Ha Tusványos, akkor arisztokrácia. Megszokhattuk már, hogy az erdélyi nemesek így vagy úgy, de jelen vannak a szabadegyetemen. Ezúttal egy könyvbemutatónak „álcázott” arisztokratikus fél háromórai teadélutánnak lehetett tanúja, aki belépett a Janus Pannonius Irodalmi Kávéház sörsátrai alá.

Az apropó: Oláh-Gál Elvira interjúkötete, a csíkszeredai Székelyföld Alapítvány által 2016-ban kiadott Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című könyv. A kötet összesen 20 család történetét mutatja be. Előszavát Molnár Vilmos író, szerkesztő jegyzi. A szerző egyben eljátszotta a moderátor szerepét is. 

A meghívottak: Mikes Zsigmond, a zabolai Mikes család leszármazottja, az uzoni Béldy-kúria örököse, Németországból tért meg, hogy átvegye, pontosabban kiverekedje magának az örökséget. Bánffy Farkas, a „fugadi báró” (ő nem interjúalany, de arisztokrata a javából). Teleki Kálmán, aki Brüsszelből jött haza, a gernyeszegi kastély örököse. Petricsevics Horváth Toldy Péter, a marosnémeti kastély ura, aki egyenest Ausztráliából tért vissza ősei földjére.

A szerző-moderátor az előszó egy részletével indított: „Összeragasztani a múltat a jövővel ott, ahol a történelem szétszakította.” Na de hol szakadt el a múlt, és ki hol kezdte újra.

A kötet szerzője, Oláh-Gál Elvira és Mikes Zsigmond

Mikes Zsigmond számára

a történelem egy pillanatra sem szakadt meg,

mert a szülők, nagyszülők által átadott szóbeli hagyományok formájában fennmaradt egyfajta kontinuitás. A történelem azonban akkor „elevenedett meg” számára, amikor 1991-ben, egy erdélyi körútja alkalmával meglátogatott több erdélyi nemesi kastélyt (Gerend, Uzon, Válaszút stb.). A nagymama, Bánffy Mária úgy szólt hozzá: Zsigmond, ezt az egészet, amit itt látsz, tekintsd a magadénak. Ennek a mondatnak pedig ez az üzenete: minden erdélyi tekintse Erdélyt a magáénak. Ez a múltunk. És részben a jövőnk is.

Bánffy Farkas a maga közvetlen módján megjegyezte: nem ismeri a könyvet, viszont megnézte a tartalomjegyzéket és határozottan állítja: mindenki ott van, akinek ott kell lennie. Amúgy az arisztokrácia Bánffy szerint olyan, mint egy 3 000 fős falu. Mindenki mindenkivel rokon. Mindenki ismer mindenkit. Csak éppen nincsenek egy helyen. (Sajnos, tesszük hozzá mi.) Szerinte sem szakadt meg semmiféle kontinuitás, mert ez nem a birtokelkobzástól függ. Az arisztokrácis egy értékrend, egy gondolkodásmód, nem a vagyon függvénye. A kommunisták azt gondolták, hogy a vagyon teszi naggyá az arisztokratákat. Pedig nem. És az értékrend, a gondolkodásmód nem elvehető. A kommunisták sem tudták elvenni. Nyilván, az arisztokraták és két lábon járó emberek, előfordul, hogy elbuknak, de jó esetben felállnak és mennek tovább. A maga részéről szerencsés embernek tartja magát: 25 évesen már tudta, mit akar csinálni 85 évesen.

Teleki Kálmán kezdő mondataiból mindenki számára világossá vált: az asztalnál ülő grófok, bárók közül mindenki úgy gondolja, az arisztokratikus hagyomány nem megszakítható, hiszen a szülők folyamatosan átadták az értékrendet a leszármazottaknak. Ennek tudható be, hogy amikor egyik pillanatról a másikra el kellett döntenie, visszaigényli-e a kastélyt vagy sem, a hazatérést választotta. És nem bánta meg, hogy elhagyta Belgiumot Erdély kedvéért. Nagyon élvezi az itteni létet, annak minden negatívumával egyetemben. Sok a probléma, folyton fáj bele a feje, de amúgy igen jópofa dolognak tartja. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer kastélyban fog lakni. Igaz ugyan, hogy a legkisebb szobában, de azért a kastély csak kastély. Bár ezt az élményt senkinek sem kívánja úgy igazán.

Teleki Kálmán (jobbra) és Petricsevics Horváth Toldy Péter (balra)

Petricsevics Horváth Toldy Péter Magyarországon született, és elég hamar kikerült Ausztráliába. Apja egyszerű emberként élt, katonáskodott, teherautókat javított, műhelye volt Kolozsváron. Azt szerette volna, ha tettei és nem származása alapján ítélik meg. Kolozsvári műhelyének cégtábláján ez állt: Horváth Toldy István és felesége, gróf Horváth Toldy Istvánné. A nemesi birtokok visszaigénylési lehetőségéről szinte véletlenül szerzett tudomást. Tollat ragadott és írt a család többi érintett tagjának, de legnagyobb csodálkozására senkit sem érdekelt az ügy. Viszont – mivel ő úgy gondolta, hogy a hagyományok nem szakadtak meg – hazajött és belevágott a gigászi munkába. Mert irtó jól hangzik, hogy az embernek van egy kastélya, de a munka is vele jár, és ha nem végzik el, olyan károk keletkeznek, amiket már nem lehet helyrehozni.

Ha nincs terv, nincs elképzelés, jönnek a problémák és végül az összeomló kastélyok.

A moderátor második kérdése az arisztokrácia rehabilitálási lehetőségeire vonatkozott, mert ma is sokan vannak, akik ezt kérdezik, ha a nemesek szóba kerülnek: Há’ mit akarnak ezek, minek jönnek vissza?

Mikes Zsigmond szerint a rehabilitáció bizonyos mértékben már megtörtént. Akár pénzbeli juttatás formájában is: a kényszerlakhelyre deportált nemesek kapnak nyugdíjat, ha kérik. A birtokok visszaszolgáltatását már nem tekintené rehabilitációnak, mert sok esetben akadályozták. Amikor például beadták a maroscsesztvei birtok visszaigénylési dokumentációját, a marosújvári jegyző ezt írta rá: Ezeknek a múltbéli rondaságoknak nem kellene visszaadni semmit. De a bodzavári román lakosság is negatívan éli meg a visszaszolgáltatási folyamatot. Édesapja egy alkalommal ezt mondta neki: Zsigmond te nem vagy normális! Azt hiszed, hogy a románok bármit visszaadnak nektek? A maga részéről megérti, hogy mások úgy értékelik, az elkobzott birtokok már nem illetik meg az arisztokratákat. Viszont megküzd azért, ami az övé. Nem mellékesen jegyzi meg: Oláh-Gál Elvira könyve szerinte maga a rehabilitáció.

A „fugadi báró”: Bánffy Farkas (jobbra)

Bánffy Farkas megjegyezte: ha ő ortodox pap lenne, neki se tetszene az arisztokraták „honfoglalása”. Egy ortodox papnak ez az értékrendje: úgy nevelték, hogy itt sose voltak magyarok. Mindenki úgy akarja visszaállítani a történelmet, ahogy megtanulta.

A nemest nem a föld, a vagyon teszi nemessé.

Amikor ő visszament Fugadra, lopták a fáját, kiprédikálták a templomban, a rendőr folyton megbüntette, szóval állandóan belekötöttek. Ő pedig megpróbált korrekt lenni a helyi román közösséggel, és ezt a román közösség honorálta. Őt rehabilitálták. Persze mindig akad pár ember, akinek senki se tetszik, se a pap, se a rendőr, se a báró.

Teleki Kálmánt határozottan zavarja, hogy a rehabilitációról nem beszélnek eleget. Idegesíti, hogy az emberek nem tudják, mi történt az arisztokráciával. Az emberek történelemtudata minimális.

Hogy a faluban mit gondolnak róla, a háta közepét érdekli, ebben a vonatkozásban teljes mértékben egyetért Bánffy Farkassal. Megjegyzendő: teljesen mindegy, hogy magyar a falu vagy román. Pont olyan elítélendően tudnak viselkedni az emberek a magyar faluban, mint a románban. 

Petricsevics Horváth elmondta: annak idején azt tanították az iskolában, hogy a nemesek voltak a kizsákmányolók. Ilyen háttérrel nehéz másképp gondolkodni az arisztokráciával. Tisztázni kellene, hogy az arisztokrácia nem gazemberek gyülekezete, hanem hazaszerető, humanitárius emberek közössége. A kitelepítés egy adathalmaz: azt már kevesen tudják, hogy öreg, járni is alig tudó embereket feldobtak egy teherautóra Kolozsváron, elvitték őket Marosvásárhelyre és bedobták őket egy krumplispincébe, ahol se ágy, se takaró nem volt. 

Vécsi Nagy Zoltán, Kemény János unokája, a marosvécsi várkastély egyik örököse, a közönség soraiból szólt hozzá a beszélgetéshez. Amikor restitúcióról, rehabilitációról van szó, a politikusok egy dolgot értenek alatta: az egyházi restitúciót. A nemesekről soha egy szó sem esik. Pedig a nemesek állnak annak az országnak a (történelmi) hátterében, amit ma a politikusok vezetnek.

Izgalmas világ az arisztokratáké, tele tragikus és hősi sorsokkal. Csak ajánlani tudjuk Oláh-Gál Elvira interjúkötetét. És ha tehetik, figyeljenek oda a kortárs erdélyi arisztokratákra. Jó példával járnak, ha immár nem is elöl, a maguk útját mindenképpen.

Fotók: Erdély László