A Nick Cave & the Bad Seeds új albuma kapcsán fontosnak tartják megemlíteni a híradások, hogy a lemezt az ausztrál zenész kamaszfiának tavalyi halála inspirálta, vagy legalábbis a tragédia alaposan rajta hagyta a nyomát a dalok hangulatán.

Ez természetesen igaz, a lemezzel nagyjából párhuzamosan egy dokumentumfilm is készült, One More Time with Feeling címmel, amelyben Nick Cave beszél a szörnyű baleset okozta traumáról, arról, hogy ezek után már nem ugyanaz az ember néz rá vissza a tükörből, aki eddig.

Ez a tragikus inspirációs forrás azonban leginkább az album atmoszférájában és részben témavilágában köszön vissza, de azt, hogy mitől lett a Skeleton Tree ennyire bitangul jó lemez, nem magyarázza meg. A szenvedések és a sorscsapások eleve csak a nagy alkotók művészetét képesek felmagasztosítani, a közepes tehetségeken nem nagyon segítenek.

Nick Cave új albumának dalait nem érdemes háttérzeneként, mindennapi tevékenységeink aláfestő zörejeként hallgatni (igazából semmilyen, igazán jó zenét nem érdemes, de van, ami ennél mégiscsak alkalmasabb erre); talán épp azért, mert már-már alig van köze ahhoz, amit a muzikalitásról gondolunk: az ének suttogás, duruzsolás, a szöveg prófécia, a dallam pedig amilyen lírai hangfekvésű, annyira nyugtalanító. Zörej, de nem a háttérből.

A Skeleton Tree talán minden eddigi Nick Cave-opusznál inkább egyszemélyes vállalkozás: a Bad Seeds teljesen háttérbe kerül, és minden reflektor a „főszereplőre” irányul, az ő – megszokotthoz képest is – sötét, mélabús útkeresésére.

Nick Cave ül egy zongoránál, egyedül és feketében, és a billentyűk torzított vibrálását, az alig-halk gitárpengést, a vonósok hangját átitatja valami mély, már-már nem is emberi keserűség és kétségbeesés. Szárnyaszegett angyalok zuhanása (a zuhanás folyton vissza-visszatérő motívum), sosem látott puszta tájakon, botorkálás a halál árnyékának völgyében, ahol minden zsoltáros nekifohászkodás ellenére is félünk a gonosztól.

Mindezt úgy, hogy a nyolc dalban alig fordul elő konkrét(nak tűnő) utalás a tragédiára, biblikus villanások, nők, szerelmek, álmok, hiányok kavalkádján át jutunk el az idegenként bolyongó Jézus földi magányától (Jesus Alone) a dán szopránnal, Else Torppal közösen énekelt Distant Sky földöntúli elhagyatottságáig.

Isten nem halott, de messze van, nagyon messze.