Még ma is hálával tartozunk azoknak a lázadóknak, akik 1620-ban Amerika felé indulva hagyták el Angliát. A Mayflower, a tengereken túlra induló vitorlás nyugat felé hajózott el és nem a rövidebb és kényelmesebb keleti irányt választotta. A szabadságot keresők tudták, hogy Európában nincs mit találni.

Prófétikus becslésük 400 évvel később méginkább igaznak bizonyul. Az önelégült Európa elvesztette a bürokratikus fulladással, a központosítással és a kollektív glédába rakás megannyi formájával folytatott harcot.

A Stockholmban, Londonban és Berlinben teherautókerékkel írt híreket figyelemmel kísérve adná magát a gondolat, hogy Európa vége olyan incidensekből körvonalazódik, melyek egyre inkább apróbetűs hírré változtatják a tragédiát: megint nem bírnak magukkal a harmadikon lakó arabok! Nem kapták meg időben a szociális segélyt és tettek egy kört a városban a teherautóval. Egy járdán eltaposott 11 éves lány Stockholmban – forgalmi ügy. Az egyik londoni kórházban 16 napig tartó agónia után elhunyt Andreea Cristea – a globalizáció kockázatai. Mindketten könnyedén beleférnek abba az egy percnyi megemlékezésbe, melyet ezen a héten az EU mindegyik intézményében előadnak. És marad még hely.

Az az igazság pedig, melyen ezek a tragédiák alapulnak, nagyon mélyre temetve hever és 60 évnyi EU után mutatja Európa mérlegét.

Végső soron mit is ünnepelt az Európai Unió a 60. évfordulón,

ha félretesszük az öttel és tízzel osztható számokat?

60 egyre arrogánsabb és illúzióval telített év után a mérleg azt mutatja, hogy az EU éppen azon van, hogy elpuskázza a célját. Az EU célja ugyanis az volt, hogy Európával, az európai civilizációval és bizonytalan jövőjével foglalkozzon, nem pedig Németországgal és felfuvalkodott jelenével. A római csúcstalálkozón megünnepelt 60. évforduló alkalmából az EU – egy Titanic fedélzetén álló Marie Antoinette józanságával – azt jelentheti, hogy egy megosztott Európát vett át és sikerült azt újra megosztania. Másképpen. Kifinomultabban. A függönyt lepel váltotta fel, a vasat pedig pecsétek.

Előbb Nagy-Britannia távozott és vele együtt az EU elveszítette a világ legrégebbi és leginkább tiszteletre méltó demokráciáját. Aztán a Keletet tájékoztatták arról, hogy nem tartja a lépést, ezért csak roncs-euróra alkalmas és a szakasz végén a helye. Az EU feladta a nyugati és a keleti szárnyakat, melyek alkalmatlannak bizonyultak a központ fejlett idealizmusára. Ezzel szemben az EU-nak sikerült egyesülnie a Magrebbel, valamint Afrika és Ázsia obskúrus vidékeivel. A Brüsszel által elfogadott civil szervezetek és más demográfiai jótevők fogtak össze líbiai embercsempészekkel, szedik össze a partra kitett migránsokat és hozzák őket vízum nélkül Európába. Ha hiányzik még valami az Európába érkezéskor, akkor a gyalogos övezetek megtisztítására rendelkezésre áll a teherautó-lerakat. Időközben szigorítják a belépést a Schengen-övezetbe. A kelet-európaiakat meg kell szűrni.

Az EU által irányított Európa 60 év után migráns-inhalálással társított stratégiai botrány.

Az EU keleten egyetlen méternyi határt sem képes garantálni,

és egyetlen napnyi túlélést sem azoknak a megfontolatlan alakoknak, akik nem értenek a teherautók közötti szlalomozáshoz, Nyugaton. Európa egyesítése sok mindent jelent, de Európa megvédését nem. Már tudjuk, hogy az EU fő sikerei a biztonság nélküli föderalizálás és a végtelen migráció. Mindkettő pontosan kielégíti az elitek szuverenitásellenes és arabpárti agendáját. De egyiknek sincs köze a közvélemény egyetértési jogához és a demokrácia más elavult részletkérdéseihez.

Ebben az európai folyamatossági modellként megünnepelt kakofóniában a Kelet van a legnyomorúságos helyzetben. Éppen azért, mert az okos, virágzó és nagylelkű francia–németeknek semmi gondot sem okoz egy állandó és vesztésre ítélt tűzszünet Oroszországgal, a Keletet zálogba adták a nagy szomszéd jóindulatáért cserébe. Nem, nem adtak el bennünket, de a polcon ki van jelölve a helyünk és a homlokunkon ott a címke. Így jár az, aki nem akar migránskvótákat kóstolni, akinek nemzeti emlékei vannak és korrupt – persze ez az EEM-től (Egyetértési és Ellenőrzési Mechanizmus – a szerk.) és a brüsszeli képmutatás szintjétől függően tekinthető tűrhetetlennek, vagy éppenséggel elfogadhatónak.

Végső soron, ha tényleg Európáról van szó, az EU-nak mindent meg kellett volna tennie azért, hogy szorosan a mellkasához húzva tartsa Nagy-Britanniát és a Keletet, mint a kártyákat, amikor adu van a kezedben. De nem tette.

Hogyan jutottunk ide? Egyszerűen, azok számára, akik úgy hiszik, hogy Európa történelme nem egy elhibázott regény, bonyolultan és megmagyarázhatatlanul azok számára, akik leragadtak az euro-progresszista szlogeneknél. Röviden és elviselhetetlen módon,

az EU Európának az a szerveződési formája, mely nem vett részt a saját születésében.

Európa a második próbálkozásra és a világháború nyomán 1945-ben vetett véget az életének. A győztes hatalmak, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – kivétel nélkül – kontinensen kívüliek voltak. Az atlanti fél, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia Nyugaton megpróbálkoztak a talpra állítással. A szovjet fél Keleten gyarmatosításba kezdett. Ennek az Európai Unió és egy olyan Európa reménye volt az eredménye, mely nem fogja újra eltéveszteni az utat és – valamikor – képes lesz újra egyesülni. Most már tudjuk, hogy ez lehetetlen.

A doktrínai szempontból a felvilágosult centralizmus számtalan formájába rejtett szocializmus újra megnyerte a mérkőzést. Az alapító liberalizmust gondosan egy beteges eszmévé torzították, mely most a progresszió nevében uralkodik mindenfelé Nyugaton. E szemszögből nézve jobban érthető, hogy Nagy-Britannia távozása nem egy válóper következménye, ahogy azt frivol módon nevezik, hanem egy törésvonal megtestesítése. Egy olyan törésé, mely egy időre háttérbe szorult és melyet a bürokratikus, közvetlen demokráciára allergiás Egységes Állam létrehozására a kontinensen tett lázas kísérlet mélyített újra el. Az egyéni liberalizmus és a parlamenti szuverenitás brit hagyománya nem maradhatott a kontinens tervezett kollektivizmusába beszorítva.

De a legfontosabb lecke, ami egy ennyire meggyengült Európa árán az EU hátrahagy, sokkal komolyabb dologra világít rá:

ha nem belső földindulásból születik meg, a demokrácia törékeny és múlékony állapot.

Ahol képes megragadni és elutasítja a bizonytalan mímelésekkel kötött szövetséget, a demokrácia polgárháborúkból és forradalmakból született meg, vagyis belülről érkezett és sohasem kívülről. Ez arra is rámutat, hogy 1945 után Európa volt a demokráciaimport első jelentős és kontinentális méretű esete. Az Európai Unió pedig kompromittálta az implantátumot. Éppen azért, mert nem volt képes tiszteletben tartani a szabadság történelmi alapjait és olyan építkezésbe vetette magát, mely a tervezett progresszióról szóló régi európai utópiákat melegíti fel újra.

A tanulság az, hogy az Európai Unió nem fog eltűnni, de megszűnt Európa jövője lenni. Legalábbis azok számára, akik nem akarnak egy teherautó alatt Egyesült Európát.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.