Már a katonai államcsínyek sem a régiek – mondhatná most valaki, miután a török hadsereg egy része a július 15-éről 16-ára virradó éjszaka megpróbálta leváltani a törökországi rezsimet.

Csakhogy az ottani történések megérnek egy valamivel részletesebb elemzést. E sorok olvasásakor még nem ismerünk minden részletet – július 16-án, amikor ezt a szöveget írom, az egyetlen biztos dolog az volt, hogy a katonai államcsíny kudarcot vallott. Az én szemszögemből nézve, az ezután következők fontosabbak, mint ami volt. Milyen tanulságot von majd le Recep Tayyip Erdoğan? Ez nemcsak Törökország jövőbeni sorsát határozza majd meg, hanem a (Romániát is magába foglaló) térség, valamint a nyugati és keleti világ jövőbeni sorsát is. Ahogy Petre Munteanu román kommentátor (Foreign Policy Románia) az egyik magánoldalon helyesen megállapította. „Az egész Nyugat a demokratikusan megválasztott törökországi erőket támogatja (minden antidemokratikus kisiklás ellenére az Erdoğan-rezsim részéről, ahogy mára az AKP-s többség hatalomgyakorlási és -megőrzési módját nevezik), de az egész nyugati demokratikus világnak szüksége van a török hadseregre.”

Egy bizonytalan helyzetben, abban a (hipotetikus) esetben, ha Törökország jelenlegi vezetősége nyíltan megvádolná valamelyik partner államot, hogy az áll a legutóbbi államcsíny-kísérlet mögött… akkor a dolgok tényleg kikerülhetnek az ellenőrzés alól.

Ezért az elkövetkezőkben nem a (kudarcba fulladt? manipulált?) államcsínyt fogom elemezni. Azt majd megteszik mások, ahogy leülepednek az események. Itt egy geopolitikai és geotörténelmi szemszöget kínálok – aki meg akarja érteni Törökország jelenét, annak a történelmével kell kezdenie, legalábbis a közelmúltbelivel.

1. Mi a gond? Egy több törésvonal mentén megosztott társadalom

Törökország nagyon fontos Románia számára. Sok olyan irányvonal mentén, melyek azt általam itt képviselt politikai realizmussal kapcsolatosak, Törökország nagyon fontos állam számunkra és a szövetségeseink számára. A földrajzi adottságból kifolyólag nem lehet közömbös nekünk az, ami ott történik – mert közép- és hosszú távon a sikereik vagy a kudarcaik bennünket is befolyásolnak majd. Ezen ok miatt nagyobb figyelmet kellene fordítanunk e (nagy) délkeleti országra. Rendben, nem keresztények, nem latinok… De Törökország nemcsak a méltányos árú all-inclusive vakációink úti célja, hanem fekete-tengeri szövetséges is. Ezért üdvözlendő lenne nagyobb figyelmet szánni e térségre, ha lehet, akkor klisék és gúnyolódások nélkül.

Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a 2015. június 7-i választáson nem szerezte meg azt a többséget, mely lehetővé tette volna azt, hogy egyedül kormányozzon. Az akkori kormányfő, Ahmet Davutoğlu (volt külügyminiszter, az egyes elemzések által a török állam jelenlegi nemzeti doktrínájának tartott neo-oszmánság egyik atyja), de az elnök (néhányszor korábban miniszterelnök is), R.T. Erdoğan is vereségnek tekintette, akinek vezetési stílusát a helyi társadalmon belül vitatták és gyakran még Törökország nyugati szövetségesei és partnerei is bírálták. Személy szerint 2007-ben találkoztam Erdoğan úrral, amikor Abdullah Gül úr volt a külügyminisztere (és aki azután sok évig, 2007 és 2014 között Törökország elnöke volt); el kell mondanom, hogy Gül úr Romániához való viszonyulása, miniszterként, legalábbis az általa ismert hivatalos álláspont alapján hibátlan volt (Belgrádban találkoztunk először). Gül úr után (2007-től) Ali Babacan volt Törökország külügyminisztere, akivel nagyon jól együttműködtem a 2008 tavaszán Bukarestben tartott NATO-csúcstalálkozó előkészítésében. Ide mellékelhetném a fővárosunkba látogató Babacan úrral készült diplomáciai és baráti fényképeket, de tudom, hogy az Adevărul-blogok olvasói nem igénylik az ilyesmit. Ennél sokkal fontosabb, hogy a 2014. augusztusi elnök, Erdoğan úr nem rejtette véka alá az ország politikai alapjainak megváltoztatására irányuló szándékát – elsősorban egy (általa vezetett) elnöki rendszer bevezetésével, valamint az igazságszolgáltatási rendszer és a helyi média működési koordinátáinak módosításával.

Erdoğan kormányfőt, majd elnököt már évek óta bírálják (Törökországban és külföldön) az autoriter tendenciák, a társadalom iszlamizálása és amiatt, hogy eltávolodik attól, ami Törökországban szentnek tűnt – vagyis Kemal Atatürk, a jelenlegi köztársaság (ld. lentebb) (1923. októberi) alapítójának örökségétől. Az Amnesty International éves jelentései évek óta bírálják azt, ahogy Törökországban „a média példátlan nyomásnak van kitéve a kormány részéről, miáltal az online és offline szólásszabadság jelentős kárt szenved”, illetve „folyamatosan aláásták az igazságszolgáltatást” „a bírók és ügyészek politikailag motivált kinevezésével, vagy áthelyezésével”[1] stb.

A 2002 novemberében hatalomra került AKP-t és vezetőjét, Erdoğant (2003 márciusa óta kormányfő) azóta demokratikusan választották meg és újra, három miniszterelnöki mandátum után pedig, mint mondtam, 2014 nyarán elnök lett. Erdoğan úr népszerűsége minden kétség feletti volt. Ilyen körülmények között a következő cél az alkotmány módosítása lett – ami különféle reakciókat váltott ki a társadalom és a helyi politika szintjén. Erdoğan úr nem tehetett egyszerre mindenki kedvére – és az összes polgártárs sem akart az ő kedvére tenni. A 2012 nyarán zajlott jelentős utcai tüntetések politikai riadójelek voltak; a 2013-as korrupciós botrányok szintén; a 2015-ös vádak a szíriai dzsihádistákkal való „együttműködésről” (ezeket a vádakat, mint lejjebb látni fogjuk, Moszkva fogalmazta meg, de nem csak) – de a szavazások alkalmával a lakosság többsége mindvégig mellette állt.

Néhány szót a törökországi ellenzékről: nagyvonalakban három párt van, melyek különféle formákban szembemennek Erdoğan úr és az AKP politikájával. Az egyik a Köztársasági Néppárt (CHP), mely magát a kemalista örökség zászlóvivőjének tartja; a másik a Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP), melynek doktrínája egyértelműen kikövetkeztethető a nevéből; a harmadik pedig a Népi Demokrata Párt (HDP) a jelentős törökországi kurd kisebbség (a lakosság kb. 18 százaléka) pártja.

De az Erdoğan úr politikájával szembeni (nem politikai) ellenállás egyik tényezője (éppen az előbbi elmondása szerint) Törökország hadseregének egyik (nem tudjuk mekkora) szegmense – mely hadsereg hagyományosan a köztársaság és az állam atatürki paradigma szerinti megtartásának alkotmányos szavatolója. Az AKP-Erdoğan és a hadsereg közötti kapcsolatok már 2002 után elég bonyolultaknak tűntek. Az Erdoğan-rezsim az utóbbi évtizedben folyamatosan azzal vádolta a hadsereg egyes tisztjeit, hogy állítólag államcsínyekre tettek kísérletet pártja/kormánya ellen. A török sajtó, különösen a jelenlegi elnök mellett álló, intenzíven írt a „Sledgehammer” műveletről (egy állítólagos katonai összeesküvés, mellyel el akarták távolítani a hatalomból Erdoğant), vagy az „Ergenekon” műveletről (hasonló összeesküvés, de ezt állítólag ellenzéki, civil szervezetekhez stb. tartozó civilek szervezték). Ez utóbbi üggyel (és másokkal) kapcsolatosan Erdoğan úr egyik állítólagos politikai (és ideológiai) ellensége Fethullah Gülen – volt egyházi vezető, prédikátor, imám, majd társadalmi-politikai aktivista, aki 1999-ben önként száműzetésbe vonult az Egyesült Államokba. Kezdetben politikailag hasonló nézeteket vallott Erdoğan úr pártjával, de az utóbbi évtizedben és főleg 2012–2013-ban jelentősen megromlott a kapcsolata velük – annyira, hogy Gülent ma az Erdoğan-rezsim hivatalos ellenfeleként mutatják be; Erdoğan úr egyes hívei még július 16-a reggelén is azt sugallták, hogy a legutóbbi katonai államcsínynek köze van Gülenhez – amit ez utóbbi tagadott.

Mindezen műveletek körvonalai elég ködösek, többek között azért is, mert a török sajtó nem mindig tűnik ki tárgyilagosságával.

2. Geopolitikai és demográfiai kontextus: pluszok és mínuszok

Törökország egész jelenkori történelmét azon jelentőség szemszögéből kell nézni, amellyel ez az állam a térségében rendelkezik. A NATO Egyesült Államok utáni második legnagyobb hadseregével, olyan földrajzi helyzettel, mellyel gyakorlatilag megkerülhetetlen az Európa és Ázsia & Közel-Kelet közötti bármiféle forgalomban, olyan katonai erővel, mely tényezővé teszi mindabban, ami a Fekete-tengernél, a Földközi-tenger keleti részénél és az úgynevezett MENA (Middle East and North Africa) térségben zajlik, Törökország élvezi mindezen szomszédságok előnyét, de elszenvedi az ezekből következő veszélyeket is.

A 783 ezer nkm-es területű[2] (vagyis Romániánál több mint háromszor nagyobb) és több mint 78 milliós lakosú (mondjuk négyszer nagyobb, mint Romániáé) Törökország a GDP csaknem 2,3 százalékát fordítja fegyverkezésre/védelemre (hard power-be, ahogy mondani szokták). A hamarosan másfél évtizede tartó Erdoğan-rezsim alatt az állam egyre többet fektetett oktatásba (a GDP 2,9 százalékát; az írástudók aránya 95 százalékos) és a soft power erősítésébe, beleértve (egyesek szerint főleg) a vallási jellegűt is (a bukaresti mecset ennek a tervnek a része, mely több térségbeli és balkáni államban működik). Az Erdoğan-rezsim alatt javult az átlagos életszínvonal (a legutóbbi statiszták szerint 3,8 százalékos a növekedés évente, az egy főre eső GDP 20.400 dollár – Románia esetében ez 16.500; a vásárlóerő szerint a románoknak 21.790 dollárjuk van fejenként, míg a törököknek 20.390 dollárjuk; figyelem, az egy főre eső GDP és a vásárlóerőhöz viszonyított GDP eltérő eredményeket mutathat – mindkét ország esetében ld. The Economist, „The World in 2016”, 100. o.). A 74 éves várható élettartammal és száz lakosonként 1,26-os demográfiai növekedéssel Törökország jelentősen fiatalabb társadalom, mint a nyugati európai társadalmak többsége, ha nem éppen mindegyike (Törökországban az átlagéletkor[3] 30 év; Romániában – például – ez megközelíti a 40 évet, az olyan országokban pedig, mint Németország, Olaszország, vagy Svédország meghaladta a 42 évet).

Törökország polgárainak többsége (több mint 70%) török etnikumú, kb. 18 százalék, mint mondtam, kurd, további kb. 10 százalék pedig más (viszonylag jelentős számú) kisebbség. Vallási szempontból a törökök több mint 99 százaléka muzulmán, de „csak” 80 százaléka szunnita, 20 százalék pedig alavita (Alavi – Ali, Mohamed nagybátya és veje volt; egyes értelmezése a síizmushoz kötik, ebből aztán olyan vita következik, melyre most nem térek ki).

A 2007–2012-es időszakban, Erdoğan kormányfő második mandátuma alatt úgy tűnt, hogy Törökország egyik sikert aratja a másik után.

1.i) Törökországot gazdasági szempontból feltörekvő országnak tekintették, melyet arra is képesnek tartottak, hogy a jövőben akár az akkoriban sokat emlegetett BRIC-hez csatlakozzon.

1.ii) A külpolitika terén a nemzeti doktrínát a „nulla gondok a szomszédokkal” kifejezés foglalta össze.

1.iii) A belpolitikai helyzet stabil és viszonylag kiszámítható volt. Annak ellenére, hogy Erdoğan urat egyre többször vádolták populizmussal és tekintélyelvűséggel, erre az volt a válasza, hogy az iszlámot azzá kívánja változtatni, ami a kereszténység az európai kereszténydemokrata jellegű politikában.

1.iv) A Törökország és AEÁ közötti állandó partnerség és Törökország NATO-n belüli sorsdöntő szerepe hosszú távú horgonyoknak tűntek. Igaz, hogy a kurd kérdés (melyet Törökország ma fő fenyegetésnek tart határaira nézve) még mindig okozott kis nézetkülönbséget, de úgy tűnt, nem képes módosítani az összképet.

1.v) Ezen kívül, és ez egyáltalán nem lebecsülendő dolog, Törökországnak sikerült – a hidegháború után – látványosan újrakalibrálni kapcsolatait Oroszországgal. A 80-as évekbeli szárazföldi és fekete-tengeri kvázi-szomszédos ellenségekből Törökország és Oroszország érdekeiket összehangolva, kölcsönösen előnyös gazdasági partnerekké váltak.

Ennek ellenére 2010 után néhány év is elég volt ahhoz, hogy ez a biztató helyzet válságba sodródjon.

2.i) Az egyik első esemény a 2009-2010-ben Izraellel kialakult diplomáciai válság volt (mely állammal Törökországnak különben az AEÁ által jó szemmel nézett kiváltságos partnersége volt)[4]. Erdoğan kormányfő súlyos szavakat használt Izraellel (és az akkori zsidó vezetőkkel) szemben, többek között néha ahhoz hasonlította a palesztinokkal szembeni politikáját, amit Hitler tett a zsidókkal szemben – ezek a kijelentések, nyilvánvalóan, Erdoğan urat nagyon népszerűvé tették az arab világban, Izrael pedig azzal válaszolt, hogy szorosabbra fűzte kapcsolatait… Görögországgal és Ciprussal (mely országokat nem szoktak Törökország legközelebbi barátai közzé sorolni…)[5]. Ennek ellenére e diplomáciai válságnak megvolt a sokkal jövedelmezőbb (de diszkrétebb) ellenoldala is: az 1996-os török–izraeli katonai megállapodásokat egyetlen pillanatig sem szakították meg, a közös hadgyakorlatok folytatódtak, a kétoldalú kereskedelem volumene pedig a 2009-es 2,3 milliárd euróról 2014-ig 4,9 milliárd euróra nőtt![6]

2.ii) Törökország sietve és talán tévesen beállt az arab forradalmak nyomvonalába és 2011 után a szíriai konfliktusba. Míg Törökország eredetileg olyan mintaországnak tűnt (a nyugatiak szemszögéből nézve), melyről a MENA-országok (Egyiptom, Tunézia, Líbia stb.) példát vehettek volna, hogyan kell áttérni egy világi-republikánus rezsimre, újabban felmerült a kérdés, hogy vajon nem Törökország másolja-e az ezekben az államokban meglévő politikai és vallási széttöredezettséget! Konkrétan, Törökország arra számított (tévesen), hogy Szíriában gyorsan megbukik Bassár al-Aszad rezsimje (igaz, ezzel nem volt egyedül), azok az egyes elemzők szerint kétértelmű kapcsolatai pedig, melyeket a dzsihádistákkal fenntartott, gyanakvásokat váltottak ki Nyugaton[7]. Ezzel párhuzamosan Ankara Egyiptomban a Muzulmán Testvériségben bízott – ami miatt 2013 óta a jelenlegi (a Testvériséget a hatalomból eltávolító) katonai vezetőséggel problémásak a kapcsolatai. Mivel határozottan Bassár al-Aszad ellen foglalt állást, Törökország Iránnal – a damaszkuszi rezsim egyik legfőbb támogatójával – is feszültté tette a kapcsolatait. Tehát a „zéró gondok a szomszédokkal” gondolat – egyelőre – csak egy szép ambíció emléke maradt.

2.iii) A török rezsim utóbbi időben tanúsított folyamatos kurdellenes álláspontja kényes elemeket vitt be az AEÁ-val és a szövetségeseivel meglévő kapcsolatokba is – főleg azután, hogy az „Iszlám Állam” (vagy Daes) elleni harc azt mutatta, hogy az (iraki és szíriai) kurdok a legmegbízhatóbb harcosok a dzsihádisták ellen.

2.iv) Egyes elemzések szerint Törökországnak ugyanilyen kétértelmű volt az álláspontja az utóbbi években zajló (2015-ben „kicsúcsosodó”) menekültválságban is. Egyrészt egyértelmű, hogy Törökország befogadott a területére kb. 2,5 millió menekültet (zömmel szíriaiakat) és sztoikusan tűri az ebből fakadó saját gondjait. Másrészről egyes elemzők szerint úgy tűnik, Törökország kihasználja ezt az exodust, megnyitva a menekültek előtti „ajtót” Görögország (id est Európai Unió) felé, hogy ezzel engedményeket csikarjon ki Brüsszelből a saját európai ügyében. Idén május 23–24-én Isztambulban volt a humanitárius világtalálkozó, mely a szíriaihoz vagy irakihoz hasonló konfliktusok által generált menekültügyeket kívánta kezelni. Erdoğan társelnöke volt ennek a csúcsnak azzal az Angela Merkel kancellárral – aki (az otthon vállalt kockázatok ellenére) folyamatosan azt hangoztatta, hogy ebben az ügyben szükség van egy megállapodásra Törökország és az EU között[8]. Mindenesetre az Erdoğan úr és Merkel asszony közötti pragmatikus kapcsolatok nem akadályozták meg a német Parlamentet abban, hogy (június elején) elismerje az Oszmán Birodalom által 1915-ben elkövetett örmény „genocídiumot”. (A jelenkori Törökország teljes mértékben elutasítja a „genocídium” kifejezést és Törökország szövetségeseinek többsége is kerüli ezt a diplomáciai nyelvezetben.) Elválik, hogy az Ankara és Brüsszel között Berlinen keresztül tett ígéretek milyen mértékben valósulnak majd meg és hogyan. Mindenesetre Törökország továbbra is sorsdöntő fontosságú állam az EU-t megcélzó menekültek és migránsok ügyének megoldásában. A jövő majd megmutatja, hogy Ankara (vagy Brüsszel) képes lesz-e megfelelni ennek a kihívásnak.

2.v) Végül, de nem utolsó sorban, szintén a szíriai konfliktus miatt, Törökország és Oroszország kétoldalú kapcsolata a legalacsonyabb szintre süllyedt a hidegháború óta. Minthogy Oroszország 2015 szeptemberében az al-Aszad-rezsim oldalán katonailag beavatkozott a konfliktusba, Törökország a másik táborban találta magát; és már csak idő kérdése volt, hogy e két regionális hatalom szinte fegyveres konfliktusba keveredjen egymással: a török légierő 2015. november 14-én lelőtt egy orosz Szu-24-es repülőt (mely nagyon valószínű módon megsértette Törökország légterét – és nem világos, hogy ez először történt-e…), és a világ többi része visszatartott lélegzettel reménykedett abban, hogy Oroszország nem fog erre katonai választ adni (ami, szerencsére, nem történt meg).

Ezek után az is nagyon igaz, hogy Ankara és R.T. Erdoğan nemrég hasonlóan látványos lépést tettek. Ahmet Davutoğlu török kormányfőt május 5-én lemondásra kényszerítették (a legvalószínűbb módon Erdoğan úr); helyébe május 22-én Binali Yildirim urat nevezték ki az AKP élére, aki (szintén) közel áll Erdoğan elnökhöz, és aki néhány nappal később a kormányfői tisztséget is átvette. Davutoğlu úr ezen lemondásával/leváltásával kapcsolatosan (vagy sem) június végén Törökország újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel és ugyanazokban a napokban „bocsánatot kért” Moszkvától a múlt ősszel lelőtt repülő miatt. Erdoğan úr ezzel a két egyidejű lépéssel a legvalószínűbb módon azt jelezte, hogy megpróbálja kivinni Törökországot egy regionális elszigeteltségből, mely már önmagában kezdett veszélyessé válni.

3. Egy kis történelem senkinek sem árt: Törökország az európai összhangzatban

Kemal Atatürk 1938-ban meghalt, de (nyugatosodáson és világiasodáson, a hadsereg erején és a szomszédokkal kialakított minél jobb kapcsolatokon alapuló) köztársasági modellje csaknem hét évtizeden keresztül úgy tűnt, hogy beépül a török állam DNS-ébe. Ma már nyilvánvaló, hogy átalakulóban van a törökországi társadalmi-politikai helyzet. A helyzetet a helyszínen bensőségesen megismerő egyik román diplomata arra hívta fel a figyelmemet, hogy a 70-es években több miniszoknyát lehetett Isztambul utcáin látni, mint Londonban; ma ez már nincs így – maga Erdoğan elnök felesége is, akárcsak a politikai vezetőség szintjén lévő hölgyek többsége, visszatért a mérsékelt iszlám közösségeken belüli hagyományos viselethez. De ez csak egy részletkérdés. Az Erdoğan-rezsim határozottan politikai eszközt fedezett fel a vallásban és csak a jövő mondhatja meg, hogy maga ez az eszköz milyen irányban fog fejlődni vagy visszafejlődni.

Minden gondja ellenére térségi hatalom Törökország? Ehhez nem férhet kétség – minden bizonnyal az. És az utóbbi évszázadokban az volt szinte mindig, néha még ennél is több. Egy híres könyvében, melyet mindenkinek ajánlok, aki valamivel többet akar tudni (A Földközi-tenger és a földközi világ II. Fülöp idejében, melyet csaknem 70 évvel ezelőtt adtak ki!), Fernand Braudel francia történész megemlíti, hogy a XVI. században két birodalom-világ volt (a spanyol Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom), melyek össze-összecsaptak, de együtt is működtek a legváratlanabb módokon[9]. A szövetségek és ellenségeskedések játéka bonyolultabb volt, mint ahogy képzeljük. I. Ferenc francia (és keresztény) király a legkevésbé sem vonakodott 1536-ban I. Szulejmánnal szövetségre lépni a Habsburgok ellen, például – ezt tekintik a történelem első nem-ideológiai szövetségének. Három évszázaddal később, 1854-1856-ban az Oszmán Birodalom implicit módon bekerül az európai nemzetek összhangzatába, miután Anglia és Franciaország az oldalára állt a cári Oroszország elleni krími háborúban.[10] (Mely háborúnak nagy köze van Románia modern történelmének kezdetéhez és Alexandru Ioan Cuza egyesüléséhez!).

A hidegháború alatt a Nyugat oldalán álló Törökország már 1963-ban kérte belépését az Európai Gazdasági Közösségbe (az EU elődjébe); de 1997 decemberében, az Európai Tanács luxemburgi összejövetele elutasította ezt a kérést. Törökország aztán 1999-ben újra jelöltté vált az Európai Unió tagságára – ez a jelöltség azóta inkább csak húzódik[11]. Persze, Törökország jelöltségének megvannak a maga támogatói az EU-n belül (például Románia stb.), de egyelőre az ellenzők többen vannak. A múlt évtized elején adott egyik interjújában Valéry Giscard d’Estaing volt francia elnök azt mondta, hogy Törökország „nem európai állam” – tekintettel arra, hogy még a fővárosa sincs Európában –, amiből azt a következtetést vonta le, hogy Törökország csatlakozása „az Európai Unió végét” jelentené[12]. 2007-ben Nicolas Sarkozy francia elnök ugyanezt állította. Nemrég Franciaország jelenlegi külügyminisztere, Jean-Marc Ayrault egy nagyon befolyásos folyóiratnak adott interjújában azt mondta, hogy „nem állnak fenn azok a feltételek [Törökország EU-csatlakozásához]”[13].

4. Vannak tanulságai ennek a történetnek? Egy internet által megmentett elnök?

És íme, visszaértünk kezdeti soraim kontextusához. Levonhatunk-e bizonyos következtetéseket, esetleg prognózisokat? Megjegyzem, hogy jelenlegi pozícióm nem enged meg számomra olyan kommentárokat, melyeket pártosaknak tarthatnának – és így csak néhány megjegyzésre korlátozódom, melyeket bárki megfogalmazhat, aki nyílt forrásokból tájékozódik.

Mint mondtam, véleményem szerint, most a leginkább az számít, hogy milyen tanulságokat von majd le Erdoğan elnök a július 15-éről 16-ára virradó éjszakán történt eseményekből. Még tekintélyelvűbbé válik (mint amennyire, egyesek szerint, már eddig is volt)? Vagy ráébred, hogy nem mindig jó erővel válaszolni az erőre?

3.i) Úgy tűnik, a katonai államcsíny kudarca R.T. Erdoğannak használ, talán megerősítve egyes vádjait, melyekkel egyes katonai vezetőket vagy ellenzéki figurákat illetett. A török elnök most olyan áldozat szerepében tetszeleghet, akit végül az a nép védett meg, melyet ő maga hívott utcákra azon a már történelmivé lett internetes bejelentkezésen, amikor telefonon keresztül megszólalt a CNN Türk adó egyik stúdiójában.

3.ii) Világos, hogy az utcákra vonulók többsége az Erdoğan rezsimje és személye melletti támogatás jeleként cselekedett; nem nagyon világos, hogy az összeesküvő katonák is számítottak-e a civil társadalom valamelyik szegmensére – egyelőre ennek semmi jele sem látszik. Ha úgy számoltak, hogy meg tudnak buktatni egy rezsimet annyival, hogy elzárnak egy hidat és elfoglalnak intézményeket és néhány tévéadót, akkor az összeesküvők nem fogtak fel túl sokat abból az új paradigmából, amit az új tömegkommunikációs médiák alakítottak ki (nem véletlen, például, hogy az elnököt az… internet mentette meg, mint mondtam). De, ismétlem, átfogó elemzéshez nem rendelkezünk elég adattal.

3.iii) Másrészt az éremnek másik oldala is van: miután éveken keresztül irtotta a hadseregen belüli ellenzéki központokat, miután állítólagosan megbízható embereit ültette a hadsereg élére stb., íme, mégis akadt néhány száz (ezer?) összeesküvő, némi nehézfegyverzettel és légierővel, méghozzá a hadsereg kebelén belül. Ez figyelmeztetés lenne? Ha a hadsereget nem sikerült totálisan megtisztítania azokban az években, amikor nagyon népszerű volt, majd elválik, mi történik a következő időszakban, a vezető jövőbeni népszerűségétől és hitelességétől függően.

3.iv) A 2015. júniusi választás nyomán kialakult politikai holtpont után, amikor az AKP-nek nem sikerült elérnie az egyedül kormányzáshoz szükséges többséget, Erdoğan elnök azt a taktikát választotta, hogy kivárt néhány hónapig, elkerülve egy koalíciós kormány kinevezését. Ezt követően felhalmozódtak a gondok: 2015. július 20 – súlyos terrorista merénylet Surucban, a török-szír határnál (a legvalószínűbb módon a Daes műve – 33 halott); majd feszültségek a kurd lakosságon belül a határ innenső és túlsó oldalán; majd újabb dzsihádista merénylet Ankarában a kurd törökök ellen, 2015. október 10. (102 halott) – mindezek kedvezőtlen előzményei voltak a 2015. november 1-i választásnak, amikor az AKP visszaszerezte a többséget ahhoz, hogy egyedül kormányozzon: 49,5 százalékos választási eredmény és 317 mandátum az 550 fős Parlamentben. Aztán újabban még két Daes-merénylet Isztambulban (január 12. és március 13.), további három, kurd frakcióknak tulajdonított merénylet (február 7., március 19., június 10.) és a legújabb, a június 28-i merénylet az isztambuli repülőtéren (melyet kaukázusi dzsihádistáknak tulajdonítanak – több mint 30 halott). Ilyen körülmények mellett és a július 15/16-i katonai államcsíny-kísérlet után Erdoğan elnök nem várhat tovább – és nagyon fontos, hogy miként cselekszik majd a következő hetekben és hónapokban. Rezsimje keményebben bánik majd a politikai, sajtóbeli vagy társadalmon belüli ellenzékkel? Vagy arra a következtetésre jut, hogy a nagy válságok nagy tárgyalásokat is igényelnek?

3.v) Végül a július 15/16-i éjszaka rámutatott még valamire: egy olyan részletre, mely valószínűleg majd elgondolkodtat egyeseket. Még ha az utcákra kivonultak a demokratikusan megválasztott intézmények (többek között a minden bizonnyal demokratikusan megválasztott Erdoğan elnök intézménye) védelmében tették is, amit tettek, még ha a nagy nyugati (és nemcsak nyugati) kancelláriák ugyanezen gondolat értelmében támogatták a stabilitást, azért minden fontos nemzetközi média olyan személyiségként mutatta be a török vezetőt, aki polarizálta és megosztotta a török társadalmat. Persze, egy demokráciában egy vezető nem tehet egyformán mindenki kedvére. De minden belső konfliktusnak van egy határa, melyen túllépve a társadalmak gyakran paradox módon reagálnak. A történelem azt mutatja, hogy azok a vezetők, akik folyamatosan azt a benyomást keltik, hogy megosztják a társadalmat, végül, a leggyakrabban, pont azoknak a feszültségeknek esnek áldozatául, melyeket létrehoztak (a történelmünkben is voltak erre példák!). Minden társadalom – és Törökország sem képez kivételt – stabilitást és nyugalmat akar, nem folyamatos konfliktust. Egy bizonyos vezetővel társított túl nagy feszültség végül bumerángként csap le a kérdéses vezetőre.

Ez a szöveg csak a szerző véleményét tükrözi és nem érinti azokat az intézményeket, melyekkel kapcsolatban állt, vagy áll. Utólagos szerkesztések, javítások és frissítések lehetségesek. A szöveg részlet az előkészület alatt álló Frumuseţile şi capcanele hărţii. Fişe pentru o geopolitică a României şi a lumii de azi (A térkép szépségei és csapdái. Lapok a mai Románia és világ geopolitikájához) című kötetből.

[1] Ld. pl. a 2015-1016-os évekre vonatkozó jelentést, a következő címen.

[2] Az adatok a Moyen-Orient lap 31., 2016 július-szempemberi számában Törökországnak szentelt fejezetéből származnak (“Bilan géostratégique 2016” tematikus szám), 64-65. o. 

[3] Az átlagéletkor a népesség összes élő tagja életkorának súlyozott számtani átlaga; nem összetévesztendő a várható élettartammal.

[4] Epoca de aur a incertitudinii (A bizonytalanság aranykora) című (Curtea Veche kiadó, Bukarest, Bukarest, 2011, 10. fejezet) című könyvemben bemutattam a török-izraeli konfliktus kezdeteit. 

[5] Ld. Robert M. Danin, “Israel among the nations. How to make the most of uncertain times”. Megjelent: Foreign Affairs, 95. kötet, 4., 2016 július-agusztus, 30 o. 

[6] Jana Jabbour, “La diplomatie turque au Moyen-Orient: du «modèle» à lʼenlisement”. Megjelent: Moyen-Orient, 31., 2016 július-szempember, 72. o.

[7] Jean Marcou, “La Turquie en quête dʼun nouveau positionnement au Moyen-Orient”. Megjelent: Politique étrangère, 2., 2016 nyár, 63-73. o. 

[8] *** “Crise des migrants: la politique turque dʼAngela Merkel en question”. Megjelent: Diplomatie, 81., 2016 július-augusztus, 39. o.  

[9] Ld. Ali Kazancigil, “La Turquie dans lʼUnion Européenne: lʼaboutissement dʼune longue relation”. Megjelent: Lettres aux turco-sceptiques, Ed. Actes Sud, Paris, 2004, 48. o.

[10] Ibidem, 47. o.

[11] Törökország európai dossziéjának szintézisére vonatkozóan ld. Le dictionnaire historique et géopolitique du 20e siècle, Ed. La Découverte, Paris, 2002, 699. o.

[12] Az interjú a Le Monde 2002. november 8-i számában jelent meg, “Turquie: un «désir dʼEurope» qui dérange”, Lettres aux…, 58. o.

[13] Isabelle Lasserre, “La France, lʼEurope, le monde… Entretien avec Jean-Marc Ayrault”. Megjelent: Politique internationale, 151., 2016 tavasz, 62. o.

A címet a szerkesztőség adta.