Egy (vezetői hibájából) eltorzult arcok által jellemzett országban élünk…

... azzal a – paradox – jellegzetességgel, hogy az eltorzított arcúak időnként az őket eltorzítókkal paktálnak le. Andrei Pleșu írása.
Hirdetés

Szombaton az Antena 3 egyik műsorába kukkantottam be, melynek során közismert tanult emberek (Alina Petrescu, Ciuvică, Harnagea és – óvatos lavírozással – a mindenhol felbukkanó Bogdan Chirieac) egy Gabriel Liiceanu-szöveget elemezgettek üvöltözve. Azok számára, akik nem olvasták, összefoglalom az alapgondolatát: az ország tele van fogatlan emberekkel, ami a szegénység és elmaradottság jele.

Ez egy régi történet. Liiceanu – többek között – mesteréről, a börtönből fogatlanul kikerült Constantin Noicáról és a cotroceni-i tüntetőkről is beszél, akik

egy ebek harmincadjára hagyott ország „csorba” nemzedékét képviselik.

A konkrét képekből kiinduló szöveg később metaforába hajlik: egy (vezetői hibájából) eltorzult arcok által jellemzett országban élünk, azzal a – paradox – jellegzetességgel, hogy az eltorzított arcúak időnként az őket eltorzítókkal paktálnak le. Ez egy – nyilvánvalóan más körülmények között – megismételt „Piteşti-kísérlet” (a piteşti-i börtönben 1949 és 1952 között lezajlott kínzássorozat, melynek során a politikai foglyokat testi és lelki kínzásoknak alávetve igyekeztek „átnevelni” – a szerk.): az áldozatok végül a hóhérral „fraternizálnak”. A Győzelem (Victoriei) téren és az ország más terein összegyűlt kormányellenes tüntetők, illetve a piteşti-i vagy a Cotroceni-palota előtt tüntetők között nem egyszerűen a gondozott és ápolatlan szájak különbsége létezik. Ez csak más különbségek szimbolikus, külsőleg is látható megnyilvánulása: először is egy számbeli és korbeli különbségé. De a „harcba” autóbusszal hozott alakok és az utcára spontán kivonult alakok közötti, az elvekre hivatkozó emberek és olyan emberek közötti különbségé is, akik zömmel a kormány által ígért anyagi előnyökről beszélnek, a magukat sem eladni, sem pártos diskurzusokkal „mozgósítani”, sem a szomorú szolgalelkűségi vagy tehetetlen elszenvedői állapotot elfogadni nem hajlandó fiatalok és a lakosság egy olyan kategóriája közötti különbségé, mely abban a naiv reményben hajlandó támogatni nyomorúsága felelőseit, hogy másnap bejut a mennyországba. Túllépek a stíluskülönbségeken, egyesek humorérzékén és mások borzasztóságán, a viták hangvételén és tartalmán. Ez olyan, mintha Rovana Plumbot (szociáldemokrata párti politikus – a szerk.) Ana Blandianához (költő – a szerk.) hasonlítanád…

A stúdióban ülő hermeneutikások azonban nem vesztegették idejüket finom árnyalatokra. Elemzésük egyszerű volt.

Egy „băsişta” több millió románt sérteget!

Milyen milliókat? A cotroceni-ieket vagy a piteşti-ieket? Azért nem tűnt fel, hogy ennyire sokan voltak. Aha, értem: azokról van szó, akik a PSD-re (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) szavaztak! De hol mondta azt Liiceanu, hogy minden PSD-szavazó csorba? Liiceanu egyszerre sértegeti a PSD-s „népet” és Constantin Noicát is, akit mindenki másnál nagyobbra tart? Az 50-es évek elején a piteşti-i börtönben megkínozottakat sértegeti Liiceanu? Mekkora rosszindulatnak (vagy olvasásképtelenségnek) kell mozgatnia téged, hogy mindent a kis idioszinkráziáidra szűkíts le? A kivégzés helyszínéül szolgáló stúdióban egyetlen meghívott, Cezar Preda úr volt képes tisztelettudó kommentárra. Ami annak a bizonyítéka, hogy egy szöveg megértéséhez nem kell irodalomkritikusnak lenned. Amit a többi „harcosnak” meg kellene tanulnia (ha nem túl késő), az, hogy egy szöveget nem fogakkal kell olvasni (csak ha nincs más használható szerved). Aztán azt is, hogy a metafora nem a valóság szó szerinti leírása. Ha én például valakiről azt mondom, hogy „csak a szája jár”, ez nem azt jelenti, hogy szerintem az illetőnek nincs szeme, orra, mellkasa és lába. Csak azt jelenti, hogy az az Antena 3 egyes elengedhetetlen „elemzőivel” megesik, hogy szemmel láthatóan a „száj” az egyetlen forrásuk: azzal gondolkodnak, azzal fejezik ki magukat, abból élnek.

Még valami. A hivatásos szájhősök jobban tennék, ha elfogadnák, hogy

egyszerre lehetsz hazafi és nemzeted hibáinak tudatában lévő személy.

Sőt, éppenséggel a józanság és a kritikus szellem elengedhetetlen kötelezettsége a hazaszeretetnek. Diagnózis nélkül nincs kezelés és gyógyulás. Nem azzal szolgálod a hazádat, ha állandóan az „idegenek” között keresed a bűnösöket: Klaus Werner, Julien, Soros és a többi. Írtam már erről (hiába). Ezen kívül ostobaság azt hinni, hogy a kormány és támogatói bírálata feltétlenül hazafiatlan tett. Eminescu mindennek elmondta a hatalmon lévő politikusokat (akik, köztünk legyen mondva, nem holmi akárkik voltak, hanem Ion C. Brătianu, C. A. Rosetti és más hasonlók), és senkinek sem jutott eszébe hazaárulónak tartani. Senki sem gátolta meg őt abban, hogy „dünnyögőkről és fecsegőkről, tökkelütöttekről és vastag tokájúakról, ferde szájú dadogókról” (Ajaj! Már megint a szájról van szó!) beszéljen, akikből „e nemzet urai lettek”. („Ti vagytok Róma örökösei? Holmi gonoszok és holmi töketlenek! Az emberiség szégyell benneteket embernek nevezni…”). Nem haragudhatunk Octavian Gogára sem, akinek intenzív nacionalizmusa vitathatatlan, mert egyik naplóbejegyzésében (1916) kétségbeesetten állapítja meg, hogy

Románia „semmirekellők országa, jelentéktelen, Európa előtt a képességvizsgán elbukott ország lett.

Hirdetés

(…) Bukásunknak nem az ellenség száma vagy fegyverei jelentik az okát, a betegség a lelkünkben van, egy erkölcsi agyhártyagyulladás félelmetes járványa”. Rossz rágondolni, mennyire felmosták volna vele az ilyen „szörnyűségek” miatt a padlót a „több millió román” buzgó ügyvédjei. Netán Gogával kezdődött a „băsizmus”?

Végül, mert már eleget mondtam ahhoz, hogy „zsíros falat” (amennyi képviselőfánkot elloptam a nemzet szája elől!) legyek a következő műsorok számára. Egyértelmű, hogy védelmembe veszem Liiceanut, mint băsista a másik băsistát. Arról nem is beszélve, hogy már kiskora óta kényeztetem, amióta neki ajándékoztam a Politikai Kiadót. Nem lett volna jobb, ha a Humanitas helyett lenne egy „szónoki emelvényünk” a hazafias propaganda számára, becsületesen megőrizve a Politikai Kiadó logóját? Nem lett volna jobb, ha a Kommunista Párt Múzeumát nem alakítom át a Román Paraszt Múzeumává? Nem lett volna jobb nem szétvernem a Szocialista Kultúra és Nevelés Tanácsát, Művelődésügyi Minisztériummá változtatva azt? Nem lett volna jobb, ha az Adevărul Scânteia marad, a PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) pedig PCR, ahelyett, hogy mindenféle álnév alatt maradjon fenn? És részemről nem lenne intelligensebb dolog befognom a fenébe a számat, vagy inkább eltűnni, szabadon hagyva a színpadot a bájos Petrescu asszony, Harnagea, Ciuvică, Chireac és más hasonló urak magas szintű szakmaisága, nagy hazafias áldozatai és tettei számára, akik folyamatosan készek szószátyárkodva keresztre feszíttetni magukat a közjó érdekében?

Ezeknek aztán vannak fogaik, nem vicc!

Rettenthetetlen örökösei a nagy Crăcănelnek. Emlékeznek? Caragiale, Farsang (újabban: Karnebál – a szerk.), III. felvonás, II. jelenet: „Crăcănel (fogát csikorgatva és a fejét rázva): A fogaimmal! A fogaimmal tépem majd szét!” Nehéz, de dicsőséges foglalkozás! Hagyjon minket lógva „Liicheanu”, az „oligofrén” Cărtărescu, a fasiszta Patapievici és Mihăieş, băsista talpnyalók, sorosista dzsédészések (GDS – Társadalmi Párbeszédért Csoport – a szerk.), a degeszre tömött Pleşu, aki matracnyi kiváltságon alszik. Igazi, „hasznos”, kifinomult, az „ügynek” elkötelezett értelmiségiekre van szükségünk: Dan Voiculescu, Liviu Dragnea, Tăriceanu (ha ő nem, akkor kicsoda?), Daea, Liviu Pop, Codrin Ştefănescu (napjaink Zambaccianja), Olguţa (ah!), Găbiţa (uh!), Cati Andronescu (jaj!) és – szerencsére – sokan, sokan mások, akik csaknem ugyanolyan erőbedobással dolgoznak a haza jövőjéért, mint a saját jelenükért.

 

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés