Pusztába kiállított asztal

Kontrasztokat láttat és vitákat gerjeszt, egyszerre nyers és lecsiszolt. Pingpongozik az ideológiai nekifeszülés és a felszabadult játék között.
Hirdetés
Ma helyére került az idei Látható Város kezdeményezés utolsó darabja is: Kopacz Kund beton pingpongasztala a még mindig vadul kihalt Vasutas Parkban. (Maga a park nem annyira pingpong, mint inkább kötélhúzás tárgya volt, most már csak egy kormányhatározat választja el attól, hogy a CFR regionális igazgatóságától átkerüljön a városháza kezelésébe.)
 
A Látható Város Kolozsvár különböző részleteit teszi láthatóbbá idén már hetedjére, hol inkább, hol kevésbé művészi eszközökkel. Kivéve Sütő Zsolt, mert ő hallhatóvá teszi: a városi zajok újrahasznosításáról itt írtunk. A többi kezdeményezés, amely nyert az AltArt alapítvány idei pályázatán, valamiképp a kommunizmusban vagy a kora ’90-es években töltött gyerekkorunkba visz vissza:
  • Oana Matei azt mutatta meg sajnos csak három napig, milyen egy víztorony belülről, illetve az Írisz negyed felülről;
  • a Bonchidán már megismert, felnőtteknek túlméretezett játékokat készítő Blajini csoport a várost mutatja meg a Fellegvárról, ha ráülünk a fémből és fából készült papírrepülő-padra
  • Kopacz Kund pedig a betonasztalokon tolltartókkal végigpingpongozott óraközi szüneteink, sőt délutánjaink iránt ébreszt nosztalgiát Masă critică (bocs: lefordíthatatlan szójáték) nevű asztalával.
Ébresztett mást is, például vitát arról, hogy ha ez használati tárgy, akkor művészet-e, és ha igen, miért. Felébresztette saját kíváncsiságát is, amellyel utánajárt, hogy az abszolút kínai dominancia ellenére az asztalitenisz a 19. század végén az angol arisztokrácia evészetek utáni emésztését segítő sportjaként vált népszerűvé. Később tudatosan terjesztették a munkásosztály körében, ideális népsport lett, mivel kis területet igényel, cserébe gyorsan átmozgat. Eszköze volt az amerikai-kínai közvetlen kapcsolatfelvételnek is, amit akkoriban egyenesen Ping Pong Diplomacy-nek neveztek.
 
Kund emellett arra is kíváncsi, volt-e – és ha igen, milyen – ideológiai és urbanisztikai megfontolás amögött, hogy az erdélyi városok parkjaiba és a tömbházak közötti szabad terekre beton pingpongasztalokat telepítettek. Ezeket aztán vagy megőrizték, mint például Csíkszeredában, vagy eltávolították, ahogy nagyrészüket Kolozsváron, ahol piros-sárga-kék műanyag játszóterek vették át a helyüket, hébe-hóba kosárlabda pályák, újabban pedig kezdenek megjelenni a lekerekített élű és sarkú, bádog pingpongasztalok.
 
Mindenesetre szürreális látvány fogadott, ahogy pingpongasztalt kerestem a Vasutas Park lepusztultságában, és egy óriási kockát találtam.
 
Légkocka a pusztában | Fotó: Szabó Tünde
 
 
Szobafüggöny hoz létre függönyszobát | Fotó: Szabó Tünde
 
Közelebbről még jobban meglepett: ez bizony beltéri függöny. Egyrészt elfüggönyözi annyira a szelet, hogy belül remekül lehet játszani, másrészt teljesen álomszerűvé változtatja a parkot.
 
Nincs bent csak kint | Fotó: Szabó Tünde
 
 
Csak a játék számít | Fotó: Szabó Tünde
 
 
A függöny sorsát Kund nem bízza az időjárásra, holnap leszereli, az asztal viszont marad. Velünk ellentétben jól bírja a hideget, és végre  nem csak alkalmilag és hipszterileg revitalizálja a parkot. Ahova tavasszal már hátha nemcsak pingpongozni térünk vissza.
 
 
Kinek a ropi, kinek a játék | Fotó: Szabó Tünde
 
 
Vasutas Park | Fotó: Szabó Tünde
 

Hirdetés