Őfelsége hajóskapitánya voltam

Gondolkodott már azon, milyen egy tengerész élete? Nos, pontosan olyan, amilyennek elképzelte – tudtuk meg Simon Csaba hajóskapitánytól.
Hirdetés

Maga Simon Csaba nem tűnik annak a morcos tengeri medvének, ahogyan az időjárás viszontagságaitól és kalandoktól megedzett tengerészeket elképzeljük – pedig 40 évet töltött a világ tengerein, idén februárban vonult vissza. Képes és videóösszeállítással egybekötött előadását természetesen Pompeius híres mondásával kezdi: Navigare necesse est, vivere non est necesse (Hajózni szükséges, élni nem szükséges), és felidézi azt az ókori görög mondást is, miszerint három emberfajta van, az élő, a halott és a hajós.

Az idézetek között azonban felelevenedik a magyar tengeri hajózás története, amely gazdagabb, mint gondolnánk, és választ kapunk arra a kimondatlan kérdésre is: miként lehetséges tengeri hajózás egy olyan országban, amelynek közel 100 éve nincs tengere.

Simon Csaba azt is elárulja: sokakhoz hasonlóan őt is a kaland- és felfedezésvágy romantikája hajtotta a tengerre, ráadásul irodalmi példák hatására: addig olvasgatta Dékány András ifjúsági regényeit, míg ő is a tengeren kötött ki. De – tegyük fel ismételten a kérdést – hogyan volt ez lehetséges egy szocializmusban felnövő magyar fiatal számára?

A kapitány először is felvázol néhány érdekességet a magyar tengerhajózás történetéből.

Tudta?
 
• Az Osztrák-Magyar Monarchia idején Fiume (a mai horvátországi Rijeka) magyar tengeri kikötő volt, és haditengerészeti akadémiával rendelkezett. Ennek megfelelően az első világháború végéig mintegy 500 magyar lobogójú hajó szelte a tengereket. A Monarchia haditengerészetének utolsó parancsnoka egyébként Horthy Miklós ellentengernagy, a későbbi kormányzó volt.
• A tengerhajózásnak kereskedelmi szempontból alapvetően két funkciója volt: magyar termékeket szállított idegen országokba, illetve idegen országokból fuvarozott rakományokat Magyarországra.
• Trianon után Magyarország a területének jelentős részével együtt a hajói nagy részét és az önálló tengerhajózási lehetőségét is elvesztette – hiszen nem volt többé „magyar tenger”. A magyar tengerjárók zöme idegen fennhatóság alá került.
• A magyar tengerhajózás 1933-ban kapott új lendületet a Hollandiából bérbe vett Apollinaris III nevű motoros „pályára” állításával. Az első „igazi” magyar Duna-tengerjáró a Budapest volt, Kádár Ferenc kapitány parancsnoksága alatt. Budapest tengeri kikötő jogot kapott, az V. kerületben jegyezték be.
• A két világháború között a magyar hajóknak csupa elcsatolt magyar város nevét adták: Ungvár, Kolozsvár, Kassa. Az előbbi kettő elsüllyedt a második világháborúban, a Kassa viszont mai napig megtekinthető a neszmélyi hajóskanzenben.
• 1970-ben a magyar tengeri flotta már 21 hajót számlált. Ezek az Al-Dunáról hajóztak ki a tengerre, és egyik vonalon Brăilán, Sulinán rakodták át az árut, másik vonalon pedig Rijeka-Trieszt kiindulóponttal szelték a vizeket. A magyar hajók gyakorlatilag az egész világ tengereit lefedték.
• A magyar tengeri flotta zászlóshajóját Vörösmartynak hívták, de amúgy is tele volt költők neveivel: Csokonai, Ady, Radnóti és mások. A Vörösmarty lobogóját 2001-ben vonták be, ez de facto a legújabb kori magyar tengerhajózás megszűnését jelentette.
• Hivatalosan azonban 2004-ben szűnt meg a magyar tengerhajózás, mert még épült két hajó, a Pannon Star és a Pannon Sun. Sőt még később is építettek két hajót Kínában, a Bartók és a Kodály nevűeket, de azokat helyben eladták.
• Ezek nem voltak a maiakhoz hasonlítható óriáshajók, a Vörösmarty „csak” mintegy 15 ezer tonnát bírt el. Egy hajó ára egyébként 10 és 100 millió dollár között mozog.
 

Simon Csaba negyven évet töltött a világ tengerein|Fotó forrása: a KMN Facebook-oldala

Simon Csaba mindehhez hozzáfűzi, hogy a múlt rendszerben a magyar hajóknak bizony nem csak kereskedelmi funkciójuk volt, a szocializmus exportjának szerepét is ellátták: például hadianyagot szállítottak az éppen katonai konfliktusban álló baráti fejlődő országoknak, mondjuk Etiópiának, Vietnamnak vagy Szaddám Husszein Irakjának. Ő maga is részt vett efféle „expedíciókban”, és egészen elképesztő történeteket mesélt. Elmondta például, hogy amikor megérkeztek az eritreai Massawa kikötőjébe, heves ágyúzás, fegyverropogás fogadta őket. A helyiek azonban megnyugtatták őket: nyugodtan rakodjanak, mert az amerikaiak ugyanitt pakolják ki a hadirakományukat, a szemben álló felek ezt tiszteletben tartják.

Hurrikánok, kalózok, viharok – mit gondolnak, mégis mi a legnagyobb veszély a tengeren? Simon Csaba némiképp meghökkentő választ ad saját kérdésére: a hidelmekkel szemben nem a viharok, hanem a tűz. Ha ugyanis tűz üt ki egy hajón a nyílt tengeren, az végzetes, a tűz gyakorlatilag olthatatlan. Egyszer résztvevője volt egy hajótűznek, szerencsére nem a tengeren: az Amalon (ez nem egy női név, hanem az Arab-Magyar Line rövidítése) egy algíri kikötőben tüzet fogott a rakomány, és 21 napig égett.

Ja, és eloszlatja a Bermuda-háromszöggel kapcsolatos babonákat is: mint mondja, számtalanszor hajózott át a Bermudákon, különösebb problémák nélkül.

Hirdetés

A sorban a következő gondot a viharok jelentik, de az ember nem is gondolná, hogy a szegény tengerészekre olyan veszélyek is leselkednek, mint a biztosítási csalás: ez azt jelenti, hogy piszkos ügyletek nyomán egy hajót egyszerűen átfestenek, átneveznek és továbbadják – a kényelmetlen tanúkat pedig természetesen eltüntetik. Volt olyan kollégája, akinek így veszett nyoma.

A szomáliai partoknál ólálkodó kalózok ellen pedig – a magyar kormányt megelőzve – feltalálták a GYODÁ-t: a hajókorlátra szögesdrótot vontak. Mint megtudtuk, a Vörös-tenger bejáratát 30 hadihajó őrzi – de még így sem sikerül mindig elkerülni a rajtaütéseket.

És persze ott a jó öreg csempészet, a hajózás elkerülhetetlen velejárója. Simon Csabának elképesztő sztorijai vannak erről is, elég ha csak a vámosok, a „black gang” megvesztegetési szokásaira térünk itt ki (mert a vámosok többnyire megvesztegethetők, minő meglepetés). Szóval: Egyiptomban a Marlboro az abszolút valuta, Dél-Amerikában a whisky, de a fejlődő világ országaiban, például Nigériában bontott csirkével, neszkávéval és rizzsel (!) is le lehet kenyerezni a vám éber őreit. A  cechet gyakran maga a hajózási vállalat állja…

Simon Csaba ’90 óta angol, skót, olasz hajózási társaságoknál dolgozott. „Őfelsége kapitánya is voltam” – jegyzi meg huncut mosollyal, majd elmeséli, hogy a Geja C nevű hajó parancsnokaként a brazíliai Niteroi kikötőjében majdnem a brit nemzetbiztonságot veszélyeztető tényező lett. A brit uralkodói háznak ugyanis van ott egy saját tengerészeti telephelye, és amikor egyszer ott voltak, épp akkor érkezett András herceg a saját hajóján. Nekik ki kellett volna hajózniuk, ám egy Claudiu nevű román matrózuk napokig eltűnt – és szerencsétlen módon pont akkor tűnt fel az előkészített vörös szőnyegen, amikor a herceg partra lépett. A matróz, Simont idézve, „nem volt szomjas állapotban”.

Sokáig lehetett volna még hallgatni a tengerészparancsnok történeteit, azzal az egyre erőteljesebb elhatározással: ha megnövök, hajóskapitány leszek.

Hirdetés