A helyzet a következő: Teleorman annyit kapott beruházásokra a költségvetésből, mint Északkelet-Moldva hat megyéje együttesen. Kolozs 13-szor (tizenháromszor) kevesebb pénzt kapott útépítésre, mint Teleorman – sőt, szintén Kolozs még az elkerülő út 138 millió eurós európai támogatását is elveszítheti, mert a kormány nem akarja lehívni és továbbítani a pénzt Erdély fővárosának. A keménygalléros politikai ügyeskedők meglapulnak a susnyásban, a hírtévék óvakodnak a témától, nehogy csökkenjen a csodaserpenyőik iránti kereslet. És ez csak így, kutyafuttában…

Ahányszor szóba kerül a pénzek elosztása,

a párthazafiak ügyelnek arra, hogy a hazácska szétforgácsolásáról üvöltözzenek.

Ha valamelyik szegény megyében élsz és pénzt akarsz, senki sem törődik veled; ha gazdag megyében élsz és pénzt akarsz, nos, ezt szeparatizmusnak állítják be. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy miért a szegény megyékben vannak a leggazdagabb és legbefolyásosabb kiskirályok, mint ahogy azzal sem törődik senki, hogy az ország gazdag térségeiben ezek a kiskirályok sohasem léphették túl az egyszerű tyúktolvaj szintet. Egyetlen pártnak sincs mersze kimondani, hogy a pénzek zömének ott kell maradniuk, ahol az emberek azért megdolgoztak; azzal dicsekszünk, hogy jó gazdák vagyunk, de elutasítjuk az öngazdálkodást.

Ez az ország jó néhány évtizede azt választotta, hogy a szegénységbe fektet be – a vezetők ahelyett, hogy a szegény régiókat emelnék fel a gazdag régiók szintjére, mindent elkövetnek azért, hogy a gazdagokat süllyesszék a szegények szintjére. A sikeres politikai ügyeskedők tabuk gyűjteményévé változtatták a gazdasági és közigazgatási szabályokat, amit a kampányalamizsnaként osztogatott kilós liszttel együtt tettek nyereségessé a maguk számára. Létezik egy törvény, a 215/2001. számú, mely a pénzügyi és közigazgatási kérdésekben bevezeti a helyi autonómiát, de még mindig nemzeti rémületet kelt, ha valaki közigazgatási-pénzügyi autonómiáról beszél. Emlékeznek még, hogy micsoda üvöltözés volt az egyetemi autonómia ellen? Mennyi félelem van a 215-ös törvénnyel is… A regionalizálásról most is csak zárt pártgyűléseken beszélnek, nehogy megtudja a nép, hogy szükség van rá. És miért lenne ez másképpen a Balkánon, amikor pont azoknak a pártoknak kellene végrehajtaniuk a regionalizálást, melyek mumust csináltak belőle?

Ami most történt, az több, mint egy Teleormannak adott alamizsna –

és ha a kormányon lévők nyíltan, alannyal és állítmánnyal beszámoltak volna azokról a beruházásokról, melyek Dragnea megyéjét Kolozs,vagy Iaşi szintjére emelhetnék, akkor még hagyján; legalább egy könyvesbolt… (utalás arra, hogy Teleorman megyében állítólag egyetlen könyvesbolt sincs… – a szerk.) Csakhogy most egy – egyértelműen feudális – rendszer csírája vált láthatóvá – nem megy ki a fejemből a belügyminiszter asszony rémülete, mert esetleg úgy mutathatják a tévék, hogy nem mondott köszönetet a Vezérnek és nem mutatta meg a világnak, hogy mindent Tőle, a Legfőbbtől tanult. A szárnysegédeket szintén ugyanezen elv, a szolgalelkű bunkóság szerint válogatják ki. Azt hiszik, hogy a pénzek eljutnak Teleormanban az egyszerű emberekig? Csodálkoznék…

A pénzeket már száz éve pumpálják a szegény térségekbe – és azok még mindig szegények; ezzel szemben onnan mindig szocialista ajatollahok emelkednek ki. 1928-ban, például, Nagy-Románia költségvetésének 86 százalékát az Erdélyben és Bánságban behajtott adók adták, a Regát többi része 14 százalékkal járult hozzá. Iaşi 1859-ben egyáltalán nem maradt el Bukaresttől, Moldva pedig a kultúra rendkívüli oázisa volt; fél évszázad alatt hazavágták az egész régiót. A történelem elrejtve tartja Kogălniceanu decentralizálásról szóló beszédeit, mint ahogy az 1862-es egyesülés felmondásáért tartott tüntetést is, ahol többek között Moldva metropolitáját is megsebesítették a bukaresti kormány által kivezényelt csendőrök. A moldvaiak három napos ünnepet tartottak, amikor Cuza, az Egyesülés fejedelme lemondásra kényszerült. Rejtve tartják az erdélyi és bánsági vezetők beszédeit is, akik bár harcoltak az 1918-as egyesülésért, később elszörnyedtek a regáti fanarióta rendszert megtapasztalva.

„Egy olyan ember, aki nem elsősorban a faluját, a szűken vett szülőhelyét szereti, nem szereti az országát.

A nyugati városok a centralizálással Iaşi sorsára jutnak, dicső múltú romhalmazokká válnak, egyetlen város, Bukarest javára”, írta Sever Bocu a két háború közötti időszakban. De a kormányon lévők mindig a központosítás kényelmes útját választották, számukra könnyebb volt a „veszélyekre” rámutatni és nem a lehetőségekre: így vált 1918. december 1-e a legfőbb ürügy arra, hogy többé semmi mást se csináljanak. És nem Bukarestről, a városról, de még csak nem is a bukarestiekről (akik – valaha – szintén elcsodálkoztak az évente kétszer lerakott járdaszegélyeken) van szó, hanem arról a rendszerről, mely mindnyájunktól elvesz, majd a kiválasztottaknak oszt vissza.

És nem, nem magáról az egyesülésről van szó, hanem a történelmi lehetőség ostoba kezeléséről: egyesültünk és kész, jöjjön a történelem és repítse szánkba a sült galambot. Nem működik, hogy a XXI. században még mindig vannak politikusok, akik azt suttogják, hogy „megcsinálnák a regionalizálást, ha nem lennének a magyarok” – ez bántja őket. Ahelyett, hogy felfognánk, hogy a sokszínűség kultúrát és gazdaságot és minden mást is generál, továbbra is elmormogunk néhány euroszlogent, aztán pedig visszatérünk a régi rossz szokásainkhoz. Nem a tankönyvekből tudtuk meg, hogy Románia a maga 27 kultúrájával egy miniatűr Európa, hanem a brüsszeli beszédekből, amikor Románia belépett az Unióba; beszélt erről valaki errefelé, találkoztunk ezzel bármelyik polgári nevelési tankönyvben, zászlójára tűzte bármelyik párt ezt a kivételes sokszínűséget?

Ha ennek az országnak a politikusai szakértővé váltak valamiben, nos, akkor

a modernizálás szisztematikus elutasításában igazi „teljesítményt” nyújtottak.

Ez egyfajta mocskos spirállá vált. A reform elmaradásának ára már nagyobb lett, mint amibe a reform került volna. Minden úgy működik, mint egy becsődölt gyár óriási szakszervezete. Nem iskolákba, kórházakba vagy autópályákba ruházunk be, hanem a segélyező rablógazdálkodásba: elvesszük azoktól, akiknek van és odaadjuk azoknak, akiknek nincs, hazavágjuk a munkahelyeket és aztán a szociális segélyezési politikákra összpontosítunk.

Állandóan a 2018-es Romániáról beszélnek, persze a bukaresti hallgatóság hisztérikusan áldozati szerepbe helyezkedő hangvétellel: vajon még mindig egyben leszünk? Vajon elveszik tőlünk Moldvát, vajon megmarad még Erdély? Óriási veszély: egy részeg bolgár mondott valamit Dobrudzsáról, szóval fegyverbeeee! Nem, uraim, modernizálás és mélyreható reformok nélkül nem maradunk egyben, mint ahogy nem vagyunk egyben már az egyesülés másnapja óta sem: és ez azért van, mert egy országot nem négyzetkilométerekben és lakosságszáma millióiban mérik, hanem aszerint, hogy miként képes felfogni a modernitást. Ha képes.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.