Azt hiszem, ebben az országban sohasem érződött ennyire akut módon egy terv hiánya. Kihordtuk a bányászjárásokat is, továbblendített minket a 15.000 szakértős hebegés (a Demokratikus Konvenció által a rendelkezésre álló szakemberekről a kormányzása elején hangoztatott, utólag valótlannak/illuzórikusnak bizonyult szám – a szerk.) is, Năstase is zöldfülűeknek nézett minket, majd a Băsescuval töltött tíz év egy szempillantás alatt eltelt – de legalább végig úgy gondoltuk, hogy ez az út elvezet valahova. Csetlettünk-botlottunk, a szeszélynek tekintett magántulajdonnal a nyakunkban (Ion Iliescu véleménye volt a magántulajdonról – a szerk.), vagy felfedezve, hogy nem úgy van télen, ahogy nyáron (Traian Băsescu szavajárása volt – a szerk.), de mégis volt valami cél előttünk.

A most kormányzókat látván az az érzésünk, hogy visszafelé megyünk,

„újravesszük” mindazt a mocskot, amit elrejtettünk a 2000–2004-es időszakban, amikor befogtuk a szánkat attól rettegve, hogy nem vesznek fel minket az Európai Unióba. És akkor nagyokat nyelt kínjában a nacionalizmus is, a totális hatalom csábítása is, mind-mind lapított, hogy jól mutassunk Brüsszelben. Aztán bebüdösödött a légkör, eljött a válság is, és az rögzült a fejükben, hogy ez az Európai Unió nem nagy szám; sőt, ha pragmatikusan nézi az ember, amikor a párt az Európai Parlamentbe küld valakit, akkor ez egyrészt egy jó kis szinekúrát jelent, másrészt viszont lemondást a befolyásról, a bukaresti kulisszajátékokról, ahol a dolgok eldőlnek. Egyfajta fizetett, néha egészen idegesítő száműzetés. Tehát miért is érdekelne minket ez a Brüsszel? Mert mi jobban tudjuk a dolgokat – ha pedig mégsem, hagyd őket a fenébe, megvannak nekik is a maguk bajai…

Most ebben a szürke övezetben vagyunk.

Nem országot kormányoznak, hanem pártokat.

Már nem egységes (fájintos, divatos szó…) kihívások vannak, hanem hatalmi hub-ok, melyeket kezelni kell, ha kiállnak a sorból. Az a benyomásuk, hogy Grindeanu tényleg kormányoz? Olguţa? Az a másik a mezőgazdaságtól? Azt hiszik, hogy ők hozzák a döntéseket? Legyünk komolyak: három hónapja egyetlen ember hatalmát hirdetik. Odajutottunk, hogy akárcsak Ceauşescu idejében, azt kérdezgetjük magunktól, mikor adja át végre a hatalmat – és nem egy demokratának, hanem akár csak Nicuşornak (Nicolae Ceauşescu kisebbik, párttisztségeket betöltő fia volt – a szerk.); ahaj, Valentin (Nicolae Ceauşescu nagyobbik, nem politizáló fia volt – a szerk.) távoli álom volt, a vasárnaponként stadionba járó emberekre hasonlított. Olyan emberekkel találkozom, akik soha életükben nem szavaztak a PSD-re (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) és akik most, e párt tisztességes tagjaiként őszintén azt remélik, hogy Chirică (a jászvásári/Iaşi-i polgármester – a szerk.), vagy valaki más megbuktatja Dragneát.

Eddig még sohasem láttam nyugdíjemelés miatt aggódó nyugdíjasokat.

És béremelések miatt aggódó munkásokat sem. Reformot kérő szakszervezeteket, reformot kérő üzletembereket. Mindnyájan azt kérdezik, hogy mennyi van még hátra a rendszer elakadásáig – mert akár tetszik a kormányon lévőknek, akár nem, a pénz a reálgazdaságból érkezik, nem politikai nyilatkozatokból. Befektetsz, nyereséget termelsz, adókat fizetsz és ezekből az adókból félreteszel néhány fityinget nyugdíjra, vagy minimálbérre és újabb befektetésekre. Az nem működik, hogy csak kiadsz egy törvényt és holnaptól fáról szüreteled a pénzt. Nincs pénznyomda, ezek 90-es évekbeli álmodozások, amikor egyesek 42 évesen mentek nyugdíjba – megkérdezhetik Petre Romant, ha nekem nem hisznek.

Románia négy hónapja olyan, mint egy bérelt szatócsbolt, az a furcsa hely, ahol vodkát, gyufát és gumicsizmát is árultál, de mivel nem volt a tied, le sem szartad, hogy hámlik a vakolat. A pénz jöjjön, apafej – és akár a hajdani meghatalmazottak, százlejessel gyújthatsz rá a Kentedre. Beruházás kampó. Oktatás kampó. Egészségügyi programok, mezőgazdaság, művelődés és a többi, és a többi kampó. Ebben az országban politizáláson kívül már semmi sem történik. És sohasem volt ilyen. És igen, ideszámíthatod még azok bunkóságát, akik

Centenáriumról beszélnek, miközben száz évvel vetik vissza Romániát.

Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy az istenbe van az, hogy ekkora és látszólag szilárd pártok mind-mind elkapják a vírust, mely megsemmisíti bennük a demokratikus reflex utolsó cseppjét is. Mert végső soron ki ez a Dragnea? Egy évismétlő, ravaszkodó percemberke – és száz, ezer vagy tízezer végtelenül okosabb és tisztességesebb ember hallgat rá vakon? Vannak olyanok, akik meggyőződésből léptek be a PSD-be, tudják, hogy mi az az ideológia, egyesek katedráról beszélnek róla – mit éreznek ezek az emberek, amikor Dragnea üvöltözik velük, vagy fenyegeti őket? Kik ezek a teleormani milicista fia körüli alakok? Egy kudarcos tisztviselőnő Konstancáról (Sevil Shhaideh – a szerk.), egy kofa Craiováról (Lia Olguţa Vasilescu – a szerk.) és egy másik kofa Bukarestről (Gabriela Firea – a szerk.), egy temesvári (persze-persze, Gorjon keresztül), aki még mindig azon álmélkodik, hogy miniszterelnök lett belőle… Kik ezek? Mi közük ezeknek az örökös állami alkalmazottaknak egy olyan országhoz, melynek muszáj menetközben beletanulni a vállalkozásba?

Hosszú távon sokba kerül majd ez a tehetetlenség.

Amennyi pénzt adnak ma az oktatásnak, nehezen tudunk majd gátat szabni a jövő évi nacionalista áradatnak, mint ahogy ma is nehezen küzdünk meg ezzel a Soros-ellenes, multiellenes áradattal és az összes hazafiaskodó bégetéssel. A következő nemzedék ahelyett, hogy a modernitás kihívásaival és lehetőségeivel állna kapcsolatban, távozókra és maradókra fog oszlani. Lesznek majd azok, akik a világot kölcsönhatásban lévőnek, innováción és pluridiszciplinaritáson alapulónak fogják fel és azok, akik azon dühöngenek majd, hogy az amerrrikaiak/izrrraeliták/magyarrrok nem ismerik el, hogy Tesla román volt és hogy a latin nyelv a dák nyelvből származik. Ezt készítjük most elő és semmi többet; ezzel foglalkozunk a történelemben nekünk jutott időben – őrködünk, mert ezt az országot éjszaka kormányozzák, lopiban, mint a tolvajok.

Tudod mit? Végezz egy kísérletet: nézd egy egész napon keresztül a belpolitikai híreket, egyiket a másik után, mint egy idetévedt külföldi, aztán pedig ha másnap felébredsz, próbáld meg felidézni, mi maradt meg benned Romániáról.

Nem, ne nézd a Facebookot, ott másik ország van; tehát vedd a kávédat, menj ki a teraszra és tekints a messzeségbe – hogyhogy nem emlékszel túl sok mindenre, hogyhogy nem emlékszel semmire? Itt állsz, facsarod az elmédet és még mindig nem tudsz semmit sem mondani? Nyugodj meg, neked van igazad – valójában ez az ország – egy ideje – már nem is létezik.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.