A választás óta folyamatosan azon csodálkozunk, hogy újra a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) nyert. Újra és újra, ugyanaz a PSD…

Ha visszamegyünk az időben, először közvetlenül a második világháború utáni korszakba, miután Sztálin tankjai meghozták nekünk a nyugalmat, azt láthatjuk, hogy a románok 1947-ben egymást taposva igyekeztek beiratkozni a kommunista pártba.

Annak ellenére, hogy felülről már elkezdték a tavaszi nagytakarítást azok között, akiknek esetleg valamilyen bizarr ötletük támadhatott volna, a hegyi ellenállás pedig még ellenállt. Ráadásul már akkor is tudni lehetett, milyen érzés a szovjetek alatt lenni.

Úgy tűnik, a szovjet stóla alatt lévő Európa többi részével ellentétben mi igyekeztünk a legjobban a Pártba.

Aztán valamivel később, az 1989 után Iliescu a történelmi pártok képviselőit nagy előnnyel megverve nyerte az első választásokat, rekordszámú vokssal. Ceauşescut karácsony napján végezték ki és a románok más valakit választhattak, szabadon, a helyébe.

Emlékszik még valaki Ion Iliescu 1992-es választások előtti beszédére?

Nem is az számít, hogy mit mondott, hanem ahogy mondta. Ugyanazzal a Palota-teremből (a Román Kommunista Párt kongresszusainak helyszíne – a szerk.) ismerős hévvel, ugyanazokkal az ízes hanghajlításokkal, melyek hajdanán életet vittek a Ion Câmpineanun tartott Kongresszusokba. És akkor a románok választottak. Képükre és hasonlatosságukra. És most is fülembe cseng egy nemrég még szabadon keringő érv az akkori választásokkal kapcsolatosan: „És kit kellett volna megválasztaniuk? Azokat, aki nagyon is jól éltek Nyugaton, miközben mi itt kínlódtunk?”

Nagyjából ugyanabban az időben, 1992-ben, amikor a románok szabadon választottak maguknak új vezetőt, Ioan Popa román író, újságíró és tiszt megjelenteti a Humanitasnál a Robi pe Uranus (Rabok az Uranus-on) című könyvét, melyben olvasmányos és éles stílusban mesél azoknak a munkatáboroknak a területéről, melyeket annak az óriási temetőnek – Uranus – a helyén hoztak létre, ahova a Köztársaság Háza épült. Mert azt az óriási kőhullát nemcsak munkásokkal építtették meg, hanem katonákkal, tartalékosokkal és sorkatonákkal is, akiket erőszakkal hoztak dolgozni.

Ideje volt, hogy a tények lassan napvilágra kerüljenek. De mi lett Ioan Popa sorsa? Mindenki magára hagyta (igaz, a Humanitas kivétel volt), kidobták a La Datorie (a hadsereg lapja – a szerk.) folyóirat szerkesztőségéből, megvádolták, hogy bemocskolja a román hadsereget és áruló. És mindezt miért? Mert kertelés és a félelem által kiváltott öncenzúra súlyos és áporodott szagú függönyei nélkül meséli el a szabad olvasóknak az igazságot a szocializmus építéséről.

És mindez a szabad és szép 90-es években, a nagy lenyúlások éveiben, a szabadság éveiben történt. Azokban az években, melyekben állítólag éppen megszabadultunk a kommunizmustól…

Emlékeztetnem kell az olvasót arra, hogy

2016-ben nagyjából minden szavazáson megválasztottuk a PSD-t, ahol csak lehetett.

Visszatérve a témához, hajlok arra, hogy 1989-ben nem a kommunizmustól szabadultunk meg, hanem valami mástól. És mégis vannak enyhítő körülmények. Egy ennyire súlyos kórtól nem lehet egy Tergovistyén (Târgovişte) kilőtt vödörnyi lőszer segítségével megszabadulni. Következményei úgy telepszenek rá az egymás után következő nemzedékekre, mint valami mamutrepkény.

Választhattunk volna valami mást, a PSD-n kívül? Azoknak a tiltakozási formáknak az inkoherenciája és romantikussága, melyekre mi, románok képesek vagyunk, állandóan egy 360 fokos fordulathoz, egy szédítő és szomorú körhöz vezetnek, melyben közönyösen és unottan forgunk körbe és körbe. És néha panaszkodunk a választási eredmények miatt. Ez a kör tökéletesen leírja a bennünket szétlapító repkényréteget. Áthatolhatatlan reakcióhiányunk jó 80 éve jellemez minket. Ezt nem tudom másképp értelmezni, mint úgy, hogy ez így kényelmes nekünk. Az ember sohasem ragaszkodott a kínokhoz, ha azok nem voltak elviselhetők számára.

A választást megnyerő párt ma olyan kormányfőt javasol, akinek a választást megnyerő párt vezetője a násznagya és aki – amúgy büntetőügyben elítélték – azzal dicsekszik mindenfelé és nagy pofával, hogy mindenképpen és bármilyen módon mégiscsak ő vezeti majd a jövendőbeli kormányt.

Választhattunk volna valami mást, a PSD-n kívül? Attól tartok, hogy a választ nem a rendelkezésünkre álló vagy nem álló politikai lehetőségekben kell keresnünk, hanem önmagunkban. Nicolae Iorga azt mondta, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket érdemel.

Minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket képes magából kitermelni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.