A román külügyminisztérium csípőből tüzelve reagált arra, hogy Hans Klemm amerikai nagykövet a székely zászlóval fényképezkedett – és mellé lőtt. A bátor bukaresti külügyérek ugyan berendelni nem merték, mert mégiscsak a stratégiai szövetséges – egyben a jelenleg egyedüliként számon tartott szuperhatalom – legfőbb romániai képviselőjéről van szó. Azon stratégiai szövetségesé, amelynek Bukarest minden intésére lelkesen ugrott és ugrik az utóbbi években. Úgyhogy csupán jelezték Hans Klemmnek, hogy

a gesztusa bizonyos, potenciálisan meglevő „érzékenységeket” sérthet.

Ha már Amerika, és csípőből tüzelés, akkor erről a következő vicc jut eszembe:

A cowboyok iszogatnak a kocsmapultnál. Egyszer csak berúgja az ajtót egy kis termetű legény, és harsányan beüvölt:
– Ki festette kékre a lovamat?
Mire feláll egy hatalmas, vállas cowboy és odalép hozzá:
– Én voltam. Akarsz valamit?
A kicsi hátrál egy lépést:
– Ó … Csak azt szeretném mondani, hogy már szárad, lehet lakkozni.

Egyúttal nyugodtan leírhatjuk: a romániai magyar közösség köszönetet mondhat a román külügynek. Ennél nagyobb szívességet nehezen tehettek volna nekünk, hiszen az amerikai nagykövet most a saját bőrén érzi, milyen is az a „példás román kisebbségpolitika.”

Nehéz elhinni, hogy az elmúlt évszázadban professzionálisan – számunkra túl professzionálisan is – működő román külügy ennyire amatőr módon járt el. Ostoba lépésével ugyanis gyakorlatilag

mindent igazolt, amiről Klemm kétnapos székelyföldi látogatásán panaszkodtak neki.

Hogy mindez miért következhetett be? Jómagam csak a román társadalomba az elmúlt 130-140 évben folyamatosan, az óvodától az egyetem végéig sulykolt sovinizmust tudom indokként felhozni.

Annyit hallják a történelemként tálalt mítoszokat a dák-román kontinuitásról, arról, hogy a románok már legalább kétezer éve élnek Erdélyben, hogy a barbár magyarok ezer évig románságuk miatt „nyomták el” szegény román őslakókat még abban az időszakban is, amikor a nemzetiség még nem is számított, csupán az, hogy ki melyik rendhez tartozik, hogy a magyarok azzal, hogy a saját szülőföldjükön egyenlő jogokat követelnek a románokkal, valójában vissza akarják szerezni Erdélyt, hogy egyszerűen nem tudják elviselni, ha a magyaroknak bármilyen kérdésben jó, vagy igazuk van velük szemben.

És azonnal, szinte zsigerből reagálnak, még akkor is, ha ez nekik nagyobb kárt okoz, mint az „ősellenségnek.” Ez akkora társadalmi elvárás, hogy a külügyminisztérium egyszerűen nem teheti meg, hogy ne reagáljon.

Persze mindebből

nem következik, hogy Washington leveszi a kezét Bukarestről,

és rögtön beáll az amúgy teljesen jogos magyar követelések mögé. A jelenlegi geopolitikai helyzetben Románia – földrajzi elhelyezkedése miatt – túlságosan fontos az amerikai stratégia számára ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen.

Ugyanakkor nyugalomra van szüksége a térségben, ezért látogatott el az amerikai nagykövet a Székelyföldre, hogy meghallgassa a magyarok panaszait. Mert Washington elejét szeretné venni, hogy Romániában is forró nemzetiségi konfliktusok legyenek. És ha ehhez az szükséges, hogy a magyarokat legalább meghallgassák – urambocsá, esetleg néhány követelésüket még teljesítsék is –, akkor ezt a színfalak mögött jelezni is fogja Bukarestnek.

Mivel Románia fontos az Egyesült Államok számára, Klemm persze magyarázatot adott a fényképezkedésre, de a szöveg – udvariasságból cselekedett, és csak két zászló, az amerikai meg a román fontos számára -, akár még burkolt odaszúrásként is értékelhető. Bennem legalábbis a történelemként tanított mitológiát és a magyargyűlöletet csúcsra pörgető fasiszta kommunista  Ceaușescu-rendszer himnuszának első sorát idézi, amely szerint „Három színt ismerek a világon.”

Mert abban biztosak lehetünk: ha már korábban nem tudta, akkor legalább székelyföldi tárgyalópartnerei tájékoztatták a székely zászló jelentőségéről, és arról, hogyan üldözik a román hatóságok a magyar jelképeket.

Szóval most lehet örülni annak, hogy Klemm a Székelyföldre látogatott, majd a román külügy – és a romániai társadalom jelentős része – reakciója nyomán

megtapasztalhatta, milyen magyarnak lenni a kisebbségek Kánaánjában.

De ennek most, rövid távon számunkra ennél sokkal több hozadéka nemigen lesz.

Ugyanakkor abban biztosak lehetünk, hogy ami most történt, fel van írva a State Departmentben Románia dossziéjába, kiemelt helyre. És egyszer majd „meghálálják” Bukarestnek.