Por és kamu
Szerző: Papp Attila Zsolt
2016. november 18. péntek, 14:07
A világháló eddig is hemzsegett az álhírektől, de furcsamód ez csak Trump győzelme után kezdett aggasztani sokakat.

Megvan hát, ki a felelős az amerikai elnökválasztás apokaliptikus végkimeneteléért: ő Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója és teljhatalmú ura, aki azzal járult hozzá a nem kívánt fejleményhez, hogy húzódozott tartalmi korlátozásokat bevezetni az általa birtokolt felületen. Zuckerberg cenzúraellenes álláspontja valóban érthetetlen kissé, annak ismeretében, hogy az általa vezetett közösségimédia-óriás – kiszivárogtatott információk szerint – korábban egyáltalán nem volt olyan finnyás, ami a politikát befolyásoló hírek szelektálását illeti; álhírek is átcsúsztak a rendszeren, csakhogy ez pont azoknak nem fájt akkoriban, akik most mindent eldöntő jelentőségűnek tüntetik fel a „kamu tartalmak” burjánzását.

Az, hogy a Facebook tele van hajmeresztő álhírekkel, hoaxokkal, hogy a „közösségi média” (milyen eufemisztikus szép hazugság már ez a megnevezés is) a szándékos dezinformáció legfőbb keltetője, egyáltalán nem újkeletű felismerés; és az is kétségtelen, hogy a valóságos és a virtuális közti határvonalakat egyre inkább fellazító online nyilvánosság tudatos kezelése gazdasági és politikai folyamatok tömkelegére lehet döntő hatással. Az objektíven ellenőrizhető tartalmak – a felület nivelláló jellege miatt – ma már egyre nehezebben, csak nagyon tudatos felhasználói hozzáállással különíthetők el Az orvosok el akarják titkolni: a rák gyógynövényekkel gyógyítható!! vagy Itt a megdönthetetlen bizonyíték: ufók jártak a Fehér Házban!!! típusú tőrőlmetszett marhaságoktól.

Minderre azonban – politikai motivációkból kifolyólag – azt a választ adni, hogy akkor ezentúl fokozott éberséggel, központilag szűrjék a megosztott tartalmakat, egyszerre álságos, veszélyes és reménytelen vállalkozás.

Némiképp lehangoló, hogy azok, akik – joggal – tartanak attól, hogy az internet egészének működésmódját átalakító és azt szinte teljesen leuraló közösségi háló a manipulatív technikák gyakorlóterepévé válik (vagy már azzá vált), ekkora lelkesedéssel fogadják azt a gondolatot, miszerint egy demokratikus legitimitással nem bíró, viszonylag szűk vállalati apparátus gyakoroljon ellenőrzést a „szabad világ” információforgalmának jelentős része felett.

Nagyvonalúan tekintsünk el attól, hogy ez a feladat pusztán humán erőforrás igénybevételével jószerivel kivitelezhetetlen; az algoritmusok pedig, mint tudjuk, nem gondolkodnak – egyelőre. De mi garantálja azt, hogy ekkora hatalom nem szül visszaélést, hogy a hírszelekció mindig korrekt módon történik, hogy a tartalmak központi akarat általi szűrése nem a minden eddiginél tökéletesebben kivitelezett manipulációnak kedvez, hogy a szólás és véleménynyilvánítás szabadsága nem sérül? Hogyan lehet minden esetben hajszálpontosan megkülönböztetni a tényt a véleménytől a hírforrások soha nem látott pluralizálódása (és ezáltal elbizonytalanítása) közepette? Ki dönti ezt el? Honnan ez a bizalom és kivel szemben?

Abba a korszakba léptünk (csakazértsem nevezem posztakármilyennek), amelynek eljöveteléért annyi kiváló elme küzdött. A tudás demokratizálása, az információkhoz való korlátlan és ellenőrző fórumokat kiiktató hozzáférés (és az az illúzió, hogy ez majd jobbá teszi az embert), a totálisan szabad tájékozódás és önkifejezés, amelyet nem korlátoznak sem tabuk, sem tekintélyek, és nem korlátoz maga az igazság sem, mert nincsen abszolút igazság – itt vagyunk, megérkeztünk. Valamivel azonban a jelek szerint nem számoltunk: amikor nemcsak egyes tabuk és tekintélyek kérdőjeleződnek meg, hanem úgy általában a gondolat, hogy szükség van ilyenekre, akkor minden világos tájékozódási pont meg fog kérdőjeleződni.

És ez – politikai kampányokon innen és túl – pontosan úgy néz ki a gyakorlatban, amilyennek ma látjuk.

És azért nehéz erről beszélnünk, mert mi magunk is részei vagyunk ennek a mindinkább virtualizálódó nyilvánosságnak. „Minden krétai hazudik”, mondja egy krétai: a kör bezárult.

A legtöbb, amit tehetünk, hogy nem veszítjük el teljesen a józan eszünket. Ennél nincs jobb (ál?)hírem.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/18102
Ez is egy vélemény. És itt-ott azért van igazság benne.
A románoknak idióta államuk van. És az a nagy veszély, hogy az emberek lassan–lassan hasonlítani fognak az államra. Sabin Gherman írása.
Mutatjuk, miben ment a veretés idén a fesztiválon.
A kolozsvári irodalomtörténészt élete 80. évében érte a halál.
Elérkezett a tusványosi tábor legnépszerűbb nagyszínpadi eseménye: a magyar miniszterelnök szokásos szombati fellépése.
Animált gifekkel mutatjuk meg, mi történik Tusnádfürdőn, amikor nem történik semmi hírértékű, amikor várni kell nappal a következő előadást, koncertet.
Némi simogatással és elegáns adok-kapokkal érkezett el a magyar-magyar dialógus Tusványosra. Majdnem legmagasabb szinten.
Mert népi kultúrában legalább olyan erős, mint pálinkában. De hogyan lesz a hagyományból turizmus?
A táborozók megmutatták, hol hajtják nyugovóra a fejüket minden este. Vagyis hajnalban. Na jó, reggel.
Gasztroforradalom zajlik Budapesten, mely új fejezetet indított a magyar konyhaművészetben. Tusványos leggusztább programjába kóstoltunk bele.
Kolozsvári művészek tiltakoztak a Vasgárda-szimpatizáns hivatalnok kinevezése ellen.
Ezt a problémát vetette fel 500 éve a reformáció, és próbálja megoldani azóta is. 1918 centenáriumára a tordai vallásbéke 450 éve a csattanós válasz?
A szerbekkel és a szlovákokkal sikerült valamelyest normalizálni a viszonyt, és nem a magyar félen múlik, hogy ez a románokkal még nem működik.
Egy friss felmérés nemcsak a címben szereplő kérdésre ad választ, hanem arra is rávilágít, hogy miben különbözik az erdélyi fiatal a Kárpát-medence más régióiban élőktől.