A főbb erdélyi városok utcáin minden év március 15-én parádékat és ünnepségeket tartanak, melyeken a magyar közösség tagjai az 1848-as forradalmárokról emlékeznek meg. Március 15-e gyakorlatilag nem Magyarország nemzeti ünnepe, hanem az Összmagyarság Szabadságának Napja, és az 1848-as forradalomhoz kötődik, amikor a románok és a magyarok a barikádok ellentétes oldalán harcoltak. A magyar jelképekkel tartott felvonulás évről évre kiváltja a román nacionalisták reakcióját és a magyar nacionalisták ellenreakcióját.

De a román hatóságok mindezek ellenére az utóbbi másfél évtizedben elég intelligensek voltak ahhoz, hogy túllépjenek a múltbéli háborúkon és részt vegyenek a magyar közösség ünnepségein. És ezt annak ellenére tették, hogy a szélsőséges Orbán Viktor által vezetett budapesti kormány a magyar diplomatáknak megtiltotta a részvételt a Nagy Egyesülés Napján, december 1-én.

A románok és a magyarok 1848-ban és 1918-ban is egymás ellen harcoltak, de 1989 után új politikai kontextus jött létre, melyben Románia és Magyarország szövetségesek a NATO-ban és tagjai az Európai Uniónak.

Ilyen körülmények között meg kellene szabadítani a mítoszoktól a románok és a magyarok közös történelmét, a nacionalista retorikától megtisztított történelmi tényeket pedig új megvilágításban kellene értelmezni, mely arra fog rámutatni, hogy a románok és a magyarok sorsa mélységesen összekapcsolódik, és amikor együttműködtek, a románoknak és a magyaroknak ez mindig több hasznot hozott, mint amikor egymás ellen hadakoztak.

Mi történt 1848-ban

Az 1848-as forradalom európai jelenség, a fiatal elitek azon akaratának kifejeződése volt, hogy felszámolják az 1789-es francia forradalom és a napóleoni háborúk által képviselt földrengés nyomán a kontinensen hatalomra került reakciós és önkényes nemzetközi rendet.

A forradalom eredetileg Párizsban robbant ki, majd magával ragadta egész Franciaországot és egész Európában szétterjedt. Az Osztrák Birodalomban a forradalom március 13-án robbant ki, Bécsben. A forradalmárok elkergették az abszolutista rezsim fő alakját, Metternich kancellárt. Március 15-én Budapesten is kirobbant a forradalom, majd átterjed Erdélyre, Szlovákiára (? – a szerk.), Horvátországra és a Birodalom más régióira.

Az osztrákok által a XVII. század végén felszabadított volt budai török vilajetben az 1848-as forradalomnak nemcsak bizonyos alkotmányos szabadságjogok kikényszerítése volt a célja, nemzeti jellege is volt. A forradalom vezetői helyre akarták állítani az Európa térképéről a mohácsi katasztrófa nyomán eltűnt magyar államot, amikor az oszmánok meghódították a középkori magyar királyság szívét. Annak ellenére, hogy az erdélyi magyarok abszolút kisebbséget képviseltek Erdélyben, úgy döntöttek, hogy egy március 25-i, marosvásárhelyi forradalmi gyűlésen az alkotmányos szabadságjogok mellett Erdély Magyarországgal való egyesülését is kérik.

A bécsi kormány és I. Ferdinánd császár kezdetben elfogadta a magyar forradalmi vezetők követeléseit. De e követelések miatt a magyarok összeütközésbe kerültek a Habsburg monarchia más népeivel. Az erdélyi románok vezetői a Magyarországgal való egyesülés ellen foglaltak állást. Ugyanezt tették a Josip Jelačić bán által vezetett horvátok is. Ilyen körülmények között I. Ferdinánd lemondott, helyébe pedig az új uralkodó, Ferenc József foglalta el a bécsi trónt, aki elutasította a magyar forradalmárok által felállított kormány és Parlament elismerését.

Ezek teremtették meg a Habsburg Birodalmat feldúló polgárháború feltételeit. Egyrészről a más közép-európai országokból származó – például lengyel vagy cseh – forradalmárok kontingensei által támogatott magyar forradalmi hadsereg nemcsak egy liberális rezsimet akart hatalomra juttatni, hanem egy olyan állam eszméjét, mely más népektől, például a románoktól, a horvátoktól, vagy a szlovákoktól megtagadta a nemzeti létezés jogát.

Másrészről az új bécsi császár engedményeket ígért, késznek mutatkozott meghallgatni a habsburgi népek alkotmányos jellegű követeléseit és egy többetnikumú birodalom megőrzését akarta, mely elismerést ígért az azt alkotó különböző nemzeteknek. Ilyen körülmények között igazi polgárháború robbant ki a magyar forradalmi hadsereg és a románokból, horvátokból, szerbekből és másokból álló milíciák által támogatott osztrák császári hadsereg között.

A Habsburg Birodalomban zajló polgárháború végső szakaszában az orosz hadsereg is beavatkozott, ez pedig hozzájárult a magyarok vereségéhez.

Süketek háborúja

Az erdélyi románok és magyarok vezetői 1848-ban azt állították, hogy párbeszédet akarnak, de valójában egyik sem akarta meghallgatni a másikat. A magyar vezetők a március 25-i, marosvásárhelyi forradalmi gyűlés után úgy döntöttek, Kolozsvárra hívják össze az erdélyi országgyűlést a forradalmárok követeléseinek megvitatására és megoldására.

De az erdélyi országgyűlés inkább csak a magyar vezetők összejövetele volt. A románok és a szászok jelentősen alulreprezentáltak voltak. A kolozsvári országgyűlés 300 tagjából az erdélyi lakosság többségét alkotó románoknak csak három képviselőjük volt. (Ez az országgyűlés – is – rendi jellegű volt, nemesi alapon viszont négy képviselőjük és Ioan Lemeni görög-katolikus püspök volt jelen. – a szerk.) Az erdélyi szászok 24 képviselővel rendelkeztek. A kolozsvári országgyűlés 1848. május 29-én, a románok és a szászok egyértelmű ellenállása ellenére, kikiáltotta Erdély Egyesülését Magyarországgal. Ezen kívül megszavazott egy sor alkotmányos szabadságjogot, mint például a szólásszabadságot és a jobbágyság felszámolását.

Időközben, március 25-e után, az erdélyi román vezetők olyan politikai pálya mellett döntöttek, mely összeütközésbe hozta őket a magyarokkal. A román fiatalok vezetői március 26-án Avram Iancu, egy Mócföldről származó fiatal ügyvéd marosvásárhelyi házában gyűltek össze és úgy döntöttek, konzultálni fognak a román nemzettel. Következésképpen április 30-ára nemzeti gyűlést hívtak össze Balázsfalvára, a Román Unitus Egyház szellemi központjába.

A román vezetők határozottan elutasították Erdély Egyesülését Magyarországgal, de elfogadtak egy sor alkotmányos jellegű követelést, melyek nagyon hasonlóak voltak a magyarokéval: szabad sajtó, a cenzúra megszüntetése, szabad kereskedelem és más hasonló jogok. Mivel április 30-án Balázsfalván csak a román közösségek vezetői gyűltek össze, úgy döntöttek, hogy határozataikat egy sokkal szélesebb körű gyűlésnek kell elfogadnia. Ezért Balázsfalvára a román papokat és minden egyes falu parasztságának egy-egy képviselőjét is meghívták.

Velük együtt a 1848. május 15-én a balázsfalvi Szabadság-mezőn megjelentek még a román határőrezredek tisztjei, valamint olyan arisztokraták is, mint Nopcea báró. Avram Iancu 6.000 móc élén érkezett. Április 30-a után a magyar hatóságok letartóztatták a román vezetők egy részét és megpróbálták Avram Iancut is lefogni és megakadályozni a május 15-i nemzetgyűlést, de sikertelenül. A románok vezetői úgy döntöttek, hogy két küldöttséget küldenek kívánságaik előadására: az egyiket a bécsi császárhoz, a másikat a kolozsvári országgyűlésre. Ez utóbbi semmibe vette az erdélyi románok kívánságait, a dolgok pedig a kolozsvári magyar országgyűlés akaratának kikényszerítésére hívott magyar hazafias gárdák és székely ezredek által elkövetett visszaélések után kezdtek egyre feszültebbé válni Erdélyben.

A mihálcfalvi mészárlás

Egy sor magyarok által elkövetett nemi erőszak, verés és rablás felszította a kedélyeket. A lőporos hordót felrobbantó szikra a mihálcfalvi mészárlás volt. A mihálcfalvi parasztok 1848 júniusában megtagadták a jobbágyi munkák elvégzését, arra hivatkozva, hogy a kolozsvári országgyűlés megszavazta a jobbágyság eltörlését (más forrás szerint a román parasztok a haszonállataikkal jogtalanul lelegeltették a földbirtokos vetését – a szerk.). A feudális munkák elvégzésének kikényszerítésére az uradalmi bíró a székely határőrök segítségét kérte. A falu szélén két-háromezer helybéli gyűlt össze, hogy megakadályozzák a székelyek behatolását Mihálcfalvára. A székely határőrök tüzet nyitottak és megöltek 12, más források szerint 14 parasztot, további néhány tucat pedig megsebesült.

Ezt terrorhullám követte Erdélyben, a románok, a magyarok és a szászok pedig felfegyverkeztek és nemzeti gárdákat szerveztek. Ezek a gárdák, a fegyelem hiánya miatt, gyakran kerültek olyan konfliktusokba, melyeket el lehetett volna kerülni. Mindegyik erdélyi közösség megpróbálta hatalomra juttatni a saját adminisztrációját.

Végül a magyar forradalmi hadsereg 1848 decemberében elfoglalta Erdélyt. Csak néhány pont maradt ki az ellenőrzése alól: a gyulafehérvári vár, a legfontosabb erdélyi erődítmény és a Mócföld, ahol az Avram Iancu által vezetett milíciák sikeresen ellenálltak a magyaroknak.

A polgárháború mindkét fél által elkövetett szörnyűségek gyászos sorozatát hozta magával, melyeknek több tízezren estek áldozatául. A románok, például, a nagyenyedi mészárlásért felelősek. Az Axente Sever ispán által vezetett csapatok 1849. január 8-án foglalták el Nagyenyedet. A románok 800–900 nőt, gyermeket és öreget kínoztak és gyilkoltak meg. Felgyújtották a Bethlen Gábor Kollégiumot és a könyvtárát, ahol számos erdélyi román is tanult. A szörnyűségek sorozata Hatvani Imre őrnagy árulásával folytatódott, aki megpróbálta letartóztatni Avram Iancut, miközben a móc vezetők a magyar forradalmárok vezetőjének, Kossuth Lajosnak a küldöttével, Ioan Dragoş képviselővel tárgyaltak. Hatvani Imre megsértette a tűzszünetet és olyan csatát indított, melynek nyomán a vereséget szenvedő magyar hadsereg 5.000 – románok által legyilkolt – katonát vesztett. (A szerző állításával ellentétben ezt a jelentős emberveszteséget nem annyira a katonák, mint inkább Abrudbánya és Verespatak civil magyar lakossága szenvedte el. Ezzel kapcsolatos forrás itt található. – a szerk.).

1849 végére a magyar forradalmárok vereséget szenvedtek. A kimerült románok csak kis részét kapták meg a bécsi hatóságok által megígért jogoknak. A magyarok vezetője, Kossuth Lajos száműzetésbe kényszerült, ott is halt meg. A románok vezetője, Avram Iancu számos megaláztatáson és letartóztatáson ment keresztül, melyek hátrányosan hatottak az elmeállapotára.

A polgárháború nyomán rombolás, halottak, gyászoló családok és tartós ellenségeskedés maradt a románok és a magyarok között. De megmaradtak a szabadság és testvériség eszméi is, melyekért a magyarok és a románok 1956-ban és 1989-ben is harcoltak és melyek a két nemzet megbékélésének alapját képezhetik.