A népszavazást javasolók lényegében ugyanarra a típusú érvelésre támaszkodnak: normális dolog, ha egy nemzeti érdekkel kapcsolatos jelentős kérdés eldöntéséhez közvetlenül a nép akaratát veszik igénybe. Mindenkinek részt kell vennie a döntésben, hiszen egy demokráciában a nép az úr.

Ezt Romániában is hallhatták. Ez áll a politikatudományi tankönyvekben is, ez a politikai korrektség tökéletes szabálya, ki állíthatna egyebet?

Ne siessenek a válasszal. Ha meglepő, ha nem, ha tabudöntögető, ha nem, mostanában sokan mondják, és egyre hangsúlyosabban, hogy

hibásan használják a népszavazás fegyverét,

a nép döntésének alávetett témákat pedig katasztrofálisan rosszul választják meg, magyarázzák el és – rövidebben mondva – magát a népszavazást, mint a politikai eszköztárhoz tartozó eljárást kellene megszüntetni, amikor egy globalizált világban kell stratégiai döntéseket meghozni.

Nézzük csak, milyen érveket hoznak fel e tézis védelmezői, mely egyre nagyobb teret nyerhet a jövőben.

Daniel Cohn-Bendit volt euroképviselő és az Európai Parlament Zöldek Csoportjának volt társelnöke például a következőket mondta a Görögországban kiírt népszavazásról: „Iszonyatosnak tartottam, hogy sokan zseniálisnak minősítették annak a népszavazásnak az ötletét, mert állítólag egy demokratikus lépés. De ha ugyanakkor Németországban, Hollandiában, Franciaországban is tartottak volna népszavazást arról, hogy az emberek akarnak-e továbbra is pénzt adni a görögöknek, a válasz egyértelműen elutasító lett volna, óriási szavazattöbbséggel. Itt demokrácia áll demokráciával szemben, és ebben az ügyben a görögök vannak kisebbségben. Európában európai ügyekről csak transzeurópai népszavazásokat lehetne tartani, kettős többséggel, vagyis az államok és a nemzeti választók számának többségével. Semmire sem leszünk képesek, amíg nem lépünk ki ebből a fajta nemzeti szuverenitásból. Az a kihívás, hogy elérjük egy európai szuverenitás kialakulását, mely egy föderális demokráciának lesz majd az alapja.”

A föderalisták szemében innen már csak egy lépés van addig a pontig, ahol

a nemzeti népszavazás összekapcsolódik a nacionalista és Európa-ellenes pártok által képviselt politikai irányvonalakkal,

aminek most már klasszikus példája a BREXIT, vagy a migráció kérdésében Magyarországon kiírt kudarcot vallott népszavazás, de a Renzi-kabinet lemondásához vezető, alig néhány napja tartott szavazást megelőző vitákat kísérő igazán Európa-ellenes kampány is. Amelyekből azt a következtetést lehet levonni, hogy – legalábbis az utóbbi időszakban – a népszavazás egy európai értékek ellen irányuló diskurzussal és ideológiával kapcsolódott össze közvetlenül, vagy ez utóbbiak motiválták. Vagy, ahogy Jacques Attali mondta:

„Egy népszavazás azzal járhat, hogy a nép megkérdőjelezhet egy addig visszafordíthatatlannak tartott fejlődést, mint amilyen egy intézményi reform, egy szociális téren elért eredmény, vagy a mentalitások fejlődése.”

Ez hamis, állítják a népszavazás eszméjének támogatói. Hamis, mert ezek a népszavazások semmi mást nem képviseltek, mint a kérdéses országok politikai vezetőinek azt a logikus következtetését, hogy

a gondok túlságosan bonyolulttá váltak és ezért rövidre kellett zárni a döntéshozatalok klasszikus mechanizmusát.

Azzal a kockázattal, amint az Olaszországban történt, hogy egy olyan szigorúan nemzeti ügy, mint amilyen az alkotmánymódosítás volt, megjelenik egy „népszavazás mögötti népszavazás”, vagyis az eredeti téma bizalmi szavazássá, vagy Renzi Európa-párti politikáinak elutasításává alakul át…

Ezt a vitát, talán szigorúan elméletileg tartják. Csakhogy voltaképpen arra a nagy gondra mutat rá, mellyel Európa a közeljövőben szembesülhet, amennyiben megerősítést nyernek azok az elemzések, melyek szerint jelentősen megerősödhetnek a nacionalista és szélsőséges pártok, melyek már határozott ígéretet tettek arra, hogy népszavazást írnak ki országaik tagságáról.

Ezért az Európai Bizottság elnöke, Jean Claude Juncker nagyon határozottan kijelentette: „nem hiszem, hogy bölcs dolog népszavazást tartani az Európai Unióhoz való tartozásról”, mert „nem lehetséges demokratikus választást tartani az Európai Szerződések ellenében”. És emlékezzünk vissza egy másik, 2015-ös történelmi kijelentésre, amikor bejelentették a görögországi népszavazás kiírását: „A kompromisszumos megoldást ez a népszavazás semmisítette meg. Nem méltó Görögországhoz, hogy a többi 18 országgal szemben játssza a demokráciát.”

Nyilvánvaló, hogy mi motiválja ezt a nemzeti népszavazásokkal szembeni fenntartást: az a tény, hogy újra Juncker urat idézve,

„félünk az eredményektől”,

mert – panaszkodott akkoriban –, „hiányzik az európaiak Európa iránti szeretete”… És igaza van. De ebben az esetben mi legyen azzal a demokratikus elvvel, mely szerint a politikai vezetőknek kötelességük teljesíteni a nép legfőbb akaratát? Ez egyfajta „kiút nélküli dilemma”? Jelenleg így tűnik. De tényleg valós a veszély?

Elméletileg, igen. A gyakorlatban viszont a dolgok sokkal bonyolultabbak.

Erre a BREXIT a legjobb példa. Megtartottak egy törvényesnek elismert, nagyon egyértelmű eredményt hozó népszavazást. De miután a britek szembesültek a következményekkel, megjelent a második népszavazásról szóló híres petíció, azzal a brit igazságszolgáltatásban elindított jogi eljárással párhozamosan, mely az ügy parlamenti megvitatását követeli, abban a lehetőségben bízva, hogy a végső döntés megtiltaná a kormánynak a Szerződés 50. cikkelyének aktiválását, és ezáltal megnyílna az út egy e témában megtartott népi konzultáció felé… Ami azt mutatja, hogy egyrészt

a népszavazás akár vissza is fordítható.

Másrészt jelzi a politikusoknak, hogy végső soron az európai és nemzetközi politikai piacon jelenleg meglévő instabilitási és bizonytalansági feltételek közepette egy EXIT típusú szavazás olyan szélsőséges következményekkel járhat gazdasági és társadalmi szinten, hogy a lakosság döntésének eredménye bizonytalan, és a kérdéses ország számára az az egyetlen biztos távlat, hogy egy szürke övezetbe kerül, ahol teljesen kiszámíthatatlanok a fejlemények.

Senki sem tudja, mit tartogat számunkra a jövő. De vannak jelek, melyek szerint megpróbálkoznak egy kompromisszumos megoldással, melyet éppen azért tekintenek érdekesnek, mert ennyire nagy lett az európai vezetőkre nehezedő nyomás. És akkor a Sarkozy volt francia elnök által javasolt megoldás sokak számára lehet majd érdekes. Mely javaslatban egy népszavazásról van szó…

„Azt javasolnám, hogy Franciaország és Németország terjesszen az állam- és kormányfők elé egy ötpontos javaslatot, mely megtiltaná a brüsszeli bürokrácia egyfajta jogi szörnnyé válását… az állam- és kormányfők szintjén meg kellene szervezni egy háromnapos összejövetelt egy egyszerű, világos és politikai projekt kidolgozására… mely egy EuroSchengen Kormány felállásához vezetne. Ezt a 27 tagállam belügyminiszterei alkotnák, és közülük választanák meg az elnököt is. Egyetlen világos céllal: Európának határai vannak és el kell érni ezek tiszteletben tartását… külföldiek csak a munkapiacon eltöltött öt év után kaphatnak szociális segélyt, semmit nem jár az illegális helyzetben lévőknek… létre kell hozni egy európai pénzügyi alapot és ugyanakkor egy stabil elnökségét az euró-csoport számára, mely tisztséget egy franciának vagy egy németnek kellene betöltenie… Új szerződésre van szükség, melyet népszavazásnak vetnek alá és mely rögzítené, hogy

Európa összes hatásköre legfeljebb a stratégiai elsődlegességekre korlátozódik.

Európának az Európai Bizottság működési szabályainak módosításával többé nem lesz általános hatásköre és nem tud majd többé olyan szöveget elfogadni, melyet a nemzeti parlamentek nem véleményeztek előzetesen… olyan szerződésre, mely kimondja, hogy Európa bővítési folyamata véglegesen lezárult, befejezve azt a képmutatást, mely jelen van a Törökországgal meglévő kapcsolatainkban, mely ország nem alkalmas arra, hogy integrálódjon Európába.”

Lesz esélye az elfogadásra egy ilyen restriktív európai konstrukcióról szóló népszavazásnak? Hogyan szavaznak majd a románok egy ilyen, legfőbb döntéshozó fórumként rögzített francia–német motor által uralt jövendőbeli helyzetről? Sarkozy, persze, már kiesett a politikai játékból, de szavai összefoglalják azok véleményét, akik egy „kemény maggal” rendelkező Európa mellett érvelnek, amely végső esetben csak azokat az államokat foglalja majd magába, melyet „egy közös projekt alapján haladnának tovább előre”. Létezhet, hogy az érintett országok népszavazással elfogadhatnak egy ilyenfajta építkezést? Ha igen, akkor mi lesz a jelenlegi konstrukcióban szereplő többi országgal?

Mi történik, ha a „kemény mag” országai el akarnának fogadni egy EXIT-et

a jelenlegi formátumból, éppen azért, mert egy ENTRY-t készítenek elő maguknak egy másikban, ahova csak az igazán erősek és szilárd gazdasági piaccal rendelkezők kerülnének be, ezzel mentesülve azon kötelezettség alól, hogy a „többiekért” is fizessenek? Ez egyike a sok lehetséges forgatókönyvnek, de nem annyira abszurd, hogy teljesen figyelmen kívül lehessen hagyni. Azt azonban senki sem tudja megmondani, mert egyszerűen lehetetlenség kiszámítani, hogy milyen ára lesz, ha az Európai Uniót most alkotó országok, vagy az országok egy csoportja autarkia felé fordul. Népszavazás? Persze, ez egy alapvető jog, és meg kell őrizni a nép akaratának demokratikus kifejezési formájaként. Annyi az egész, hogy nem szabad előzetesen manipulálni, akár még a teljes és kiegyensúlyozott információ hiányával sem. Mert akkor halálos fegyverré változik, éppen azért, mert annyira nehéz az IGEN és a NEM, a fehér és a fekete közül választani egy szinte szürke árnyalatokból álló világban. Más szóval, óvatosan kívánjunk valamit, mert akár be is következhet…

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.