumra és fantáziálásra, tudatlanságra és hazugságra hajlamosnak látnak.

Vajon miből származik ez a két elképzelés, melyeket a sajtó talán azért kezel gyakran kiváltságos módon, mert „kilógnak a sorból”, mert nagy érdeklődést váltanak ki tudatlan vagy kevésbé képzett olvasók széles kategóriái körében, mert nézettséget biztosítanak? Ezek a modern román kultúra két eszmeirányzatának – néha karikatúráig – történő eltúlzásai:

1. A világra nyitott és nyugatbarát európaista áramlat sajnálattal és kritikus szellemben állapította meg a románok lemaradását vagy fáziskésését az etalonnak tekintett nyugat-európai civilizációval és kultúrával szemben.

2. Az autochtonista és keletbarát protokronista áramlat hagyományaink varázsának, sajátos életritmusunk, a „falun született öröklét”, a román paraszti élet erejének, a túlélésen és stagnáláson keresztüli fennmaradás és más hasonlók felfedezője.

Mindkét áramlatnak voltak jelentős képviselői, elsőrangú értelmiségiek álltak az élükre. Kezdetnek elég megemlítenünk Titu Maiorescut – a „tartalom nélküli formákra” vonatkozó híres elméletével – és Eugen Lovinescut, aki a nyugati Európához való felzárkózásunkban látta Románia modernizálásának titkát. A második típusú megközelítésre Eminescut, Iorgát és Blagát említhetjük példaként, akik mégis atipikusak, hiszen abban, ahogy a románokat és a románizmust dicsőítették, ahogy eltúlzott eszményítéssel kezelték a múltat és a konzervativizmusukban vitathatatlanul vannak modern, európai integrációs, az általánosan emberi értékeket elismerő és befogadó eszmék is. E két – amúgy egyaránt tiszteletre méltó és alátámasztható – irányzat túlpörgetése, vulgarizálása és karikatúrává torzítása a XX. században kezdődött, de teljes mértékben a második világháború után, a kommunista rezsim idején nyilvánult meg.

De amikor a múlt kezelése, bizonyos politikai érdekek miatt,

a közvélemény befolyása céljával történik tudatosan tendenciózus módon, akkor az már propaganda.

A Nagy Egyesülés centenáriumának közeledésével egyre több kritikus vélemény jelenik meg az 1918-as eseményekről, mind Románián kívülről, mind a határainkon belülről. Vegyük ezeket sorra!

Ezek szerint 1918. december 1-én csak egyetlen tartomány – Erdély – egyesült, miközben Románia már korábban létezett, nagy és független volt. Meg kell említeni, hogy a december 1-én egyesült területek a jelenlegi Románia területének és lakosságának nagyjából 40 százalékát jelentik és nem egy elhanyagolható mennyiséget, ahogy sugallták.

Az 1918-es „csoda” meg nem érdemelt volt, mert a románok állítólag csak két évig (1916–1918) háborúztak – azt is „szünetekkel” – és végül mindent megkaptak, annál is többet, mint amiről álmodtak. Hamis! A románok többsége – vagyis besszarábiai, bukovinai, erdélyi, bánsági, partiumi, máramarosi és a Dunától délre élő elődeink – közvetlenül vagy közvetve, megkérdezésük nélkül már 1914 nyarán beléptek a háborúba, azokkal a birodalmakkal és országokkal, melyeknek tagjai voltak és 1918-ig több százezren áldozták fel az életüket. A „csoda” a következő ténnyel is kapcsolatban állt: a háború előtt mindenki tudta, hogy ha Románia a Hármas Megállapodáshoz (Antant) csatlakozik és az Antant győz, akkor le kell mondania Besszarábiáról, ha pedig a Hármas Szövetséghez (Központi Hatalmak) csatlakozik és ez győz, akkor Bukovinától, Erdélytől, Bánságtól, Partiumtól és Máramarostól kell búcsút mondania. Márpedig Románia, nemzeti akarata révén, mindent megszerzett, amit akkor csak el tudott képzelni, vagyis az összes abszolút vagy relatív román többségű tartományt. (Bukovina volt az egyetlen, mely a masszív osztrák-magyar elnemzetlenítési politika miatt csak viszonylagos román többséggel rendelkezett).

A függetlenség 1877-es kikiáltása fontosabb a december 1-i egyesülésnél. Csakhogy az 1877. május 9-10-én kikiáltott függetlenség csak 130.000 négyzetkilométerre, vagyis Nagy-Románia területének csak valamivel több, mint egyharmadára vonatkozott. Természetesen a dobrudzsai, erdélyi, bánsági, partiumi, szatmári, máramarosi, bukovinai és besszarábiai (akik áldozatokat is hoztak az anyaország ezen függetlenné válásáért!) románok számára is nagyon fontos volt Románia 1877-es függetlenné válása, de őket akkor közvetlenül és azonnal nem érintette, mert más államok részei voltak.

December 1-je túl kevés románt érintene a Román Királysághoz 1918-ban csatlakozott lakosság tömegéhez és területekhez képest.

Ez stricto sensu akár igaz is lehet, csakhogy a december 1-i Nemzeti Ünnepen nemcsak Erdély egyesülését ünneplik, hanem mindazt, ami akkor történt, tehát ez az egész sorsfordító 1918-as év jelképe. Abban az országban három nagy történelmi tartomány egyesült – reprezentatív és elismert gyűléseken hozott döntésekkel – a Hazával: Besszarábia, Bukovina és Erdély. December 1-én egy hosszú folyamat ért véget, melynek nyomán Románia 137.000 négyzetkilométer területű és 7,2 millió lakosú (1914-ben) országból 296.000 négyzetkilométerűvé és 15 millió lakosúvá (1918-1919-ben) vált. Más szóval, csak a tényekből kiindulva, nagyon könnyen azt lehetne mondani, hogy 1918-ban nem a tartományok egyesültek Romániával, hanem fordítva, Románia egyesült a (nagyjából 160.000 négyzetkilométernyi) történelmi tartományaival. Ennek megfelelően a Nemzeti Ünnepen erre az egész első világháború végi „asztrális órára” emlékezünk, amikor a románok a saját kezükbe vették a sorsukat és úgy döntöttek, hogy Romániában fognak élni.

December 1-e nem alkalmas ünneplésre, mert az évnek abban a szakában tél van és hideg, a románok pedig a természetbe akarnak menni, amikor vidámak! Ez nevetséges! Karácsony is télre esik, amikor hideg van. E logika alapján miért ne költöztetnénk a nyárhoz közelebbi időpontra? Másrészt január 24-ét, május 10-ét, vagy akár augusztus 31-ét (a Román Nyelv Napja) is megünnepelhetnénk, akárcsak december 1-ét. Körülöttünk vannak országok, melyeknek három nemzeti ünnepük van és senkit sem zavar.

Románia jelenlegi Nemzeti Ünnepe állítólag sérti a velünk élő magyarokat,

akiket – mivel 1918-ban őket nem kérdezték meg – frusztrál és sért az ünneplésünk, vagyis az, hogy Erdélyt elszakították az akkori Magyarországtól. Technikailag így van: míg Románia 1918-ban szinte megháromszorozta a területét, Transzlajta (vagyis a kétfejű birodalom keleti, „magyarnak” kikiáltott fele) szétesett; ne feledjük, hogy Magyarország független államként és nemzetközi jogi szubjektumként 1541-től 1920-ig nem létezett és hogy 1918 és 1920 között elvesztette területe kétharmadát. Félretéve azt, hogy az a Magyarország 1918-ban Horvátországot, Szlovákiát, Erdélyt és így tovább, tehát nem magyar többségű területeket veszített el, míg Románia kizárólag (abszolút, vagy relatív) román többségű történelmi tartományokat szerzett meg. De ha úgy vesszük, az összmagyarság március 15-i ünnepe a történelem miatt a románoknak sem okoz örömet, mert akkor (1848. március 15-én), Pozsonyban a forradalmi országgyűlés döntött „Erdély egyesüléséről Magyarországgal” (a románok megkérdezése nélkül és akaratuk ellenére). Más szóval, mindkét ünnepnap bumerángként hat mindkét népre, ha csak a történelmi jelentésüket vesszük figyelembe. Nagyjából mindenhol ez szokott lenni a szomszédok között. A magyarok által 1848. március 15-én meghozott döntések történelmi léptékekben nem valósulhattak meg (mert a magyarok és a székelyek akkor Erdély lakosságának nagyjából 24 százalékát alkották), míg a románok által 1918. december 1-én meghozott döntések gyakorlatilag is megvalósultak (mert a románok a tartomány lakosságának kétharmadát képviselték) (Az etnikai összetétel XV. századtól kezdve bekövetkezett változásáról itt találhatók táblázatok. – a szerk.). A románok határozatát pedig nemzetközi szerződésekben többször is megerősítették (elismerték). Hol van az igazságtalanság? Természetesen, abszolút igazságról sincs szó, de ezt ma már a filozófusok sem keresik. Mindenesetre, ha a románok 1918-ban a kisjenői (Chişinău), csarnócai (Cernăuţi) és gyulafehérvári döntéseikkel hibát követtek volna el, akkor a nagyhatalmak megbüntették volna őket, hiszen akkoriban sem éltek-haltak a románokért és Romániáért. Márpedig a nagyhatalmak 1919–1920-ban nem tettek egyebet, csak megerősítették a románok 1918-as döntéseit.

Az erdélyi románok nem akarták az egyesülést az elmaradott és balkáni Hazával,

mivel őket elvarázsolta a „felsőbbrendű magyar – vagy osztrák-magyar – kultúra”, így az egyesülést egy eléggé nacionalista értelmiségiekből álló csoport hajtotta végre. A magyar elitnek erre a dölyfös állítására a választ már akkor megadta Alexandru Vaida-Voevod az 1914-ben, a budapesti parlamentben mondott beszédében: „[Ami] a magyar kultúrát illeti, ez is ugyanolyan zsenge, mint a román kultúra. De még ha nem is a magyar, hanem a francia, német vagy angol kultúráról lenne is szó, hiába akarjátok felkínálni nekünk. Igaz, a kultúránk még fejlődőben van, még a gyermekkorát éli, de az nagyon szépen nyilvánul meg és ez a kultúra számunkra értékesebb, mint bármelyik idegen kultúra, mert az a mi lelki életünk megnyilvánulása, az a mi érzelmi világunkat tükrözi vissza.”

Minden jelenleg rendelkezésünkre álló adat azt mutatja, hogy a románok többsége akarta Erdély egyesülését Romániával és ennek határozottan, az akkori demokratikus elvárások szintjének megfelelően hangot adtak. Nyilvánvaló, hogy egyes erdélyi románok (számításaink szerint nagyjából 10 százalék) nem akarták az egyesülést Romániával, de ez semmilyen módon nem mérvadó. Sőt, a nemzetközi közösség figyelembe vette a románok 1918-ban megfogalmazott nemzeti akaratát és elismerte a románok által eldöntött valóságot. Amikor arra lehetőség volt, főleg Bukovinában, de Besszarábiában és Erdélyben is, a kisebbségeket megkérdezték, egyes tagjaik pedig (1918-ban és utána is) támogatták is a Romániához tartozást. Nevetséges az az inszinuálás, hogy csak egy értelmiségi csoport kényszerítette ki az egyesülést. Először is ez sértés a román értelmiségiek tömegére nézve, akik őszintén harcoltak az egyesülés megvalósulásáért. Másodsorban nincs abban semmi szokatlan, ha a népet az elitek vezetik és ha ezeket követik. A románokat az elnyomóik arra ítélték, hogy ne legyenek erős politikai és gazdasági vezetőik, hanem – az is csak későn – csak papjaik és tanítóik, vagyis a soraikból kikerült és hozzájuk közelálló értelmiségijeik legyenek. De ők – az erdélyi románok – sohasem maradtak elitek nélkül és ez mentette meg őket. A papok és a tanítók évtizedekkel az egyesülés előtt nem fejeztek be úgy misét vagy leckét, hogy a gyülekezetüknek ne mondták volna azt, hogy „a románok napja Bukarestben kel fel”. Elég csak megnézni a létező dokumentumokat, a hatóságok jelentéseit, az ASTRA jegyzőkönyveit, a politikai pártok, a szakmai egyesületek, az iskolák és más hasonlók protokollumait, hogy bizonyítást nyerjen az egyesülés alulról felfele, valamint a legkifinomultabb és tudós akadémiai köröktől a falvak szintje felé történő előkészítése. Egyértelmű, hogy az értelmiségiek serkentették az egyesülést, intenzíven az egyesülés szellemében tudatosították az embereket, meggyőzték őket az eljövendő jóról, de ezt ki ítélhetné el és miért? Az akkori erdélyi elit szlogenje a „Tartsatok a néppel, hogy ne tévelyedjetek el!”. Következésképpen a népből származó vezetőket a nép törekvései vezérelték, indokolták lépéseiket és támogatták őket, a nép pedig követte a vezéreit. A nép (emberek nagy csoportjai) által választott utak sem voltak tévedhetetlenek, de az elitek és a nép, legalábbis 1848-től 1918-ig egy irányban haladtak.

A fentebb említett „új álláspontokat” nem most – a Nagy Egyesülés centenáriumának közeledtével – gyártották, de nem is egyszerűen véletlenül hasznosítják őket újra. Hosszú történetük van. Egyrészről

a (főleg magyar) revizionista nacionalisták arzenáljából származnak,

akik a múlt században 1918-től kezdődően állandóan a nagyhatalmak Magyarországgal szembeni „történelmi igazságtalanságának” eszméjét gondozták, melyek az „elmaradott és balkáni” Romániának ajándékozták oda az Erdély nevű virágzó tartományt, melyet egy évezreden keresztül a „Kárpát-medence civilizátorai”, vagyis a magyarok „világosítottak fel”. Az egyesülés rágalmazói most nem pontosan ezt a nyelvezetet használják – a beszédmód időközben cizellálódott, európaibbá vált –, de könnyű a sorok között olvasni. E könnyű megfejtés után világosan láthatóvá válik a revizionista, a román népre nézve barátságtalan eredete is. Másrészről, miután a leninista Moszkva 1921-ben Bukarestben létrehozta kommunista pártja egyik részlegét, rendszeresen, különösen e szélsőbaloldali politikai szervezet meteorszerű kongresszusai alkalmával arra utasították a román kommunistákat, hogy az „imperialista, soknemzetű államnak” nevezett Románia szétdarabolásáért harcoljanak. Ugyanez történt az első – az irodalomban „nyomasztó évtizedként” jelentkezett – effektív kommunista évtized (1945-1958) alatt, amikor Roller (Mihail Roller kommunista történész és propagandista – a szerk.) tézisei ugyanezeket a románellenes eszméket fejezték ki. Más szóval, nem olyan régen a Nagy Egyesülés gyalázását a Szovjetunió és ötödik hadoszlopa, a Romániai Kommunista Párt szervezetten és fegyelmezetten végezte. Könnyen felfedezhetők e két ostrom közös pontjai: az egyesülést (nacionalista/burzsoá) értelmiségiek csoportja, de főleg a (győztes nyugati/imperialista) nagyhatalmak hajtották végre igazságtalan módon. A hajdani propaganda ezen kliséinek újbóli előhúzását, mint mondtam, az Egyesülés centenáriumának közeledése magyarázza. Csakhogy erre a centenáriumra a következő körülmények között kerül sor: 1. ezekben az években Magyarországon veszélyesen felerősödik a nacionalizmus, amit még azok az európai szervek is elítélnek, melyeknek Magyarország tagja; 2. javában zajlik egy területi konfliktus Ukrajna és az Orosz Föderáció (a Szovjetunió örököse) között, melynek során egyesek számukra kedvezően hasznosítják a Ribbentrop-Molotov Paktumot, és ami miatt a térségben veszélybe került a határok biztonsága. A Magyarország és Oroszország közötti furcsa közeledésről nem beszélve, melyet 1918 ellenségei egyszerű véletlen egybeesésnek tekintenek.

Most, a centenárium alkalmából

újra összeállnak a kiegészült Románia létrejöttével elégedetlenek és a megnyilvánulás különféle formáihoz folyamodnak.

A jelenlegi közvélemény nyilvánvaló történelmi kulturálatlansága közepette a történelem relativizmusát hirdető és a román egység gondolatát vitató belső erőkhöz külsők is társulnak. A román állam a Nagy Egyesülés centenáriumának megünneplésére 2016-ban létrehozott egy államtitkár által vezetett kormányzati szervet. Időközben már módosult is ennek a „főosztálynak” a struktúrája, de a stratégiája és a taktikája még mindig nem ismert, főleg, hogy még nincs sem elfogadott költségvetése, és az sem tisztázott, hogy miként juthat pénzekhez más forrásokból. Időközben Magyarországon a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport, bár nem kormányzati szervként jelenik meg, mégis a hatóságok nagy mértékű támogatásával rendelkezik, jelentős, öt évre ütemezett pénzügyi alappal. A csoportnak az a célja, hogy elsősorban azokat a körülményeket tárja fel, melyek között megkötötték a békeszerződéseket, elsősorban a trianonit, mely szerződések Magyarország „megbüntetéséhez” vezettek és megfosztották „területe és lakossága kétharmadától”. Legalábbis ezek a kifejezések szerepelnek a jelenlegi Magyarország hivatalos diskurzusában, mely ország, bár a NATO-ban Románia szövetségese és ugyanúgy az EU tagja, mint Románia, 2016-ban megakadályozta diplomatái részvételét Románia Nemzeti Ünnepén! Az 1918-as román Nagy Egyesülést sérelmező magyar körök eszmearzenálját, sajnos, nagyrészt maguk a románok biztosítják, azok a románok, akik a nemzeti történelem bírálását szorgalmazzák, akik elutasítják a román egységet, aki különféle történelmi autonómiákat kérnek, akik Románia aláásása céljából ítélik el a „mitikáskodásokat” és „balkanizmusokat”. Azt jósolom, hogy a dolgok kontextusból kiemelésével Romániát nacionalizmus, az 1918-as aktus állampolitikán keresztüli felmagasztalása miatt fogják bírálni, míg Magyarországot a tárgyilagossága, a kritikus történelmi kutatások, a múlt árnyékainak érdekmentes megvilágosítása miatt fogják dicsérni.

Arra hivatkozva, hogy

a románok a XIX. századig két különálló országban és idegen birodalmak részét képező történelmi tartományokban éltek,

Hirdetés

elég kitartóan hirdetik a román megosztottság gondolatát, a Románia név „kitalált” jellegét, a politikai egység eszméjének újkeletűségét és az erdélyi civilizáció különbözőségét a Kárpátokon túli régiókétól. Egy letűntnek hitt korszak és bizonyos történelem által elítélt totalitárius ideológiák arzenáljából olyan elméleteket vesznek újra elő, mint: az etno-demográfiai többségek relatívak és az akaratuk ma már nem számít; a régi államiság nélküli népek történelem nélküliek és ebből következően korlátozott jogaik vannak; az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómiáknak régi, történelem által igazolt gyökereik vannak és így tovább. Konkrétan, a románok múltjáról és a román tényhelyzetről az új helyzethez igazított régi szlogeneket sugallnak: a románok új nép, későn jelentek meg a történelemben; a vlachok és a románok két külön nép; Erdélynek nincs köze a románok történelméhez; Iancu de Hunedoara (Hunyadi János – a szerk.) Ioan de Hunedoarára kell változtatni; a Napoca jelzőt el kell távolítani a Cluj-Napoca (Kolozsvár – a szerk.) névből; az – állítólag retrográd eszméket tartalmazó – állami himnuszt le kell cserélni és így tovább. Ezen „kiigazítások” egy része ártalmatlannak tűnik: Ioan-t mondani Iancu helyett nem nagy változás, miközben ez valójában eltávolít bennünket egy román becézési formától (a Iancu szintén a Ioanból származik) és az egyik román nemzeti hős, Avram Iancu nevéhez való közeledéstől; a Napoca tag eltávolítása a Cluj-Napoca névből több mint egy évezrednyi történelmet törölne el, vagyis éppen a románok dák-római gyökereit.

A magyar propaganda magyar és – főleg – nemzetközileg bevett nyelveken zajlik, gyakran diszkrét és közvetett szálakon, különféle területeken tevékenykedő személyiségek bevonásával. A rágalmazási vetület a székelyföldi magyar sajtóban a leginkább tetten érhető, ahol a román nyelv és a román állam jelképeinek programszerű figyelmen kívül hagyása, egyes román állampolgárok ottani letelepedésre vonatkozó jogának a de facto tagadása ellenére területi autonómiát követelnek és a romániai magyar kisebbség jogainak megsértéséről szóló petíciókat küldenek az EU-nak. Természetesen nem a magyar hatóságok vagy a romániai magyar közösség hivatalos intézményei kezdeményeznek minden ilyen akciót. Egyéni vagy marginális civil szervezetek és más hasonlók állásfoglalásáról is szó van, de összességében nézve egy románokkal és Romániával szemben ellenséges általános áramlat benyomását keltik. Bár ezen tettek palettája széles és heterogén – attól kezdve, hogy megakadályozzák magyar diplomaták részvételét Románia Nemzeti Ünnepének rendezvényein, egészen addig, hogy a romániai sportolókat rasszista szlogenekkel fogadják Magyarországon –, egy összehangolt románellenes lépéssorozat benyomása alakul ki a köztudatban. Nyilvánvaló, hogy szinte minden alkalommal hasonló ellenakciók jelennek meg a románok részéről.

A románok rágalmazására irányuló lépések egy része hatásos a széles közvélemény szintjén,

főleg külföldön és a komolytalanságunk miatt, ami a dácista (trákista) áramlaton keresztül nyilvánul meg, mely a dáko-gétáktól és a trákoktól eredezteti az összes európai népet, olyan elsődleges nyelvvel, melyből állítólag a latin is származik, elsőbbséggel minden területen, az írástól a csillagászaton keresztül az építészetig és orvostudományig és így tovább. A románok történelmét és életét azért is könnyű befeketíteni, mert a szükséges lényeges adatokat a román kultúra másik szélsősége nyújtja, mely szerint a románok kizárólag jelentéktelenek, bunkók, akarat nélküli nép, alaktalan tömeg, „csontváz nélküli árnyék”, „barlanglakónak kinéző”, „vulgáris beszédű”, „lusta” alakok, akiknek „vizes keverék” van az agyuk helyén, olyan történelmük, melynek során mindenki „lehugyozott” minket és amiből a „káromkodásra pont alkalmas” román nyelv megszületett és így tovább (a szerző Horia-Roman Patapievici egyik könyvére utal – a szerk.). E szélsőségesség másik változata szerint nem ismerjük helyesen a múltunkat, mert az összes nagy román történész és kultúrember kizárólag nacionalista mítoszokat alkalmazott (a szerző Lucian Boiára utal – a szerk.). E szomorú – közösségünk egy része által előkészített – háttérrel bizonyos külföldi tényezők könnyen vitathatják a román egységet, az 1918. december 1-i aktust, a románok népi és nemzeti szolidaritásának eszméjét.

De vajon hogyan és

mióta akartak a Kárpátokon belüli románok valamelyik Román Országhoz tartozni,

román politikai struktúrákban, román intézmények irányítása alatt élni? Mivel eredeti kommunizmusunk alatt és főleg a Ceauşescu-rezsim utolsó évtizedében eltúlozták a dolgokat a „román nép évszázados harca az egységért, állandóságért és kontinuitásért” szlogennel, de más okok miatt is, ezeket a felvetéseket 1989 után teljesen elutasították, elbagatellizálták, kifigurázták. Más szóval, azt mondták és írták csupa nagybetűvel, hogy a románokban ilyenfajta gondolatok sohasem léteztek. Valójában bármely nép a létrejötte pillanatától kezdve igyekszik saját, általános kifejezéssel államoknak nevezett politikai struktúrákat létrehozni a kérdéses etnikai közösség megszervezése és megőrzése céljából. A románok is ugyanezt tették a Kr. u. I. évezred végétől kezdve, ilyenfajta országoknak, vajdaságoknak, fejedelemségeknek stb. nevezett szerveződéseket hozva létre. A népek akkor nem voltak tudatában globális politikai egységük szükségességének, ezért egy részük több politikai gócba tömörülve élt. Mások elitjeik, energikus vezetőik akaratából megvalósították egységüket. A románoknak a XIV. században (egyes szomszédaiknál valamivel később) sikerült létrehozniuk két kvázi független vajdaságot, vagy két „román szabadságot” – ahogy azokat Nicolae Iorga ihletetten nevezte – nevezetesen Román Országot (az eredeti szövegben: „Ţara Românească” – a szerk.) és Moldova Román Országát (az eredeti szövegben: „Ţara Românească a Moldovei” – a szerk.). A többi, a Dunától északra és délre is élő románnak – néhány múlékony saját tákolmánytól eltekintve – végül idegen államokban kellett élnie, más nyelvű és hitű urak vezetése alatt. Nyilvánvaló, hogy a románokat nem „mozgatta” állandóan „az egységes, nemzeti és független államuk létrehozásának vágya”, tekintettel arra, hogy akkor más élési és túlélési elsődlegességek voltak. Idővel azonban a helyzet megváltozott. E széttöredezettség mellett a középkor végén és a modern korszak elején (részleges vagy általános) egységesülési tendenciák jelentek meg, melyeket az etnikai közösség tudatosítása serkentett. Az ilyenfajta hozzáállások akkorra, 1500–1600 tájékán már nem kizárólag egyes felvilágosult, ambiciózus, vagy éleslátó vezetők törekvéseinek eredményei voltak, hanem a társadalom alapját alkotó nép, a bizonyos politikai gócpontok köré szerveződött közösségek részéről is jelentkeztek[2].

Más szóval,

a románok már legalább a XVI. századtól kezdve igyekeztek a románok felé húzni

(ilyen lépésekre már a XIII–XIV. századokból is vannak bizonyítékok). Grigore Ureche és Miron Costin, de Constantin Cantacuzino Stolnicul a XVII. században rámutattak a Kárpátokon kívüli és az erdélyi románok származási, nyelvi és hitbéli egységére. Dimitrie Cantemir az első európai szintű román tudós, aki a XVIII. században tudományos érvekkel, latin nyelven írt jelentős művekben ismertette a románok latin eredetét és egységét. A XVIII. században kezdődött az erdélyi románok nemzeti emancipációért folytatott harca, mely egyszerre zajlott vallásos téren (egyesülés a Római Egyházzal), politikai téren (a bécsi udvarhoz és más európai kancelláriákhoz és fórumokhoz intézett memorandumok; a Supplex Libellus Valachorum mozgalom), társadalmi téren (Horea lázadása), kulturális téren (az Erdélyi Iskola). Az erdélyi nemzeti harcnak ebben a szakaszában – természetesen – nem is lehetett szó Erdély egyesüléséről Romániával, mert Románia még nem létezett. Ezért arról van szó, hogy Erdélyben és Magyarországon vívják ki az erdélyi és magyarországi románok nemzeti politikai jogait, de csak ott, ahol a románok alkották a lakosság többségét. Nincs szó kiváltságokról e románok részére, hanem egyszerűen csak egyenlőségről a hivatalos nemzetek tagjaival és az elismert („receptált”) felekezetekkel (az erdélyi román vezetők az összes románnak és csakis a románoknak azokat a jogokat követelték, melyekkel a többi etnikum tagjai közül csak a politikai nemzetekhez tartozók rendelkeztek, erre forrás – például – itt – a szerk.). Ennek ellenére folyamatos volt a kapcsolat az erdélyi és az olténiai, a munténiai, a moldvai románok között.

A XIX. században zajlik le az idegen uralom alatt álló tartományok nemzeti emancipációs mozgalma és az egységes nemzetállam kialakulása. Az egész akció most a dáko-románizmus ideológiáján alapult. Ebben a pánromán mozgalomban alapvető szerepük volt a Kárpátokon belüli románoknak: innen származik a román nyelvet a havasalföldi Sfântul Savában bevezető Gheorghe Lazăr, a Bălcescut, majd a Bukaresti Tudományegyetemen oktató Florian Aaron, Gherman Vida máramarosi szerzetes, aki Şincai krónikája alapján tanította Kogălniceanut és Alecsandrit, a Craiovára került Ioan Maiorescu, a jászvásári (Iaşi) Academia Mihăileană-n oktató Damaschin Bojincă, Bărnuţiu, Ştefan Micle, Laurian, Papiu-Ilarian és az összes többi, akik a modern Románia egyetemein oktattak és lerakták a Román Akadémia alapjait. Az Erdély Romániával való egyesülésére törekvő mozgalom csak Románia létrejötte után és főleg a rövid időn belül királysággá vált független Románia megvalósulása után körvonalazódhatott.

Ennek megfelelően, bár a románok nem harcoltak „évszázadokig a nemzeti egységért”, a többi nemzettel együtt részt vettek a nemzetállamokat hirdető nemzeti mozgalomban. Ebben nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak más nemzeteknél. A XIX. században és a XX. század elején azok voltak a leghaladóbb mozgalmak, melyek ki akarták szabadítani a nemzeteket a többnemzetű birodalmak rabságából és egységes nemzetállamok létrehozása felé kívánták azokat vezetni.

Az idegen uralmak alatt álló tartományok románjainak legerősebb nemzeti emancipációs mozgalma Erdélyben zajlott.

Ezáltal világosan látható, hogy az egység eszméje és a nemzeti emancipációra és egységre törekvő harc nem spontánul és azonnal, nem utánzással, vagy bizonyos egzaltált vagy érdek-vezérelt vezetők erőfeszítésével született meg a románokban. Az, hogy nem volt egyhangúság ezekben a folyamatokban, hogy voltak eltérések a főcsapástól, hogy az értelmiségiek és a politikusok erősítették fel a román egység eszméit, hogy a népet a vezetői irányították és vezették, mind ismert, elismert és az összes nép történelmére érvényes dolgok. A történésznek viszont, mielőtt a kivételeket, a marginális aspektusokat, a múltbéli furcsaságokat emelné ki, az a szakmai kötelessége, hogy a társadalom haladásának fővonalait mutassa ki. Vagy, ha nem ezekkel az állandókkal vagy elsődleges irányvonalakkal foglalkozik, akkor erkölcsi és intellektuális kötelessége kimondani ezeket, hogy ne keltse azt a benyomást, hogy a világ megtehette volna vagy meg kellett volna tennie azt, amit valójában nem tett meg. A hivatásos történésznek az az elsődleges feladata, hogy azt tanulmányozza, ami volt, nem azt, ami lehetett volna, ha ez vagy az nem történt volna meg. A – ma divatos – kontrafaktuális történelem olyan valóságok meggyőződését kínálhatja a hozzá nem értőknek, melyek valójában fiktívek, elképzeltek, kitaláltak.

A románok történelmének fővonala a XX. század elején, az első világháborút megelőzően az egységes román nemzetállam létrehozása volt azzal, hogy egyesítik Romániával az összes történelmi tartományt, melyekben román etnikai többség volt. Ugyanez a nemzeti államuk létrehozására irányuló ideál hatotta át a közép-délkelet-európai térség összes népét, melyek évszázadokig idegen uralom alatt éltek. Az erdélyi románok fokozatosan azonosultak a nemzeti szabadság és egység ideáljával, mely ideált – különböző formákban és intenzitásokkal – már a középkor végétől és a modern korszak elejétől magukévá tettek. Az erdélyi románok nagy többsége, akárcsak az Ókirályság románjai, akárcsak a besszarábiaiak és a bukovinaiak, ráállt a kiegészült Románia létrehozásának pályájára, mert a vezetőik által nyújtott nevelés révén úgy ítélte meg, hogy az egységes román állam a nemzet legjobb szervezeti, koordinálási és védelmi kerete. Ez az ideál kevesebb, mint egy évszázaddal később meg is valósult, az akkori nagy erőfeszítésből létrejött valóság – Románia – pedig még nem mutatta meg igazi értékét Európában és a világban[3].

Ioan Aurel Pop, akadémikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora. Ez a szöveg a LARICS bemutatkozó konferenciáján hangzott el a Román Akadémia aulájában, 2017. április 26-án.

Minimális könyvészet:

Radu Baltasiu, Gabriel Săpunaru, Ovidiana Bulumac, Slăbirea comunităţii româneşti din Harghita şi Covasna. Raport de cercetare (A hargitai és kovásznai román közösség meggyengülése. Kutatási jelentés), Bukarest, 2013.

Lucian Boia, Istorie şi mit în conştiinţa românească (Történelem és mítosz a román tudatban), 1997, Bukarest.

Lucian Boia, Primul Război Mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretări (Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések), Bukarest, 2014.

Ioan Bolovan, Sorina Paula Bolovan, Ispititoarea Transilvanie. Multiperspectivitate şi adevăr în istoria unei provincii (A csábító Erdély. Többes szemléletmód és igazság egy tartomány történelmében), Kolozsvár, 2017.

Nicolae Iorga, În luptă cu absurdul revizonism maghiar (Harc az abszurd magyar revizionizmussal), Bukarest, 1991.

Liviu Maior, Alexandru Vaida-Voevod între Belvedere şi Versailles (Alexandru Vaida-Voevod a Belvedere és Versailles között), Kolozsvár, 1993.

Liviu Maior, Alexandru Vaida-Voevod. Putere şi defăimare (Studii) (Alexandru Vaida-Voevod. Hatalom és rágalmazás – Tanulmányok), Bukarest, 2010.

Horia Roman Patapievici, Politice (Politikai írások), Bukarest, 1996.

Ioan-Aurel Pop, Istoria, adevărul şi miturile (Note de lectură) (A történelem, az igazság és a mítoszok – Olvasói jegyzetek) (II. javított kiadás), Bukarest, 2014.

Ioan-Aurel Pop, Transilvania, starea noastră de veghe (Erdély, az éberségi állapotunk), Mircea Muthu előszavával, Kolozsvár, 2016.

Ioan Sabău-Pop, Ioan Lăcătuşu (koord.), Forumul Civic al Românilor din Covasna, Harghita şi Mureş în slujba dăinuirii neamului românesc în Transilvania: FCRCHM 2005-2015 (A Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Polgári Fóruma a román nemzet megmaradásáért Erdélyben: FCRCHM 2005-2015), Sepsiszentgyörgy, 2015.

David Prodan, Transilvania şi iar Transilvania (Erdély és újra Erdély), Bukarest, 1992.

Larry Watts, Fereşte-mă, Doamne, de prieteni. Războiul clandestin al blocului sovietic cu România (Óvj meg, Uram, a barátoktól. A szovjet tömb titkos Románia elleni háborúja), Ioan Talpeş előszavával, Alex Cosmescu fordításában, Bukarest, 2011.

Jegyzetek: 

[1] A barbár világban, Krisztus előtt senki sem készített pontos népszámlálásokat!

[2] Míg ami az egység eszméjét illeti, a dolgok egyes hozzá nem értők vagy rosszindulatúak fejében még mindig kétségesek, a románok latin eredetének eszméi egyértelműen bizonyíthatóan már a középkorban jelen volt a román tudatban. Más szóval, egyes románok – és nemcsak a legképzettek – mindig is tudták, hogy nemzetségük a rómaiakból származik, az „első, Traianus, Róma császára alatti honfoglalástól”. Lásd Şerban Papacostea (Geneza statului în Evul Mediu românesc. Studii critice) (Az állam genezise a román középkorban – Kritikai tanulmányok) (Kolozsvár, 1988), Adolf Armbruster (Romanitatea românilor. Istoria unei idei) (A románok római eredete. Egy eszme története) (II. javított és kiegészített kiadás, Bukarest, 1993), Stelian Brezeanu (Identităţi şi solidarităţi medievale: controverse istorice) (Középkori identitások és szolidaritások: történelmi viták) (Bukarest, 2002), Ioan-Aurel Pop (Naţiunea română medievală. Solidarităţi etnice româneşti în secolele XIII–XIV) (A középkori román nemzet. Román etnikai szolidaritások a XIII–XIV. századokban) (Bukarest, 1998) műveit.

[3] Megjegyzem, hogy a Román Akadémiában e témában elhangzott üzenetem a romániai felelős tényezőket kívánta érzékenyebbé tenni a Nagy Egyesülés centenáriumának nem megfelelő előkészítésére és a múlt évszázad első világháború végi időszakának „hatékony” kezelésére akart példát nyújtani. A „hatékonyság” a magyar szomszédokra vonatkozott, akik – természetesen – nem Erdély Romániával való egyesülésének megünneplésére készülnek! Minden rendelkezésünkre álló jel szerint egyértelmű, hogy a Magyarország felől, de még Romániából is érkező üzenetek sem most, sem később nem lesznek barátiak. Miután az Akadémia aulájában 2914. (így! – E-RS) április 26-án elhangzottak e szöveg bizonyos részletei, az írott és beszélt sajtó, egyes tévék – ahogy az újabban mifelénk történik – csonkoltan vették át az üzenetemet és olyan jelentést és dimenziót tulajdonítottak neki, amilyennel nem rendelkezett. Álláspontommal senki sem sértettem meg, hanem olyan tényekre hívtam fel a figyelmet, melyeket ha nem kezelünk időben és bölcs módon, még jobban megmérgezhetik a román–magyar kapcsolatokat.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés