Nagy Feró és a Beatrice tinglitanglizott kicsit a Főtéren

Térden állva? Motorizált nemzedék? Angyalföld? Ugyan…
Hirdetés

Ha a rosszindulat vezérelne, akkor azt a címet adtam volna ennek a cikknek, hogy Mi volt ez, Ferókám? De az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyok olyan viszonyban vele, hogy ilyesmit leírjak, másrészt Ferónak és a Beatricének részemről minden meg van bocsátva előlegben azóta, hogy kb. huszonöt évvel ezelőtt megvettem az első albumát, a piros-fekete dupla kazettás dobozt, a Beatrice ’78–’88-at.

Meg van bocsátva a celebesedés (rossz szó ez itt, de értjük, miről van szó), és meg lenne bocsátva, ha Ferónak annyira elmenne az esze, hogy mondjuk lakossági hejehujával lépne fel a Fásy-mulatóban. Mert ami évtizedek óta le van téve az asztalra, az most is az asztalon van, és kétségbevonhatatlanul ott is marad. (Miért is nem kapott még Feró Kossuth-díjat, kérdezem teljesen őszintén?)

Csak hát a keddi kolozsvári koncerten valahogy

az istennek nem akart felfényleni az az aura,

ami Feró korábbi szövegeit és dallamait, Lugosi zsigeri gitárvirtuozitását, Miklóska és Zselencz basszusmágiáját, Donászy és Pálmai ritmusait övezi. Pedig hát sem a jelenlegi zenekar (Magashegyi, Laczik, ifj. Nagy, Tari) tudása, sem a produkció zenei-technikai minősége nem leszólandó, Feró pedig most, hetvenévesen is a legtökösebb frontember magyar földön.

A vidámság és rock & roll-ból kedd este mintha csak a vidámság jött volna le, annak is a falunapos verziója, vaskos altesti humorral, alibiszámokkal, töltelék betétekkel, focicsapat-buzdító tinglitanglival. Szerencsére Ferótól egyáltalán nem idegen az (ön)irónia, és hát valószínűleg úgy gondolja, hogy 2016-ban nem lehet fullban tolni a hetvenes-nyolcvanas évek talpig őszinte rockját. OK, meg van értve, de szerintem

2016-ban sem lehet tisztán öniróniára és pusztán vidámságra építeni egy olyan zenekar koncertjét, amely mégiscsak derékig áll(t?) a rock & roll-ban.

Az is meg van értve, hogy Feró nem akar a múltból, évtizedes babérokból élni és nem akar nosztalgiakoncerteket adni. Csakhogy azt a ’78–’88-as életművet nem kellene szándékosan és szemérmesen elfelejteni, különben egy egész generáció fog úgy emlékezni Feróra, mint korcsolyázó, vetélkedő-zsűritag, fast fashion-boltokból öltözködő vicces celebre, aki ezüstszínű sportcipőben énekelteti a közönséggel a Pancsoló kislányt.

Hirdetés

Érdekes módon egy utcával odébb a Moby Dicknek működött a dolog, akkora bulit nyomtak, hogy majd leszakadt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektori hivatalának a mennyezete. Pedig ők fényes nappal tolták a sötétben nevelkedett thrash metált, ráadásul őszintén, nosztalgiamentesen, ráadásul a kisszínpadon. És működött a dolog a KFT-nek is, hétfőn Magyarfenesen, őket sem vádolja senki múltbarévedéssel.

Mindezek ellenére

a kedd esti, főtéri közönségnek bejött a műsor

(sokan valószínűleg csak az X-faktorból ismerik Nagy Ferót), nevettek az ökörködéseken, lelkesen énekelték az obligát Nyolc óra munkát, és táncra perdültek az Azok a boldog, szép napokra.

Szóval a vidámság és a show megvolt. Legközelebb hátha meglesz a rock & roll is.

(fotók: Fall Sándor)

Hirdetés