Egyesek azt fogják mondani, hogy rákattantam Tăriceanu úrra. Jártam már így. Néhány évvel ezelőtt megtörtént, hogy talán kétszer mormogtam ezt-azt Crin Antonescu úrról, és az egyik (akkoriban hűséges) támogatója (Alina Gorghiu asszony) ironikusan megjegyezte, hogy „mániámmá” vált az (akkori) főnöke.

Annak idején elmagyaráztam, hogy ha valaki állandóan – és nagyon hangosan – jelen van a mindennapjaidban, te pedig szóvá teszed ezt, akkor ez még nem jelent mániát. Hanem azt, hogy élsz, reagálsz, védekezel. Ha egy szúnyog zümmögése vagy egy szomszéd üvöltözése éjszaka nem hagy aludni vagy a magad dolgaival törődni, akkor ez nem azt jelenti, hogy mániáddá váltak a szúnyogok vagy a szomszédok. Hanem egyszerűen megpróbálsz védekezni. Ez a helyzet Tăriceanu úrral is. Évekig úgy volt jelen a politikai színpadon, hogy nem volt annyira látható, mint most. Sem miniszterelnökként, sem a PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) elnökeként, sem egyszerű képviselőként nem árasztotta el – diskurzussokkal és gesztikulálással – a közéletet. Csak azóta kezdett nagy magabiztossággal, egyfajta kétségek és gátlások nélküli késői öntudatra ébredéssel megnyilvánulni, amióta a második legfontosabb közjogi méltóság lett. És akkor hogyhogy ne érzékeld? Nem egy diszkrét, a „maga helyén ülő”, a mindennapi kötelességeinek tüntető magatartás nélkül megfelelni kívánó típus. Nem. Tăriceanu úr

beleáll a harcba, rendet teremt, bolygószinten gondolkodik, nekimegy az ellennek.

Szinte sértés lenne nem észrevenni őt.

Szememre vetették, hogy egy-két szövegben nem beszéltem lojálisan Emil Constantinescu volt elnökről. Mit tehettem volna, ha hirtelen megint pörögni kezdett? Én mondtam neki, hogy a választás alkalmával álljon be a szorítóba és kezdje el a nagy Pontát dicsérni? Én adtam neki az ötletet, hogy minden előzmény nélkül létrehozza a Levantei Tanulmányok Intézetét? Én bátorítottam külföldi kerekasztal-beszélgetéseken való részvételre, ahol Olguţa Vasilescut (jelenleg munkaügyi miniszter – a szerk.) megközelítő minőségben beszélte az angolt? Én böktem oldalba, hogy kezdje el gondviselésszerű, galaktikus kategóriába tartozó politikusként dicsérni Călin Popescu Tăriceanut? Sokkal jobban örültem volna, ha nincs mire reagálnom, ha a történelemre bízhattam volna érdemei értékelését. De ő nem tágít! Egyre-másra behatol az „életterembe” és aztán egyesek azon csodálkoznak, hogy észreveszem…

Visszatérek Tăriceanu úrra. Múlt szerdán korszakos beszédet mondott a Parlament egyik ünnepi ülésének nyitányaként. Nos, elképzelhetetlen és felejthetetlen szavakat mondott. Nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna. Még akkor sem lehetséges, ha akarnád! A következő volt a lényeg:

a Parlament „a nemzet esze és szíve”.

A nemzet mindaddig él, amíg a Parlament létezik, nem számít, ha az ország területe, népe és hadserege eltűnik!

Az emberek általában azt hiszik, hogy vannak nehezen megmagyarázható szövegek, melyek megértése nagy és kifinomult hermeneutikai erőfeszítéseket igényel, mint ahogy vannak egyszerű szövegek is, nyilvánvaló üzenettel, melyek nem igényelnek tisztázást. Tăriceanu úr retorikája egy (paradox) megvilágosodásra ad alkalmat: vannak látszólag iszonyatosan egyszerű szövegek, melyeket viszont nehéz megérteni és szinte lehetetlenség megmagyarázni. Végzetes dolog, ha nehézségeket okoz megküzdeni egy oldalnyi Hegellel, de arra nem számítasz, hogy teljes ködben maradsz egy olyan mondat hallatán, melyben nincs semmi obskúrus. Valójában mit akar mondani Tăriceanu úr mondani ama dicséretes szándékkal, hogy ünnepi alkalomból dicsérje a Parlamentet? Valami grandiózusat akar mondani! És megállapítja, hogy az összehasonlítás megszokott fokozatai már nem segítenek. Kézenfekvő lett volna az abszolút szuperlatívusz használata: a Parlament nagyon jó intézmény. Nem semmi, de elég halovány. Egy demokráciában sok „nagyon jó” intézmény van. Meg kell kockáztatni a relatív szuperlatívuszt: a Parlament egy állam legjobb intézménye. Ez elég durván hangzik, ha arra gondolunk, hogy a törvényhozó hatalmon kívül még ott van a végrehajtó és a bírói is. De Tăriceanu úr még ezt is túl kevésnek tartja. Ha tényleg be akarsz keményíteni, akkor már csak a radikális kivételesség marad: a Parlament egyedi intézmény! Ez az egyetlen szükséges intézmény: a nemzet „szíve és esze”. A többi zsiger és testrész… Miből jössz rá, hogy egyedi intézmény? Egyszerű: felteszed magadban a kérdést, hogy továbbra is létezne-e, ha az összes többi eltűnne. Márpedig tényleg ez történne, gondolja dölyfösen Tăriceanu úr,

ha elveszne az ország területe, lakossága és hadserege.

Akkor a Parlament ott maradna dölyfösen, a puszta kellős közepén. Benned, egyszerű, a nagyság érzéke nélküli emberben felmerül a kérdés: ha nem létezik a nép (vagyis a választók), akkor kiknek a „választottjai” trónolnának a parlamenti padsorokban? És kiknek hoznának törvényeket? És ha már nem létezik az ország sem (a haza „területe”, földje), akkor milyen „külső” (miféle „külső”, ha eltűnt a „belső”?) akar majd párbeszédet folytatni ezzel a monumentális „kísértettel”? És milyen egy már nem létező test „eszének és szívének” lenni? Tăriceanu úr azt mondja, hogy a Parlament a nemzet „megtestesülése”. Ebből az következik, hogy a két Ház azzal a varázserővel rendelkeznek, hogy még egy eltestetlenített (nép és terület nélküli) lényt is megtestesíthetnek. Többek között a nemzet fogalmát is újra kellene határozni. Eddig mi is tudtuk, hogy egyes nemzetek – egy ideig – képesek voltak túlélni állami határaik, „hivatalos” hadseregeik eltűnését. Azt is, hogy létezhet – és létezik is! – a nemzetek határokon túlnyúló jelenléte. De arra – Tăriceanu úrral ellentétben – sohasem gondoltunk, hogy ezek túlélhetik a saját népüket is, vagyis, hogy a nemzeteknek nincs közük az őket alkotókhoz.

Minden jóindulatom ellenére ki kell mondanom, hogy képtelen vagyok ténylegesen megérteni Tăriceanu úr múlt szerdai, Parlamentben elmondott – első látásra egyszerű – beszédét. Talán egy kifinomult metafora volt… Vagy talán félre kell tennünk a logikai kényeskedéseket és a rejtett mondanivalók vizsgálatát és szembe kell néznünk a valósággal: Tăriceanu úr valójában azt akarja mondani, hogy bármi is történne, bármilyen katasztrófa sújtana minket, bármilyen kegyetlen lenne velünk a sors,

a Parlament (a mostani?) nem fog elveszni! És az elnöke sem!

„Innen senki sem távozik!” – kiáltják egyhangúlag a választottaink. Lassan-lassan már szobrokká is változnak. Élükön pedig, bármilyen helyzetet uralva, ott lesz örökre Călin Popescu Tăriceanu, az emberiség történelmének első államférfija, akinek nincs szüksége államra, hogy főnök lehessen. Eltűnik az ország? Eltűnik a nép? Semmi gond. Mi fáradhatatlanul hozzuk a törvényeket egy olyan épület padsoraiban, mely már nem létezik, melyet olyanok építették, akik már nem léteznek, egy olyan hazában, mely már nem létezik! Minden ellenőrzés alatt van!

Hiába! Akkor is lesznek majd olyanok, akik azt mondják, hogy valami személyes bajom van Tăriceanu úrral! Végső soron mit kell ennyit foglalkozni egy eseti beszéddel? Igen, én is kezdem azt hinni, hogy van valami személyes bajom. Nevezetesen: a saját és az országom sorsát közvetlenül befolyásolja, hogy az állam második legfontosabb közjogi méltósága egy olyan párt képviselőjeként került ebbe a tisztségbe – a fentebb látható tehetsége mellett! –, mely párt a szavazatok kb. 6 százalékát kapta egy olyan választáson, melyen a románoknak csak nagyjából 40 százaléka vett részt. Más szavakkal, Tăriceanu úr egy olyan választói közösség „választottja”, mely – ha a számításom nem téves – nagyjából a bukaresti lakosság negyedének felel meg. Nem túl kevés ez, ilyen sokért? Tekervényesek a demokrácia útjai!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.