Az utóbbi évtizedek európai vallási vezetői, főleg II. János Pál és XVI. Benedek azt vallották, hogy a „keresztény Európa” mint történelmi központ és a keresztény hit kisugárzási magja egybeesik. Különösen XVI. Benedek tekintette pápasága kulcsfontosságú küldetésének Európa újbóli evangelizációját. Folyamatosan arról beszélt, hogy történelmileg csak ezen a kontinensen volt lehetséges a keresztény hit és a ráció, valamint a felvilágosodás többi értékének találkozása.

Persze úgy II. János Pál, mint XVI. Benedek gyakorolta az apostoli világjárást és meglátogatták azokat a kontinenseket, ahova a kereszténység később jutott el. De nem tűnt úgy, hogy bármelyikük kész lenne elfogadni azt a tényt, hogy

a mai Európa már nem tekinthető a keresztény hitet kisugárzó központnak,

csak egy keresztény értékek segítségével (is) kialakított civilizációs típusnak.

De az európaiak növekvő vallási közömbösségével és a különféle bevándorlási hullámokkal érkezett muszlimok vallásgyakorlásával kapcsolatos legakutabb gond nem egy „vallásközi konfliktus”, mert a fentebb említett két pápa üzenete és karizmája ellenére Európában egyre jobban hiányzik e kapcsolat első eleme, nevezetesen a keresztény vallásos elkötelezettség.

Úgy tűnik, hogy amint azt Huntington 1993-ban előrevetítette, a feszültség sokkal inkább a civilizációk összeütközése szintjén jelenik meg. Az ideológiák és a gazdaság, bár fontosak, már nincsenek a jelenkori globális politikák előterében. A nyugati politikai mainstream sokkal inkább a kulturális identitásokra és azok elismerésére hivatkozik, mint az ideológiákra (mint a hidegháború idején) és a gazdasági szintre (mint a gyarmatosítás és a posztgyarmatosítás korszakában). Sokkal több szó esik egymást tisztelő együttélésekről és különféle kultúrák pacifista szintéziséről, mint ideológiai szembenállásokról és gazdasági hierarchiákról.

Amiben, persze, az okozza a nehézséget, hogy

Európa nem követheti a multikulturális együttélésnek ezt az ideálját

anélkül, hogy megfizetné az árát. Például, a kereszténység és az iszlám közötti esetleges „multikulturális szintézis” veszélybe sodorhatja a holokausztot túlélő európai zsidókat – tény, hogy Franciaországban és máshol is megjelent egy újfajta antiszemitizmus, mely az „izraeli megszállással” indokolja az arab nacionalista ügy iránti egyre nyilvánvalóbb szimpátiát. Persze a palesztin területeken tapasztalható brutális jelenlétével Izrael Állam hadserege sem segíti az ilyenfajta retorika visszaszorítását.

Mindennek viszont az a hatása, hogy az új antiszemitizmus marginálisan kapcsolódik a régi antiszemitizmushoz és ezzel szemben hajlamos kiváltságos helyzetbe hozni és óvni az iszlámot. Következésképpen nem annyira egy multikulturális együttélésről van szó mindenkivel, hanem inkább a zsidók muzulmánokkal való felváltásáról a „más kultúrájú barátok” kategóriában, akikkel hajlandóak lennénk együtt élni.

A civilizációk jelenlegi konfliktusa tehát nem elsősorban a „keresztény örökséget” „fenyegeti”, tekintettel arra, hogy a keresztény hit Európában már zömmel történelem. Egyszerűen

az európai civilizáció van fenyegetett helyzetben.

A mai civilizált európai ember normalitása. A szólás szabadsága, a demokrácia, az esély- és törvény előtti egyenlőség, a reneszánsz, a felvilágosodás, a zene, a művészet, az irodalom – az emberi méltóságot és a személyek közötti kapcsolatok fontosságát hangsúlyozó keresztény értékekkel egyetemben –, mind-mind egy olyan relativizálásnak van kitéve, ami veszélyessé válhat, ha még csak implicit módon is elfogadnak egy kereszténység és iszlám közötti „szintézist”.

Mint ahogy már sokszor leírtam,

az iszlámban nem volt felvilágosodás.

Természetesen létezik iszlám művészet és kultúra (ne feledkezzünk meg a córdobai kalifátusról), vannak nagy muszlim filozófusok és misztikusok. De ezek a „fények” az iszlám „klasszikus korszakához” tartoznak, amelyet, úgy tűnik – egyes Nyugaton élő muszlim értelmiségiek kivételével –, nem nagyon tartanak becsben a mai muszlim elitek. Az öböl menti országok, például, elsősorban a gazdasági erejükkel és a Nyugattal folytatott olajszagú diplomáciájukkal tündökölnek, nem a művészetükkel és a kultúrájukkal. Ezzel szemben „kitűnően teljesítenek” a környező szunnita országokba intenzíven exportált vallási fundamentalizmus terén és a terrorizmus magánfinanszírozásában.

A művészeti és irodalmi kreativitás a kevésbé virágzó iszlám országokban sem érvényesül túl könnyen. Az ezekben az országokban tevékenykedő, eredeti és nem elkötelezett módon alkotó írók és gondolkodók többsége csak akkor számíthat karrierre, ha Nyugatra megy, ahol védelemben részesül a cenzúrával, a konformizmus megkötéseivel és az üldözésekkel szemben (nem teljesen, ahogy azt Salman Rushdie életének alakulásában láthatjuk).

Leegyszerűsítve, a mai multikulturalizmus egyes pacifista és eltérő kulturális identitásokat szerető hívei által implicit módon sugallt „szintézis” az iszlám kultúrának e kreativitással, jogokkal és szabadságokkal szemben ellenséges, a modernitást elfogadni nem akaró formája és a nyugati európai kultúra között kellene létrejönnie.

Egy kicsit erőltetett módon azt is fel lehetne vetni, hogy lehetséges-e egyfajta „szintézis” a nyugati vallásos oktatás ellen harcoló közép-afrikai Boko Haram iszlamista csoportosulás szelídebb formái és azon kultúra között, melynek még mindig a görög filozófusok, a reneszánsz mesterei, az emberi jogok egyetemességét megalapozó felvilágosodás kori filozófusok, Bach, Mozart, Beethoven és Chopin a támpontjai. És ha igen, akkor milyen körülmények között valósulhatna meg az ennyire ellentétes két értékvilág közötti „szintézis”?

Persze, egy szintézis semmiképpen sem jelent fúziót. De egy szintézis elemeinek logikailag úgy, ahogy összeférhetőknek kellene lenniük. Mindenestre, szükség van bizonyos közös alapok kialakíthatóságára. Az európai kultúrában, például,

a középkorban megtörtént egy nagy szintézis a görög filozófia és a keresztény teológia között.

Később a reneszánsz klasszikus szellem és a modern antropocentrikus értékek szintézisének terméke volt. Aquinói Tamás a filozofikus ráció és a hit összeférhetősége mellett szállt síkra. A reneszánsz „magáévá tette” az ókor ideáljainak egy részét, arra hivatkozva, hogy ezek fejezték ki a legjobban a humanista szellemet.

Nagyon nehezen tudnék elképzelni hasonló szintézist a mai Európa kulturális értékei és egy olyan iszlám között, mely – akár tetszik, akár nem – még mindig „középkori” állapotban van. Ez az általános megállapítás, természetesen, nem jelenti azt, hogy ne lennének muszlim egyének, akikkel tökéletesen lehetséges az interkulturális párbeszéd, vagy akikkel az európaiak egy nyelvet beszélnek. De ők általában kritikusan viszonyulnak az iszlám „középkori” állapotokban való leragadásához.

Különben az iszlámon belül szükséges „felvilágosodás” mellett áll ki Malek Chebel, a Franciaországban élő és publikáló algériai származású vallásantropológus, a Kiáltvány a fények iszlámjáért (2004) szerzője is. És persze ott van még a nyugati diaszpórában élő számos muszlim feminista, akik az egyetemes emberi jogok szellemében modernizálnák az iszlámot. De tehetségük és személyiségük érvényesítéséhez legtöbbjüknek szembe kellett szállnia az iszlám kultúrától örökölt (elsősorban nőkkel szemben) alárendelő értékekkel.

Összefoglalva

szkeptikus vagyok azzal kapcsolatosan, hogy lehetséges lenne a nyugati és az iszlám kultúrák „multikulturális szintézise”

anélkül, hogy ez ne érintené hátrányosan az előbbit. Nem szigorúan vallási okokból, mint amilyenekre azok szoktak hivatkozni, akik azért dühöngenek, mert „a multikulturalizmus egy templom romjaira emelt mecsetet jelent”, mint inkább kulturális és civilizációs okokból. Úgy tűnik, a „civilizációk ütközése” nemcsak egy üveggyöngyökkel játszadozó szakértői klubnak szánt absztrakt akadémiai elmélet. A több nyugat-európai város elővárosaiban kialakult „párhuzamos társadalmak”, valóságos gettók, ahol elterjedt a bűnözés és pusztítanak a dzsihádista vakhitek, csak az egyik hatását jelentik ennek a konfliktusnak.

A „központ” kulturális identitások iránti tiszteletre vonatkozó politikája pedig – akármennyire is paradox ez – éppen e külvárosok lakóinak marginalizálását és frusztrációját növeli. Ahelyett, hogy kijelentenénk, hogy mindnyájan rendelkezünk egy (racionális) közös emberi lényeggel és egyetemes jogokkal, de – mivel a partikuláris kultúrák nem mindig összeegyeztethetők egymással – meg kell próbálnunk racionális párbeszédet folytatni,

az európai identitások folyamatosan „multikulturálisan” hígulnak és idomulnak,

hogy udvariasan asszimilálni tudják az újonnan érkezetteket.

Úgy tűnik, hogy az európai kereszténységet, amennyi még maradt belőle, szintén ez a self-effacing szellem hatja át, mintha megfeledkezne az evangéliumi revelációról és Jézus Krisztus transzcendenciájáról, és egy olyan humanizmust fogad el, amely testvériesen és feltétel nélkül magához ölel mindenkit – ami nemes, érdemdús és a keresztényi könyörületességgel összhangban lévő dolog, de úgy tűnik, hogy figyelmen kívül hagyja az evangélium lényeges üzenetét, mely szerint „elközelgett az Ég Királysága”. A keresztből Vörös Kereszt lett. Jézus egy multikulturalista hippi, a Próféta haverja. Már nem igazán lehet érteni, hogy miért nevezték Krisztust (a Messiást) Megváltónak is.

Az egyház bárkaként már nem a lelkeket, hanem inkább azt a több százezer menekültet menti, akik kétségbeesetten akarnak kiszabadulni a konfliktusövezetekből és a szegénységből – hogy aztán keményen

„beleütközzenek” az európai civilizációba és vigasztalóan újra felfedezzék az iszlám középkori doktrínáit,

esetleg az Iszlám Állam online prófétáinak támogatásával.

Ami a nyugati európai kultúrát illeti, a keresztény örökségével és annak modernitással történt találkozásaival együtt, több millió nyugati ateista ismeri el jelenleg, hogy egyértelműen inkább ezt választják, mint az „iszlám obskurantizmusát” – az iszlám áldozataival szemben világszerte tapasztalható vak erőszak pedig, Pakisztántól Kaliforniáig, csakis megerősíteni tudja ezt a döntést, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy „az iszlám nem azonos az iszlámista szélsőségességgel”.

Richard Dawkins boldognak mondja magát, hogy „kulturálisan anglikán” – vagyis olyan személy, aki egy nyugati típusú keresztény kultúra légkörében nőtt fel –, és nincs kapcsolata „egy bizonyos erőszakos vallással”. Ez nyilvánvalóan egy árnyalatoktól mentes kijelentés. De az azért világos, hogy itt nem vallásról, hanem civilizációról van szó. A konfliktus nem vallások közötti…