Amit a négy fal között tesznek, az magukra tartozik, mert demokrácia van? Csak képzelik! Újabban egész tömeg tolong, Tudytól a német Bundestagig, hogy megtanítson minket, mit hogyan csináljunk a kezünkkel. Az asszonnyal. A gyűrűvel. A partnerrel.

Nemcsak az ágyban. Vagy a konyhaasztalon. Amikor egyesek dühösen, idegesen, rémülten, de nagyon elfojtott vágyakkal teli palacsinták, pofonok és forró ölelkezések közepette találkozva enyhítenek magukon. Mint A postás mindig kétszer csenget-ben, James M. Cain remekművének Tay Garnett rendezésében készült feldolgozásában, Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-gel a főszerepekben. (A pontosság kedvéért: ezt a változatot nem Tay Garnett rendezte, hanem Bob Rafelson – a szerk.)

Úgy tűnik, kevesen látták ezt a filmet. Vagy nem igazán értették meg. Túl sokan – és nemcsak a szerencsétlen bukaresti polgármesteri hivatalban – gyönyörködnek másfajta filmekben. Ezen idő alatt az egyházvezetők, amikor éppen nem méretes szalagcímeket gyártanak az Egyházra bízott kölykök megerőszakolásáról, arról papolnak a hívőknek, hogy kikkel szabad házasodniuk és kikkel nem.

Hagyjanak már lógva! – kiabálnék teljes erőmből. De már túl késő. Hiszen a berlini parlamenti képviselő vérmesebbnek bizonyult Dzsingisz Kánnál és döntött. „A nem nem”, magyarázták nekünk szűkszavúan a törvényhozók, majd terjengősen kitértek arra, miként szigorították meg a nemi erőszakról és a szexuális bűncselekményekről szóló törvényt.

Újabban nemcsak a kimondottan erőszakot tevő számít erőszaktevőnek.

Azt is nyugodtan bevarrhatják a kóterba, aki úgy tér rá a szexuális aktusra, hogy tudja, partnere nem akarná.

Nem akarná? Nem akarja? Nem akarta? Sohasem akarja majd? Majd elválik. Ha lehet, nem a hálószobában, hanem a bíróságon. Ahol egyre több pár megfordul majd a jövőben. Már ha egyáltalán létre mernek majd jönni. Hiszen a jövőben a nőnek még csak nem is kell ellenkeznie és még csak ki sem kell mondania a „nem”-et. Így hát úgy tűnik, hogy a „nem” akkor is nem lesz, amikor nincs „nem”. Elég csak értésre adni, hogy nem lenne hajlandó. Hogy a „nem” nem legyen.

Milyen jó, hogy már nem vagyunk a tini csínytevések korában, ahogy azt a Dilemában Stela Giurgeanu nemrég nevezte. De mit tegyünk, ha mégis abban vagyunk? Vagy ha, egy éjszakára, visszatérnénk abba? Rémálom!

Hagyjál lógva! – kiáltanék teljes erőmből. A jövőben vége a szerelmeskedésnek. A leszólításnak. Az erotikának. Hiszen bármilyen közeledés vulgáris lerohanásnak, a legóvatosabb leszólítás is egyenesen zaklatásnak, sőt akár még potenciális erőszaknak számít majd, ki tudja? Erotikus játék? Na, persze. Aknamezővé vált. Mostantól a törvényhozó befeküdt az ágyunkba. Hármasban zajlik majd a szerelmeskedés. A hálószobában kitört a háború, a házasság pedig nem annyira az aranylakodalmon, mint inkább a bíróságon teljesedik majd be. Hiszen mostantól egymást fogják váltogatni a törvényszék előtt a féltékenykedő felek.

Letapizta! Zaklatta! Leszólította! Megerőszakolta!

Mit nem vettek észre a német parlamenti képviselők? Mit kellett volna valójában felfogniuk? Mit kellett volna felfogniuk a Bundestag képviselőinek a siralmas „Taharrus-játékból” („kihívásként” elkövetett csoportos nemi erőszakok – a szerk.), amire észak-afrikai arab bevándorlók egy csoportja vetemedett szilveszterkor, amikor Kölnben szórakozó német nőket támadtak meg?

Mert egy dolog kiutasítani azokat a bevándorlókat, akik – nem túl sokan – nem akarják tisztelni a nőket, mert más vallásúak, mert nincsenek tetőtől talpig burkába vagy muzulmán kendőbe öltöztetve és ezért aztán prédának tekintik őket. (Azt gondolni, ahogy azt a kitoloncolást elutasító német baloldal teszi, hogy egy ilyen lépés az „idegengyűlölet” példája lenne, nem más, mint fordított populizmus, mely nem kevésbé aljas, mint a jobboldalé.) Vagy azért, mert az újonnan érkezettek, a neveletlenek vagy a delíriumban lévők csak magukat képzelik embernek, a többieket pedig disznóknak vagy majmoknak tartják.

Teljesen más dolog a jog bakancsával benyomulni az intim szférába. Populizmusba átmenni és kölni molesztálások által keltett érzelmek nyomására ostoba módon megszigorítani egy több mint elégséges törvényt. Mely eddig is megóvta az intimitásokra nem vágyó nőt mindenféle agresszióktól, túlkapásoktól, zaklatásoktól és még inkább a nemi erőszak bármilyen formájától, nem adva korlátlanul zöld jelzést az irigységnek, a féltékenységnek, a bíróságokon keresztül zajló bosszúállásoknak.

Tempi passati. Ne értsenek félre. Bárkit minél erősebben meg kell védeni, ha szexuális agresszió potenciális áldozatává válhat, bármely tettest minél alaposabban meg kell büntetni, bármilyen bunkóságot, bármilyen zaklatást példás módon meg kell torolni.

A jogállam zaklatása

Nem annyira az a gond, hogy Németországban a – sok helyzetben amúgy is undorító – hátsóba csípés vagy tapizás újabban bűncselekmény lett. Az sem, hogy nem tudjuk, mostantól milyen szabályok vonatkoznak Tudy kezére, bicepszére vagy mellkasára, ölére és más szerveire. Vagy az, hogy a jövőben éppenséggel könnyebbnek tűnik majd tanúk nélkül is elítéltetni valakit, akinek nem mondtak nemet, de a hangoztatott vádak szerint hitelesen jeleztek neki egy feltételezett elutasítást.

A gond sokkal inkább az, hogy a jogállam, mely az egyházhoz hasonlóan egyre határozottabban és energikusabban beavatkozik polgárai szexuális életébe, annyira gyenge és magatehetetlen, hogy annál elkeseredettebben mutogatja jogi potenciáját, és ennek alapján egyértelmű, hogy a kudarc küszöbén áll. Hiszen olyan törvényeket ad ki, melyek vagy igazságtalanok, ha alkalmazzák azokat, vagy nem alkalmazzák, mert csak alibiből fogadták el őket.

Azt szokták mondani, hogy ne legyek pesszimista. Hogy a beperelés nem egyenlő az elítéléssel. Mintha nem tudnák, micsoda súlyos lejáratás, mennyire árt bárki jó hírének az is, ha egyszerűen bíróság elé állítják.

Azt szokták mondani, ne aggódjam az igazságszolgáltatásért. Vagy a demográfiáért. Hogy az ágyban a szerelmed fekszik, nem az ellenséged, az első számú közellenség, a vaslui-i erőszaktevő, Terente, ahogy azt a törvény és az azt elfogadó képviselők sugallják.

De rendben, gondoljuk végig. El tudod képzelni, kedves, azt a helyzetet, hogy az első csók előtt kénytelenek leszünk ügyvédet és közjegyzőt hívatni, hogy tanúk előtt nyilatkozzunk, mit akartunk és mit nem?

De még akkor is, és ha mi is nyilvántartásba vétetnénk magukat, mint Tudy, akkor sem lennénk biztonságban. Nem segít sem az ügyvéd, sem az egyértelmű szerződés. Hiszen hihető módon kijelenthetnénk, hogy post festum, miközben forrón ölelkeztünk, mint a Postásban, hirtelen ráébredtünk, hogy ez „bűn”. Hogy ki tudja, a partner talán nem ortodox. És így aztán hirtelen meggondoljuk magunkat. Hirtelen nem is akartuk. De ez az erőszaktevő bűnözőnő nem hitte el és az ágyhoz kötött minket. Senki sem hiszi el?

Na és! Mars a börtönbe!