Romák, nők, homoszexuálisok és a (pozitív) diszkrimináció

Tudta, hogy létezik matek olimpia csak lányoknak? Mint pozitív diszkriminációs lépés. Hogy helyes-e, elég-e, kiderül az elemzésből.
Hirdetés

Romák, nők, homoszexuálisok, fogyatékosok és HIV/AIDS-fertőzöttek – mindnyájan hátrányos helyzetű csoportokat alkotnak Romániában, és akut módon érzékelik a diszkriminációból fakadó gondokat. Az állam, a világszervezetek, de a civil szervezetek is alkalmaznak a pozitív diszkrimináció ernyője alá gyűjtött különleges támogatási lépéseket, melyek célja begyógyítani az évtizedek óta nyílt sebeket, tiszteletben tartani minden polgár jogegyenlőségét.

Mihaela Lavinia Mihai 26 éves, Strehaián született és határrendőr. Mihaela roma etnikumú és bár még csak most kezdődik igazán az élete, azt mondja, hogy eddig sem volt könnyű neki: már a középiskolában el kellett tűrnie osztályfőnöknője piszkálódásait, többet kellett dolgoznia ahhoz, hogy bizonyítsa, helye van a megye legjobb középiskolájában. Nem hagyta magát, és amikor eljött a felvételi ideje, saját erejéből sikerült bejutnia az Avram Iancu Határrendőr-képző Iskolába: „Nem használtam ki a lehetőséget, nem akartam a romáknak fenntartott helyek egyikére bejutni. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy többre vagyok képes és nem akartam, hogy bárki is a szememre vesse, hogy a romáknak fenntartott helyek segítségével jutottam be, hogy kivételeztek velem”, mondta 2016 szeptemberében a Weekend Adevărul riportereinek Mihaela Mihai.

Ocolna faluban (Amărăştii de Jos község, Dolj megye), csak négy érettségizett van. Hagi Stoican az egyikük. 30 éves és fontos szerepe van a roma közösségen belül: ő a zefiR projekt keretében megvalósított falusi egészségügyi modul koordinátora. A néhány roma és nem-roma civil szervezet partnerségével létrejött projektnek az a célja, hogy gondjaik feltárásában és megoldásában segítse a hátrányos helyzetű közösségeket. Ocolnán a falusiak olyan központot kértek, ahol kezelhetők a kisebb egészségügyi gondok – egy hűlés kezelése, vérnyomásmérés, mindenféle apróságok. Hagi önkéntesen állt polgártársai szolgálatába, megtanult együtt dolgozni az egészségügyi mediátorral és a „városból érkezett” egészségügyi asszisztenssel és büszkén beszél a munkájáról: „Nagyon sok esetet sikerült megoldani a központ létrehozása óta. Egyik nap, például, egy 3-4 éves kisfiú érkezett, aki egy éretlen szőlőszemet dugott fel az orrába. Mire megjött volna a mentőautó, a kollégám, aki egészségügyi asszisztens, szépen leültette egy székre és egy steril csipesszel kivette a szőlőszemet az orrából”, mondta Hagi Stoican a Weekend Adevărulnak, a Románia déli részén lévő legszegényebb falvakról szóló, 2016 augusztusában készült terjedelmes cikkben.

Talajmenti segítség

Ez két sikertörténet fiatal romákról, akiknek sikerült minden előítéletet legyőzniük, talán még javasasszonyokat is. Mindegyikük a maga módján. Mihaela saját kezébe vette a sorsát és elutasította az állami segítséget, Hagi olyan civil szervezetekkel fogott össze, melyek konkrétan, a helyszínen képesek segíteni a közösségének. Ennek ellenére mindkét történet a pozitív diszkriminációról, vagyis a hátrányos helyzetűeknek nyújtott segítő kézről szól.

A románok 79 százaléka nem hallott a „pozitív diszkriminációról”, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) egyik 2012-es jelentése szerint. De a terminológia valószínűleg nem jelent gondot, tekintette arra, hogy a „pozitív diszkriminációs” politikákat hol „különleges lépéseknek”, hol „kivételes bánásmódnak”, vagy újabban és széles körben elfogadott módon „megerősítő lépéseknek” neveznek. A gyakorlatban ezek mindegyike olyan lépéseket jelent, melyek célja megszüntetni vagy megelőzni a diszkriminációt és kompenzálni a diszkriminatív viselkedés hátrányait. Egyszerűbbe: választ jelentenek a diszkriminációs cselekményekre, hogy ezzel az érintett közösségeknek segítsenek és integrálják őket. Ezekre a lépésekre szükség van, tekintettel arra, hogy a románok 51 százaléka nagy és nagyon nagy mértékben úgy véli, Romániában létező gond a diszkrimináció, 74 százalék pedig azon a véleményen van, hogy Romániában a dolgok rossz irányban haladnak, derül ki ugyanabból a CNCD-jelentésből. Ezzel összefüggésben és figyelembe véve, hogy a románok többsége nem hallott „pozitív diszkriminációról”, 39 százalék azt állította, hogy kis és nagyon kis mértékben ért egyet a megerősítő lépésekkel, miközben csak 36 százalék mondta azt, hogy nagy és nagyon nagy mértékben egyetért ezekkel.

E lépések spektruma, még a romániai roma közösségekre összpontosítók is, ugyanolyan széles, mint amennyi specifikus gondot kezelnek: szegénység, szakképzés és bejutás a munkapiacra, iskolaelhagyás, hozzáférés a közegészségügyi ellátáshoz és így tovább. Gyakorlatilag kiterjed egy olyan közösség összes integrációs gondjára, melyet – történelmileg – a periférián tartottak, ahogy azt a CNCD statisztikái is mutatják: a románok csaknem felének – pontosabban 43 százalékának – rossz és nagyon rossz véleménye van a romákról. Mi a teendő? Miként javítható a helyzetük? És ki vállalja egy sebezhető, a legutóbbi népszámlálás szerint az ország lakosságának 3,3 százalékát jelentő csoport felemelését?

Országprogram a hátrányos helyzetűeknek

Az állam szerepvállalása a sebezhető csoportok gondjainak megoldásában természetes és ugyanakkor az Európai Unió normái által is előírt dolog. Elfogadták, például, Románia kormányának 2014–2020 időszakra vonatkozó stratégiáját a roma kisebbséghez tartozó román állampolgárok társadalmi beilleszkedéséről, melynek keretében oktatási, munkaerő-foglalkoztatási, egészségügyi, lakhatási, kulturális és társadalmi infrastrukturális közpolitikákkal akarják biztosítani a romák társadalmi-gazdasági beilleszkedését. A program egy szélesebb európai keret része, tekintettel arra, hogy Románia elfogadta az EU által 2010-ben meghirdetett Európa 2020 Stratégia célkitűzéseit, ezek egyike pedig arról szól, hogy csaknem 600.000 fővel kell csökkenteni a szegénységi és társadalmi kirekesztettségi állapotban lévő polgárok számát. E programok és politikák kezelésében egyaránt rész vesz az Országos Romaügynökség (ANR), egy romákat országos szinten képviselő kormányzati struktúra, mint ahogy más szervek is, mint a Romák Kultúrájáért Országos Központ, a művelődési minisztériumnak alárendelt közintézmény.

A 2009–2015-ös időszakban, például, az ANR 6 projektet valósított meg 541 helyi közösségben. Erre 22,2 millió eurót költöttek, amiből 18,6 millió euró az Európai Unió hozzájárulása volt. A projektek célja általában az egész élet alatti tanulás összehangolása volt a munka piacával, az iskolaelhagyások megelőzése és kijavítása, valamint a társadalmi beilleszkedés elősegítése, a pénzt pedig az ösztöndíjas diákok, személyek alkalmazása vagy továbbképzése, továbbá tanácsadás felé irányították.

Általánosan elfogadott, hogy a változás fiatalkorban érhető el, ezért sok program van az oktatás területén. Az állam által támogatott legismertebb pozitív diszkriminációs lépés valószínűleg a romák számára az iskolákban, középiskolákban és egyetemeken fenntartott helyek. De erről is volt a legtöbb vita. Sokan azzal érveltek, hogy nem segíti a meritokráciát, hogy egy adott csoportot előnyben részesít és ugyanakkor el is különít a többségtől. De más projektek is következtek, melyeknek nem kizárólag a romák a célközönségük, de jelentős mértékben őket is érintik. Két példa: az „Iskola utáni iskola” és a „Második esély” projektek, melyek az iskolaelhagyásra és iskolakerülésre hajlamos, hátrányos helyzetű csoportok előtt nyitják meg az iskolák kapuit. Az oktatáshoz való hozzáférést ugyanakkor pénzügyi támogatásokkal is segítik, a pénzt olyan projektekkel juttatva el a célcsoportoknak, mint a „Pénz a középiskolára”, vagy „Pénz a tanszerekre”.

Minden egyéni győzelem

Mindezek a programok és projektek a civil szervezeteknek is rendelkezésükre állnak, melyek részt vesznek a szegénység leküzdésében vagy a roma közösségek támogatásában. Az ország minden részében létrejöttek ilyen szervezetek és igyekeznek helyi szinten segíteni a sebezhető csoportoknak: helyszíni elemzések készülnek, feltárják a gondokat és minden egyes közösség konkrét és egyedi igényeire szabott cselekvési terveket dolgoznak ki. A Roma- és Kisebbségi Politikák Központja dolgozta ki, például, az „Anyaklub” projektet, mellyel a polgárokat a közösség gondjainak feltárásában és megoldásában való aktív részvételre bátorítják. Ezen kívül a gyermekek nevelésében is részt vett, olyan projektekkel, mint az „Alternatív oktatási klub”, melyet a ferentari-i gettóban élő gyermekeknek hoztak létre, ahol több mint 120 gyermek és több mint 20 önkéntes igyekszik javítani a gyermekek iskolai teljesítményét és képességeit különböző területeken (informatika, fényképészet, zene, művészet stb.)

A megvalósított programok során tanulmányok készülnek hatékonyságuk, konkrét eredményeik felmérésére. Ennek ellenére a fenntarthatóság és a hatékonyság csak hűvös fogalmak egyes politikák bürokratikus mérésére. Valószínűleg az lenne a legtisztességesebb, ha az eredményeket minden egyes egyéni sikertörténetben keresnék: amikor legalább egy gyermek nem hagyta ott az iskolát, amikor legalább egy fiatalnak sikerült szakképzést szereznie. Így mérik az életet az egy eséllyel kevesebbel születettek – talán túl szűk – univerzumában.

A romániai diszkrimináció helyzete számokban

A CNCD közzétette a 2015-ös diszkriminációs esetekről szóló jelentését. Íme, néhány lényeges adat:

* A legtöbb nyilvántartásba vett petíció a társadalmi kategóriával (318) és az alkalmazási és szakmai helyzetekkel (362) kapcsolatos.

* A legkevesebb nyilvántartásba vett petíció szexuális irányultsággal (3), HIV/AIDS-fertőzöttséggel (4) és súlyos fertőző betegségekkel (5) kapcsolatos.

* A legtöbb petíció a központi (Erdély) régióból (105), a legkevesebb a nyugati (Bánság) régióból (34) származik. A CNCD-hez intézett petíciók 93,6 százaléka városi környezetből származik.

* A legnagyobb bírság 30.000 RON volt, a legkisebb 1.000 RON. 2015-ben 63 bírságot szabtak ki, összesen 200.000 RON értékben.

* 2015-ben egyetlen petíció érkezett külföldről, nevezetesen Németországból.

Kinek van esélye jobb jövőre

A Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány (FDSC) 2016 augusztusában készített felmérése szerint a romák, a nők és az LMBT-közösség tagjai tartoznak a leginkább diszkriminált társadalmi kategóriába Romániában. A homoszexuális kisebbség esetében a román állam segítő lépései viszonylag új keletűek, holott a diszkriminatív viselkedések nyilvánvalóak és régiek. Konkrétan: a románok 57 százalékát nagyon vagy nagyon nagyon zavarná, ha kiderülne, hogy a háziorvosuk homoszexuális, az arány pedig 75 százalékra nő, ha a gyermekük tanáráról derülne ki, hogy homoszexuális, mutat rá a CNCD 2012-es jelentése. Mi a teendő? A szexuális kisebbségek ügyeit átvevő állami szervezet hiányában erre a civil egyesületek válaszolnak. Az LMBT közösség által szervezett egyik legnagyobb nyilvános tevékenység az évente megtartott melegfelvonulás, mely mindig újra felhívja a figyelmet az LMBT képviselői által követelt polgári jogok tiszteletben tartásának ügyére. Ez nem éppen egy hangszigetelt szobában elhangzó kiáltás, de nagyszabású, konkrét tervek sem körvonalazódnak a romániai LMBT-közösség integrálására és elfogadására, svéd, francia, holland, dán, vagy – a legújabb példa – finn mintára.

Ezzel szemben a nők számtalan egyesületbe és civil szervezetbe tömörültek és megkapják a Nők és Férfiak Esélyegyenlősége Országos Egyesületének (ANES) támogatását is. Egyesületekkel rendelkeznek az anyák, a feministák, egyesületek harcolnak a nőkkel szembeni erőszak ellen, de még a vállalkozó nőknek is vannak egyesületeik. Tanfolyamokat, tanácsadást, pénzügyi támogatást, alkalmazást stb. nyújtanak. Az utóbbi 25 évben lassan, de sikerült néhány lépést megtenni: például az egyetemi képzésekbe bekerültek a nemi tanulmányok és miután 2003-ban kihirdették a családon belüli erőszak megelőzéséről és visszaszorításáról szóló törvényt, 2015 novemberében létrehoztak egy ingyenes hívószámot a családon belüli erőszak áldozatai számára. Lassan, de biztosan. Az ANES és az UN Women (egy 2010-ben létrehozott ENSZ-ügynökség) idén indította a „HeForShe” kampányát, mellyel a férfiakat akarják bevonni a nemi egyenlőséggel és a nők elleni erőszak visszaszorításával kapcsolatos tevékenységekbe. Bár a románok 34 százaléka úgy gondolja, hogy van diszkrimináció a férfiak és a nők között, intenzíven dolgoznak a különbségek ledolgozásán. És fontos megemlíteni, hogy a világszinten a lakosság többségét a nők alkotják.

A pozitív diszkrimináció kérdésének és az ilyen típusú politikák alkalmazási és megvalósítási módjának minél szélesebb körű bemutatásához megkérdeztünk egy sor emberi jogi szakértőt és aktivistát. Teljes szövegeik elolvashatók az adevarul.ro blogjain.

Mircea Toma, az ActiveWatch elnöke

Az iskola legyőzi a gyűlöletet

A diszkrimináció, a maga tökélyre vitt formájában, Indiában született meg. Ott találták ki a társadalmi szerveződés legrégibb formáiban mélyen gyökerező kasztokat. A társadalom áttörhetetlen határokkal elválasztott kategóriákra való osztása olyan óriási társadalmi különbségeket hozott létre, melyek enyhítéséért a mai India kemény harcot folytat. A függetlenség kivívása után India létrehozott egy kifinomult kompenzálási mechanizmusokból álló rendszert, melyhez az alkotmány szintjén nyújtanak jogi támogatást: „Az állam különleges támogatást nyújt a hátrányos helyzetű lakossági kategóriák gazdasági és oktatási fejlődéséhez és megvédi őket a társadalmi igazságtalanság és a kizsákmányolás bármilyen formájától.” Az indiai parlamentben a helyek mintegy negyedét ma a leghátrányosabb helyzetű kasztoknak és törzseknek tartják fenn.

Hirdetés

A „foglalási” rendszer, a társadalomra gyakorolt kedvező hatás ellenére, frusztrációt kelt egyes társadalmi kategóriákban, melyek hátrányos helyzetűnek, diszkrimináltnak érzik magukat. Tavaly Gujarat állam legfontosabb városában a Patel közösség – a földtulajdonosok és kereskedők kasztjából származó kiváltságos kategória – 300.000 tagja tüntetésen tiltakozott a kormány által a leghátrányosabb kasztok egyikének javára bevezetett „foglalás” ellen; a pozitív diszkriminációs lépések elleni tüntetések dühe erőszakos mértékeket öltött – hét halott, felgyújtott járművek, megtámadott rendőrőrsök stb.

A románokból nem váltott ki ekkora dühöt, amikor a romák és az etnikai kisebbségek számára helyeket biztosítottak a Parlamentben; a romák számára fenntartott iskolai és egyetemi helyek esetében viszont a diákokkal, egyetemi hallgatókkal és tanárokkal folytatott beszélgetések során voltak olyanok, akik úgy ítélték meg, hogy ez a mechanizmus diszkriminatív a nem-romákkal szemben, de nem volt masszív ellenállás e pozitív diszkriminációs lépésekkel szemben. Hasonlóképpen elég vehemensen kritikus véleményekkel találkoztunk azzal az elképzeléssel szemben, hogy biztosítsanak bizonyos számú helyet a nőknek a helyhatósági és parlamenti választások alkalmával. Az igazság az, hogy nem könnyű elmagyarázni egy kortársnak, hogy ki kell fizetnünk őseink fogyasztásának számláját: őseink több száz éven keresztül felhasználták a romák munkáját, akiket rabsági (rabszolgai) státusban tartottak, a nőket pedig enyhített rabsági státusban. E bánásmódok akadémiai eszközökkel mért hatása szerint az Európai Unió tagországai közül a nők Romániában vannak kitéve a legnagyobb diszkriminációnak.

Egy ilyenfajta beavatkozás okainak megértéséhez, az „egyenlő körülmények” és az „egyenlő esélyek” közötti különbség felfogásához, a megfontolatlan, sőt, erőszakos reakciók megelőzéséhez minden érintettnek, általában azoknak, akik negatívan diszkrimináltnak érzik magukat a „pozitív diszkrimináció” által, ismerniük kell a pozitív diszkriminációs lépéseket indokoló társadalmi és történelmi kontextust. De kinek kellene ezt velük megismertetnie? Az biztos, hogy ha az egyházat nem számítjuk, az iskola a legtöbb emberre ható közeg. Az iskolában, sajnos, jelenleg nincsenek a diszkriminációmentesség tananyagában jártas tanárok. A tanárok az oktatói képzésük egyetlen szakaszában sem találkoznak egyetlen diszkrimináció visszaszorítására szánt kurzussal sem. Márpedig ez olyan hátrány, aminek leküzdése a minisztertől függ, egy ilyenfajta program megvalósításában pedig több tíz emberi jogi szervezet sietne a segítségére. Lehet, hogy az egyik miniszter olvassa az Adevărult.

A teljes szöveg elolvasható Mircea Toma blogján az adevarul.ro-n.

Roxana Dumitrache, feminista aktivista és kulturális programok koordinátora

„A pozitív diszkrimináció hátrányosan érintheti a célcsoport önbecsülését”

„Nem értek egyet a pozitív diszkrimináció fogalom használatával, ha olyan lépésekről van szó, melyeknek nők az alanyai, azon egyszerű okból, hogy tévesnek tartom a nők kisebbségek közzé sorolását. Sőt, szigorúan számszerűen nézve, truizmusról van szó, hiszen a bolygón a nők vannak többségben. Sőt, amikor nőkről és kisebbségekről van szó, oda kell figyelnünk a diszkrimináció elágazásaihoz, mert a kisebbségek esetében kettős vagy hármas diszkriminációs formákról van szó. A roma nő, például, kétszeresen diszkriminált: egyrészt a neme, másrészt az etnikuma alapján.

Sajnos, az a tény, hogy kevés láthatóan sikeres példa van a nők között, bár önként vállalt vagy kikényszerített láthatatlanságban sokkal több létezik, egyesek sikerét a kivételesség bizonyítékává változtatja. Persze, az a tény, hogy még mindig kevés nő van vezetői helyzetben a nagy cégeknél és ez a továbbra is így marad, hogy sokkal több osztályvezető orvos van, mint orvosnő, a kórház- vagy klinikaigazgatói tisztségekről nem is beszélve, vagy az, hogy több férfi kerül vezetői tisztségbe az egyetemeken, holott tanársegédi vagy előadó tanári szinten több a nő, végül az, hogy a parlament tagjainak csaknem 12 százaléka nő, a nők sikerét szerencsés balesetté változtatja.

Gondoljanak arra, hogy bármilyen vezetési struktúrában, még egy lakótársulás szintjén is – és ez a példa talán nevetségesnek tűnik –, a lépcsőházi elnök mindig férfi. A nőket elriasztják, vagy önmaguk tartózkodnak attól, hogy vezetői tisztséget vállaljanak. A dolgok, persze, fokozatosan változnak, de ha nemi paritás lenne a cég board-jában, váltógazdálkodás a vezetői tisztségekben – egy férfi-mandátumot egy női mandátum követne –, akkor az erősítő lépés lenne és javítana ezeken a különbségeken.

Egyesek azt állítanák, hogy a nők esetében létezik pozitív diszkrimináció, szerintem nincs. A katonai profilú középiskolák felvételi vizsgáin, például, létezik nemre szabott teljesítményi szint. A lányoknak, mondjuk, kevesebb fekvőtámaszt kell végezniük, mint a fiúknak. Ez kétségtelenül a pozitív diszkrimináció egyik formája. De számomra nem tűnik feltétlenül relevánsnak. Romániában nincsenek, például, külön kutatási ösztöndíjak nők részére, holott a lányokat gyakran elriasztják attól, hogy kutatói karriert folytassanak. Ugyanakkor létezik – és azt hiszem, itt már a nevetségességet súroljuk – külön matematikai tantárgyolimpia lányoknak. Tehát, ki hitte volna, létezik egy bizarr és nehezen megmagyarázható tantárgyolimpia-fajta: Lányok Európai Matematikai Tantárgyolimpiája. Mely versenyen Románia tavaly négy érmét szerzett, ezzel a harmadik helyen végezve a végső rangsorban. Figyelemre méltó teljesítmény és tényleg dicséretet érdemel, de mi a helyzet ezzel a tantárgyolimpiával? Az biztos, hogy ez szerencsétlen értelmezése a pozitív diszkriminációnak.

Az állam segít is, meg nem is, mint a mesében, hozott is ajándékot, meg nem is. Így tesz a román állam is: nem is segít, nem is akadályoz, megmarad egy kényelmes semlegességben. Ennek ellenére 2016-ra vannak olyan törvénykezdeményezések, melyek a pozitív diszkrimináció eszméjéből fakadnak, mint például az egyedülálló vagy a három gyermeknél többel rendelkező anyáknak nyújtott támogatás. A szociáldemokraták a kezdeményezők, ahogy az ideológiai koherencia szempontjából is természetes. De elvárom e lépések alkalmazását és vállalását is. A pozitív diszkrimináció/erősítő intézkedések koncepció egyetlen korlátjának azt látom, hogy mélységesen érintheti a célcsoport önbecsülését. Valójában ebben áll e koncepció kidolgozottsága és bonyolultsága. Amikor politikai vagy intézményi gyakorlat formájában beindítasz egy pozitív diszkriminatív lépést vagy lépések sorozatát, nagyon oda kell figyelni, hogy miként van megfogalmazva az igény, miként van megfogalmazva az eszköz. Nagyon könnyű ráerősíteni a diszkriminációra azzal, hogy azt a benyomást kelted, hogy az a csoport vagy egyén, jelen esetben nő nem képes megtenni egy bizonyos dolgot és akkor te, döntéshozó instanciaként megmentői szerepben tetszelegsz. Ez önmagát lejárató lépéssé válhat, mert leereszkedőnek, felsőbbrendűséget sugallónak, a többség kisebbséggel szembeni lekezelő viselkedésének tűnhet. A patriarchátus egy kifinomult, atipikus formájának.

A teljes szöveg elolvasható Roxana Dumitrache blogján az adevarul.ro-n.

Vlad Viski, LMBT-személyek jogaiért küzdő aktivista

„Szolidárisaknak kell lennünk a feminista mozgalommal is, a roma mozgalommal is, a kilakoltatottakkal is.”

A románok LMBT-közösséggel (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzszexuálisok – a szerz.) kapcsolatos felfogásában elég sok minden változott Romániában az utóbbi 15 évben. Egyértelmű, hogy 25 évvel ezelőtt, a forradalom idején Románia még bűncselekménynek tekintette a homoszexualitást, míg Magyarországon ez már a 60-as évek óta nem így vol,t és hasonló volt a helyzet Lengyelországban és Csehországban is. A forradalom utáni első tíz év nehéz volt, folytatódtak a letartóztatások és a zaklatások. Ott van a temesvári Marian Mutaşcu esete, akit két év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, Mariana Cetinert 1997-ben 3 év börtönre. Tehát kemény börtönéveket kaptak, de a büntethetőség 2001-es megszüntetése után történtek előrelépések.

2005-ben volt az első meleg-felvonulás, 2006-ban és 2007-ben erőszakos incidensek voltak, melyek miatt az EJEB (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) el is ítélte Romániát, de általában véve nem voltak olyan erőszakos jelenetek, mint Szerbiában és Magyarországon. Aztán már 3 éve benyújtottak a Parlamentnek bizonyos törvényjavaslatokat a bejegyzett élettársi kapcsolatról. Tavaly egyetlen parlamenti képviselőnek sem volt bátorsága támogatni a bejegyzett élettársi kapcsolatot (a tervezet kezdeményezőjén, Remus Cerneán kívül), ma viszont egyre többen szólalnak meg e kapcsolati forma mellett. A művészet és a független színház terén a dolgok hihetetlen fejlődést értek el, az LMBT-kérdéskört különféle szemszögökből tárgyalják, egyre inkább jelen van, színdarabok készülnek, fényképek, festmények, vita folyik róla.

Azt hiszem, a közösség számára igazi nyereség a CNCD intézményi fejlődése. Ez azon kevés állami intézmények egyike, ha nem éppen az egyetlen, mely támogatta és folyamatosan támogatja az LMBT-közösséget. Persze, a pohár üres felét is nézhetjük, nevezetesen azt, hogy Románia továbbra is a 34. helyen van Európában az LMBT-jogok tekintetében, de én derűlátó típus vagyok.

Mennyit segített az állam? Elsősorban az állam az, amely 2001-ben kivetette a büntetőkönyvből a 200. cikkelyt, akkoriban a Năstase-kormány volt hatalmon. Eckstein-Kovács Péter, az Isărescu-kormány minisztere 2000-ben nyújtotta be a diszkrimináció elleni 137/2000. sz. rendeletet, mely a diszkriminációnak kitett kategóriák közzé sorolta a nemi irányultságot is. Fentebb már említettem a bejegyzett élettársi kapcsolatot és a CNCD-t. Az állam nem tett meg sok mindent, amit meg kellett volna tennie, a HIV/AIDS-betegségekre vonatkozó új országos stratégia elfogadásától egy transzneműekre vonatkozó törvénycsomag megalkotásáig, mely lehetővé tenné a transzneműek név- és személyiszám-változtatását.

A diszkrimináció nem számszerűsíthető, nem hiszek az elnyomottak közötti versengésben. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy az ilyenfajta „rangsorokat” gyakran kiváltságos helyzetben lévők készítik. Divide et impera! Szolidárisoknak kell lennünk a feminista mozgalommal is, a roma mozgalommal is, az eltérő képességű személyekkel is, a kilakoltatott személyekkel is. Szolidaritás nélkül nem tudunk felépíteni egy nyitott, igazán demokratikus társadalmat, mely valóban minden polgárát tiszteli.

A teljes szöveg elolvasható Vlad Viski blogján az adevarul.ro-n.

 

 

Hirdetés