Európa-talán(y) – ezzel a talányos címmel rendeztek beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Szenkovics Dezső, a Sapientia-EMTE adjunktusa moderálásával három politológus, egyetemi tanár, Bakk Miklós, Kiszelly Zoltán és Varga Norbert cserélt eszmét arról, hogy mi is lehet ma Európa világpolitikai helye, illetve hogyan tudja kezelni az Európai Unió azt a bokros – strukturális, identitásbeli, elit-, illetve értékbeli – válságcsomagot, amely az öreg kontinenst sújtja – vagy nem is sújtja annyira, megítélés kérdése.

Mondjuk abban, hogy válságban az EU, nem volt vita – abban viszont igen, hogy mekkora is ez a válság. Bakk Miklós úgy véli, kódolt, mélyebb válságról van szó, amelyet a migránshullám csak „előhívott”: ez pedig abban áll, hogy

az EU nem tudta eldönteni, milyen típusú unió akar lenni.

Forgatókönyvek ugyan a kezdetektől voltak, de egyik mellett sem sikerült konszenzust teremteni. Nézzük meg ezt a három szcenáriót:

• Régiók Európája: Európa mint kulturális, földrajzi alkotóelemekből álló egység, az Európa civilizációs karakteréből fakadó vízió;

• Nemzetállamok Európája: a „realitások víziója”, amely a fennálló állapotból indul ki;

• Föderális Európa: az elmélyített integráció egy szorosabb államszövetséget eredményezne, amelynek elsődleges mintája az Amerikai Egyesült Államok.

Kiszelly Zoltán, Varga Norbert, Bakk Miklós és Szenkovics Dezső felvetették a problémákat…

Kiszelly Zoltán – ahogy fogalmaz – a „globalizáció 2.0” szemszögéből közelíti meg a problémát. A kommunizmus bukásával Európán belül megszűnt a rendszerkonkurencia, napjainkban pedig

a negyedik ipari forradalomnak lehetünk tanúi:

20 éven belül 5 millió robot fog munkába állni, és ez radikálisan változtatja meg a munkaerőpiaci viszonyokat. Amelyek már eddig is átalakultak, annak következtében, hogy a globális piacon például a kínai munkaerő jóval olcsóbb, mint a nyugati.

Nyugaton a jóléti modellről áttértek a neoliberális modellre, ami azt eredményezte, hogy „rosszabbul élnek, mint négy éve”, ami persze relatív, mert még mindig jobban, mint az erőteljesebb gazdasági növekedést produkáló kelet-közép-európai államok (most épp Románia a „sztár”, a maga 6 százalékos növekedésével).

A felsorolt válságtípusokat Kiszelly kiegészíti a vezetési válsággal: a politikai vezetők az elitcsoportok érdekében munkálkodnak, míg a költségeket a lakosság vállára terhelik. A megváltozott körülmények között Európa vezetőinek nincs új életstratégiája, a migránsválság rossz kezelése pedig pont ezt a stratégiahiányt teszi láthatóvá.

Varga Norbert nem ért egyet azzal a korábban elhangzott gondolattal, miszerint ez lenne az Európai Unió eddigi történetének legnagyobb válsága. Az európai integráció gondolata eleve egy, a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb

válságból született: a második világháború tapasztalatából.

Az 50-60-as években pedig Európa átélt már egy migrációs hullámot: az elveszített gyarmatokról tömegével menekült vissza az öreg kontinensre a fehér, európai népesség. Aztán ott volt ’56, az elveszített forradalommal, a több százezres kivándorlással, a szuezi válsággal. A 60-as években generációs válságot élhettünk meg (diáklázadások, forrongások időszaka), a 70-es években pedig totális gazdasági összeomlást, amit az okozott, hogy az amerikaiak feloldották az európai gazdaságokat addig stabilizáló kötődést az arany és a dollár árfolyama között – ami, a spekulációk miatt, tovább növelte a szakadékot a szupergazdagok és a népesség kevésbé tehetős rétegei között.

Hogyan vezetett Angela Merkel útja az elhíresült 2010-es „a multikulti halott” kijelentéstől a Willkommenskulturig? – teszi fel a kérdést Szenkovics.

Bakk Miklós szerint a multikulturalitás fogalmával alaposan visszaéltünk. Európa eleve multikulturális, de általában nem ebben a szűk értelmében használjuk a kifejezést, hanem Európa és a kívülről jövő – jelenleg muszlim – kulturális hatások közti viszonyrendszert, a nyugati és keleti értékek konfliktusát értjük alatta.

Merkel „pálfordulására” a német kereskedelmi kamara azon jelentését idézi, miszerint a németországi munkaerőhiányt a migránsok befogadásával kell orvosolni.

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Kiszelly is: 2030-ig Németországban évente félmillió szakmunkás megy nyugdíjba, és a hiányt nem tudják pótolni, mert ugyan rengeteg fiatal van munka nélkül, de nem fizetik meg őket rendesen, ezért bizonyos munkakörök betöltetlenek maradnak. Ráadásul egyre kevesebb gyerek születik. Az elvándorló szír középosztály pedig pont alkalmasnak tűnik a munkaerő-piaci és demográfiai „lyukak” befoldozására – olcsóbban, mint az őshonos munkaerő.

Merkel politikája kegyetlen

– oszlatja el a keresztényi humanizmusból jótékonykodó kancellár képzetét Varga Norbert. Kifejezetten a jól képzett szír és iraki munkaerő befogadásában érdekelt, az észak-afrikai vagy afganisztáni migránsokat nem látja szívesen. Az elképzelés az, hogy behoznak kétmillió migránst, abból kiválasztanak egymilliót, akiknek az integrációjába megéri befektetni, egymilliót pedig visszaküldenek – csak a probléma, hogy nem a származási országukba, mert oda nem lehet, hanem – a dublini megállopodás értelmében – oda, ahol a menedékkérelmüket először benyújtották.

A mostani válság, bár nem unikális, abban különbözik a többitől, hogy Európának, a korábbi esetektől eltérően, nincsenek világos válaszai a problémákra – összegez.

És ha már válsághelyzet, a Brexit sem maradhat ki a „repertoárból”. A meghívottak egyetértenek abban, hogy az angolok soha nem érezték magukat igazán a kontinentális Európa részének, az egykori gyarmatbirodalom romjain létrejött Commonwealth vagy az Egyesült Államokkal kialakult speciális kapcsolat relativizálta számukra az EU-tagság értékét, és hallani sem akartak a föderális Európáról.

A briteknek ráadásul tényleg elege lett a bevándorlásból, nemcsak az Európán kívülről érkezőkből, hanem az uniós munkavállalókból, akik leverték a fizetéseket, viszont az egekbe verték a lakbéreket és konkurenciát jelentettek a szociális juttatásokhoz való hozzáférés terén.

Ennek ellenére ez egy „nem szándékolt” kilépés, egy tragikomikus véletlen, mert mindenki az ellenkező eredményre számított, ők maguk is.

Nem lesz Huxit

– szögezi le Kiszelly, aki úgy véli, minél szegényebb egy ország, annál inkább kötődik az Unióhoz. A gazdag országok, mint Hollandia, Dánia vagy Finnország, már inkább kilépésesélyesek.

… a közönség pedig figyelt, majd vitatkozott is.

A Quo vadis, Európa? kérdésre Bakk Miklós válasza az, hogy a megoldás az lenne, ha az Unió elmozdulna egy föderális irányba, de ez az egységes szövetség elsősorban kifelé, világpolitikai vonatkozásban valósulna meg, befelé viszont nem erőltetnék az integrációt – végső soron tehát

egyfajta európai konföderáció jönne létre,

amely a tágabban értelmezett kereszténység valamiféle képviseletében lelné meg a globális szerepét (ha már a demokráciaexportot Amerika lenyúlta).

Kiszelly szerint is föderális irányba fog elmozdulni Európa, a fokozottabb integráció hívei többen vannak, mint a szuverenisták (akik közül leginkább a magyarokat és lengyeleket kell kiemelni). Az uniós válság kulcsát az euró megmentésében, a közös fizetőeszköz válságára adott válaszban látja – ez fogja kialakítani Európa jövendő „térképét”.

„Imádkozzanak, hogy ne a magyar-lengyel irány győzzön, mert a nemzetállamok Európája a határon túli magyarság halálát jelentené, egy ilyen Európában nem lesz kisebbségi játéktér” – jelenti ki Varga Norbert.

A demokrácia ugyanakkor nem jelentheti az elit, a kevesek uralmát,

az EU-nak több energiát kell fektetnie abba, hogy megértesse saját működését, mert ennek elmulasztása tragikus következményekkel járhat.

A migránsválságra utalva Varga kijelenti: az iszlám nem egységes, több törésvonal mentén a muszlimok egymást is gyilkolják, ezért teljesen elhibázottak azok az elképzelések, melyek szerint a muszlim áradatot valakik mesterségesen gerjesztenék.

Nem az iszlámot kell hibáztatnunk,

hanem a saját erőtlenségünket: a nagycsaládos, sokgyermekes modellt követő muszlimok az „élet kultúráját” képviselik, szemben a vitalitását elvesztő nyugati ember „halálkultúrájával” – idézi Böjte atyát a katolikus teológiát is végzett történész-politológus.