Végül is, miért ne? Bárkinek joga van arra, hogy legyen egy szakterületétől eltérő hobbija. Adrian Năstase úr nagy műgyűjtő (ezüsttárgyak, bélyegek és térképek). A „javak” egy részét fel is ajánlotta egy Nemzeti Térkép- és Régi Nyomtatvány Múzeum megalapozásához. De nem is kell olyan nagy értelmiséginek lenned, hogy a „kulturális” beszerzés legyen a szenvedélyed.

Íme, még egy olyan tolvaj aktivista is, mint Codrin Ştefănescu, régi képeslapokat gyűjt, hogy az állam második legfontosabb emberéről, Călin Popescu Tăriceanu úrról ne is beszéljünk, aki régi gépkocsikba és motorkerékpárokba szerelmes. (Emlékszem még Daniela Buruiană asszonyra is, aki egy andoki mókust írt be a vagyonnyilatkozatába.) Nagyon jó! Joguk van hozzá! Kevésbé van rendben, ha intézményesíteni akarjuk a hobbikat. Vagyis

ha államüggyé akarunk változtatni egy magánérdeket, egy személyes kedvtelést.

Ha, például, egy Felsőfokú Tanulmányok Intézete létrehozására teszünk javaslatot (közpénzből) a levelezőlap- vagy a motorkerékpár-ipar kutatására. De ha lehet, miért ne? Most azt látom, hogy volt elnökünk, a szakmáját tekintve geológus Emil Constantinescu úr szintén rendelkezik, mint mindenki, egy „kifinomult” hobbival, melyet azonban – Románia Szenátusa segítségével – szeretne megismertetni az egész világgal. Constantinescu úrnak van egy gyengéje (aminek a közelmúltig semmilyen nyilvános jelét sem adta): Levante kultúrája és civilizációja. Levante alatt ő egy kicsit mást ért, mint az egyszerű emberek, hiszen hozzászámítja még a Balkánt és a Kaukázust, és általában véve a Fekete-tenger térségét. Miért szereti Constantinescu úr „Levantét”? Mert (írja javaslata indokolásában) ez a kultúra és a demokrácia „bölcsője”, mert Románia (a kérdésben való elmélyüléssel) a „béke kultúrájának” hirdetőjeként jelenhet meg a térségben, a földközi örökség védelmezőjeként és így tovább. Röviden: létrehozunk egy „Levantei Kultúra és Civilizáció (sic!) Felsőfokú Tanulmányok Intézetet”. (Később ezt a helyesebb levantei kultúrával és civilizációval foglalkozóra cserélték.) A Román Akadémia égisze alatt? Nem. A Szenátusé alatt.

Milyen pénzből? Költségvetésiből, a kormány „tartalékalapjából”.

Mekkora létszámmal? 36 emberrel. Ki a „spiritus rector”? Emil Constantinescu, régi regionális vezető, aki tegezőviszonyban van a világ összes vezetőjével.

Egyértelmű, hogy „Levante” kellős közepén állunk.Egy még nem is létező intézet már elérte a „felsőfokú” szakaszt. Aztán mi vagyunk a világ egyetlen országa, ahol egy akadémiai intézet parlamenti „ernyő” alatt áll. (És mi van akkor, ha a következő választások után az új szenátoroknak már nem lesz rá szükségük?) A finanszírozás is maximálisan eredeti. A kormány „tartalékalapja” – törvény szerint – sürgős esetekre, előre nem látott helyzetekre, természeti csapásokra szolgál. Az új intézmény ezek közül melyik rovatba tartozik? Nyilvánvaló, hogy a támogatóknak van néhány válaszuk. Daniel Barbu úr úgy véli, hogy egy kutatóintézet szenátusi védelem alá helyezése – magasztos módon – azt bizonyítja, hogy a Szenátusban nemcsak politizálnak, hanem gondolkodnak is! Más szóval, a politizálás és a gondolkodás két ellentétes fogalom. Ami talán önkritikus megállapítás akart lenni. Mindenesetre, Barbu úrnak nem ez az első fényes aforizmája. Dănăilă doktor úr, aki amúgy el van ragadtatva a tervtől, mégis elcsodálkozik azon, hogy az akadémiai védnökséget egy nem-akadémiaira cserélik. De vannak „márkás” támogatók is: a mirandolinai Cristiana Anghel asszony, például, vagy Ion Hadârcă, vagy a mindig éber, mindig ihletett, gondviselésszerű Ecaterina Andronescu asszony. De a nagy dobás az, hogy megkapták a Kaliforniai Művészeti és Tudományos Világakadémia támogatását is, melynek Constantinescu úr is tagja, további 730 értelmiségivel a világ minden részéről (többek között, például, hogy egy kicsit gonosz legyek, Mihail Gorbacsov volt szóvivője, 1997-ig pedig még jómagam is, amiről – őszintén szólva – teljesen megfeledkeztem…).

Melankóliával gondolok a Román Akadémia több mint 50 Kutatóintézetére

(és további 12 Kutatóközpontjára), melyeknek távolról sincs rózsás anyagi helyzetük, például a nagy nehezen 2008-ban létrehozott Vallástörténeti Intézetre (Eliade országa!), melyet a maga öt alkalmazottjával jelentéktelenítettek el, vagy az általam 1990-ben alapított Keleti Tanulmányok Intézetére, mely mára teljesen el is tűnt. Pech! A Constantinescu–Tăriceanu szellemi szövetségnek kellett megszületnie, hogy egy igazi intézet jöjjön világra! Őszintén szólva, mindig is gyanítottam egy rejtett „affinitást” kettejük között az intellektuális képességek és vonzódások terén. Most látom, hogy prófétai intuícióm volt. Végre vállt vállnak vetve haladnak, szakértelemmel a szakértelemre taposva… Hiszen nem bizonyítható kulturális teljesítményű emberek „szövetségesek” ebben a sürgős vállalkozásban. Nem a többek között eléggé „levantéi” Dimitrie Cantemirt jól ismerő Vlad Alexandrescu, nem Victor Spinei, az Akadémia alelnöke, elismert történész, akinek szilárd lábakon álló munkái vannak Európa déli és délkeleti részéről. Nem. A hozzájuk hasonló alakok nem fogják fel, miről van szó. Politizálgatnak, a „mélyreható sértést” gyakorolják. Alig várom, hogy lássam azoknak a szakértőknek a listáját, akik elindítják majd a „felsőfokú tanulmányok” keresztes hadjáratát. Szinte biztos vagyok abban, hogy köztük lesznek a Constantinescu-csapat régi munkatársai is: Cătălin Harnagea és Costin Georgescu hidrotechnikusok, például, vagy az „örök és lenyűgöző” „frontsajtónk” egy-egy sztárja… Tény, hogy akadémiai világunk szokatlan dialektikus kifinomultsággal nyilvánul meg: egyrészt a román akadémikusok egy nemrég közzétett felhívásukban az ország küszöbönálló feldarabolásának veszélyére figyelmeztetnek minket, másrészt viszont a haza Szenátusa nem hagyja magát gyászos szóbeszédek által megfélemlíteni és a jövő érdekében dolgozik, létrehozva egy kiterjedt „regionális” kutatásokat végző intézetet, mellyel hosszú távra terveznek. Röviden: nem hajt a tatár!

De igazságtalan lenne részemről, ha nem ismerném el azt, amit el kell ismerni: egy adott pillanatban

alkalmam volt érzékelni Constantinescu úr váratlan érzékenységét

a Földközi-tenger keleti térsége iránt. Elkísértem egy hivatalos görögországi útjára és a programba bekerült – talán éppen az elnök javaslatára – egy rövid látogatás a delphoi-i Régészeti Múzeumba. Constantinescu úr, valószínűleg tisztán kulturális nagylelkűségből, úgy döntött, hogy egy kis tárlatvezetést tart nekem a múzeumban kiállított tárgyak között. Pontosabban, lehajolt elolvasni a kiállított tárgyak (francia nyelvű) címkéjét és – udvariasan – közölte velem a nevüket. Egy adott pillanatban – senki sem tökéletes! – egy kicsit belezavarodott. A híres „Omphalos” nevű kő előtt fennakadt a „nombril” („köldök”) szón, melynek fordítása nem jutott eszébe… Túlléptünk ezen és megálltunk a híres (Kr. e.) 5. századi, „Kocsihajtó” („Auriga”) néven ismert szobor előtt. Itt Constantinescu úr vibrálni kezdett. Megcsodálta a kor divatja szerint felöltöztettet fiatalember elegáns sziluettjét és elérzékenyülve felkiáltott: „Szép nők voltak Görögországban!” Ne legyünk szőrszálhasogatók! Az öltözet, az elnök úr „képzeletében” akár szoknyának is elmehetett, a hajviselet pedig – menyecskei „divatnak” is… Mindenesetre, vitathatatlan volt a szemlélő jó ízlése. Ha Tăriceanu úr is jelen lett volna, akkor ott helyben megszületett volna a Levantei Tanulmányok Intézete, egy jól elhelyezett Poincaré-idézettel.

Constantinescu és Tăriceanu urak tervét a Cioloş-kormány és az Akadémia alelnöke első körben elutasította. Most akadálytalanul átment a Szenátuson. Cristiana Anghel asszony szavaival élve: „Románia Szenátusa csókot ad oda, ahova a kormány köpött!” Ne szalasszunk el mi sem egy megfelelő reakciót a két „főnök” nagy ötletére. Tapsolás közben azt fogjuk kiabálni, hogy: Bravó! Csók, puszi, pusszantás! Amikor még rosszabbul leszünk, úgy kell nekünk!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.