Fotó: Kiss Gábor (Facebook/Double Rise)
plusz-mínusz 10
Szerző: Mészáros Tímea
2016. július 5. kedd, 22:03
A posztfesztiváli depresszió és az uborkaszezon kicselezése érdekében pontokba szedjük a hétvégi Double Rise kellemes és kellemetlen tapasztalatait. Vigyázat, kíméletlenül őszinte tartalom!

A legelső Facebook-bejegyzések és sajtóközlemények óta figyelemmel kísértük a Double Rise Fesztivál alakulását: az ígéretes koncertfelhozataltól fellelkesülve, ugyanakkor az első fanyalgó hozzászólásokon bosszankodva legalább annyira szurkoltunk Erdély első összművészeti fesztiváljának, mint a magyar válogatottnak (utóbbinak kicsit jobban).

A magyarázat a minden igényt kielégíteni akaró és emiatt rendkívül felhígult fesztiválok dömpingjében rejlik. Meg abban, hogy a túlkínálat ellenére hiányzott egy olyan fesztivál, amelyik  magyar, de nem magyarkodó, igényes, de nem műmájer. Egy olyan fesztivál, amely azokat szólítja meg, akik kedvelik a magyar élvonalbeli alternatív és populáris zenét játszó együtteseket, de ugyanúgy szeretik a néptáncot, az aktív sporttevékenységeket vagy az irodalmat. Na és persze a világon tényleg egyedülállóan szép Torockóra is kíváncsiak.

Fotó: Bethlendi Tamás (Facebook/Double Rise)

Tíz-tíz pontba szedtük a fesztiválon szerzett pozitív és negatív tapasztalatainkat, és rábízzuk a tisztelt olvasóra, döntse el, szerinte a mérleg melyik serpenyője nyom többet.

 

Ami nem tetszett az első Double Rise Fesztiválon:

 

1. Nehéz megközelíteni.

Szállás nincs, muszáj sátorozni vagy naponta nagyon sok kilométert megtenni. Mi az előbbit választottuk. Első napon még kérdés volt, hogy érdemes-e. Második napra elmúlt a dilemma.

2. Egymástól több kilométerre estek a fesztiválhelyszínek.

Nem, nem azért, mert lusták lennénk gyalogolni, hanem például azért, mert ott kellett hagyni egy zúzós AC/DC-feldogozást Baricz Gergőék előadásában, hogy elérjük az Anna & The Barbies koncertnek legalább a végét.

3. Krónikus vízhiány.

A kánikula és a por nem túl szerencsés kombináció abban az esetben, ha fél napig nincs biztosítva a tisztálkodási lehetőség a sátortábor területén.

4. Az Édenkert.

Ha az Édenkert úgy néz ki, mint egy faluvégi kocsma roggyant terasza, akkor már értjük, miért evett Éva a tiltott fa gyümölcséből.

5. A titokzatos 3 órás busz.

Az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet... Mondjuk azt a buszt, amit beígértél éjszaka 3 órára, és végül nem jött.

6. Szeméthegyek, csordultig tele kukák.

A fesztiválozók meglepően ügyeltek a tisztaságra, és azt is jól viselték, hogy olykor valóságos szeméthegyek között voltak kénytelenek elfogyasztani az egyébként kifejezetten borsos (és most nem a fűszerre gondolunk) lacipecsenyét. Ez nagyon nem illett Torockóhoz.

7. A gépkocsik állandó porkavarása.

Bár a házirend szerint tilos volt gépjárművel közlekedni a fesztivál terültén, kifejezetten sok autó jött-ment az utakon. Azt még elviseli a „napfelkelő”, ha rádudálnak az aszfalton,  viszont a földúton elszáguldó terepjáró porának folytatólagos letüdőzése nem tesz jót a fesztiválmorálnak, illetve a frissen mosott hajnak sem. Főleg, ha mindez útban az „Édenkert” felé történik, ahol ugyebár nincs víz.

8. A sátortábor-labirintus mint éjszakai extrémsport-helyszín. 

Nem kellett sok alkoholt fogyasztani ahhoz, hogy valóságos éjszakai extrémsportnak tűnjön a sátor megtalálása. Minden racionális rendszert nélkülözve húzták fel a sátrakat, senki nem figyelmeztette a „napfelkelőket”, hogy nem árt egy ösvényt hagyni a be- és kijutáshoz a sátorrengetegben.

9. Amikor a kapuban megállítanak, hogy nem mehetsz be itallal. 

Az minden fesztiválon természetes, hogy külső helyszínről hozott italt nem lehet bevinni a helyszínre. Az viszont már túlzásnak tűnik, hogy ugyanazon fesztivál különböző bulihelyszínein nem lehetséges az átjárás itallal. Ilyenkor az van, hogy állsz a bejárat előtt, s ha jól esik, ha nem, inni kell.

10. Gasztrohiénák. (Copyright: Szántai kolléga)

Az ételek borsos áráról már szóltunk. A Double Rise első nekifutásra tipikusan az a fesztivál lett, ahol megjelennek a gasztrohiénák az ínycsiklandozó csülkeikkel, és megkopasztják a gyanútlan fesztiválozót. Kis túlzással és némi iróniával mondhatjuk, hogy az 1 lejes zsíros kenyér és a 2 lejes bundás kenyér mentette meg a kétszer felkelő nap népét a koplalástól.

Fotó: Kiss Gábor (Facebook/Double Rise)

 

Ami pedig kifejezetten feledhetetlenné tette az első Double Rise Fesztivált:

 

1. A nehéz megközelíthetőség.

Igen, jól olvassa a tisztelt Olvasó. Ez pont ugyanaz, amit néhány sorral feljebb még negatívként értelmeztünk. Van, akinek áldás, hogy elszigetelten lehet pár napot a „civilizációtól”, másnak átok. Nem vagyunk egyformák, szerencsére.

2. Torockó, az Europa Nostra-díjas falu. 

Hagyományos házaival, különleges népi építészeti emlékeivel, a Székelykővel, a kétszer felkelő nappal utánozhatatlan díszletként szolgált. Az összművészeti fesztiválnak köszönhetően sok fiatal először – és biztosan nem utoljára – csodálkozott rá.

3. A jófej emberek.

Ezt a tág kategóriát a helyi emberek, a szervezők, a fellépők, az önkéntesek és maguk a résztvevők alkotják. Nincs ezen mit ragozni.

4. A többségében minőségi szolgáltatások. 

A koncertek színvonalától és hangosításától kezdve az általunk megkóstolt ételeken át a fesztivál igényes arculatáig, illetve a Facebookra feltöltött fotók és videók minőségéig minden rendben volt. Kalap megemel.

5. Zenekarok, először Erdélyben. 

Több olyan zenekart hozott el a Double Rise Torockóra, amelyek először léptek fel erdélyi közönség előtt. Ilyen volt többek között a Wellhello, Odett, vagy a bemelegítő turnén is játszó Margaret Island. Biztosak vagyunk abban, hogy még visszatérnek.

6. Odafigyelés a családosokra. 

A Double Rise elsősorban fiataloknak szól, nem hiába ők voltak többségben a fesztiválon. De volt egy olyan számot tevő réteg is, amelynek tagjai kisgyermekkel érkeztek. Ők sem maradtak igényes program nélkül.

7. A sportolási lehetőségek. 

A helyszínen találkoztunk olyan „napfelkelővel”, aki kifejezetten azért döntött a Double Rise mellett, mert tartalmas kikapcsolódást nyújt a sport szerelmeseinek is. Persze mindehhez kell a sok látnivaló is, amit Torockó és környéke rejt.

8. Az irodalom jelenléte.

Kellett ez ahhoz, hogy a fesztivál ne fulladjon a tucatrendezvények szintjére, és valóban Erdély első összművészeti fesztiválja legyen. A Költő Fészekben főképpen a slammerek mélyen szántó és magas röptű költészetére voltak kíváncsiak a „napfelkelők”.

9. A folkudvar. 

A népzenészek flashmobja a Csorgónál – még felvételről nézve is – különleges élmény. Hasonló hangulat uralkodott a négy nap során a folkudvarban. Sokak szerint ez volt a fesztivál egyik legjobban kitalált helyszíne, és ezzel egyet tudunk érteni.

10. Beerpong és csobbanás. 

Napközben a kánikula elől sokan menekültek a fesztivál egyik legnépszerűbb helyére, a Chill Zone közelében található tavacskához, ahol nagy csobbanások szemtanúi lehettek azok, akik az árnyékos parton hűsöltek. A hangulat mindvégig kiváló volt, amit csak fokozott a beerpong nevű ivós játék közben elfogyasztott alkoholmennyiség.

Nem tudjuk, más „napfelkelő” hogy van ezzel, de mi mindezek után és ellenére biztosan ott leszünk a Double Rise második kiadásán is, a Székelykő lábánál.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/16072
Százak próbálják kiásni Temesvárt a hóból, míg Robuék dísztanácsüléseznek. De hát mit tegyenek, ha most van az évforduló?
Az új alakulat a MRI helyét veszi át.
Ha mindenki olyan hitelesen és érdekesen beszélne a függőségről, mint Kalóz János pszichológus-addiktológus, lehet, hogy kevesebb szerhasználó lenne. Megtudtuk, mitől lesz függő valakiből és hogyan lehet ebből kimászni.
146 éve született a magyar színjátszás meghatározó alakja, a kolozsvári Hollywood atyja.
Elkezdődött a harc az erdélyi és bánsági városok által képviselt sikeres fejlődési modell és a bukaresti atyuska modellje között.
Annak idején nem csak a magyaroknak, sok románnak sem fűlt a foga a nagy egyesüléshez. Főleg, miután látták, hogy jár el az új főváros Erdéllyel szemben.
Mutatjuk, hogyan alussza téli álmát az Europa Nostra-díjas település.
Szigorítják a csendháborítással járó bírságokat.
Mi is a helyzet a Nyugati Szövetséggel? Sabin Gherman sorra veszi a dolgokat, hogy ne szenvedjenek tovább a habzószájú nacionalisták.
Úgyhogy hagyjuk a hazaáruló dumát az erdélyi Svájcról, kedves Cristian Tudor Popescu, kedves álújságírók. Mondja a nemzeti lánggal lobogó szerző.
Egyre nagyobb és hangosabb a zártkörű buli.
Igaz ugyan, hogy Ecaterina Andronescu, a régi-új oktatási miniszter tudja, mennyi kétszer kettő, viszont az oktatási stratégiák szétcseszése terén is markánsan bizonyított.
Leszámol az újkapitalizmus iránti illúziókkal és egy globalizációkritikus, ökopolitikai alternatívát mutat fel Zöld jelzés - Vázlat egy új politikához című, nemrég Kolozsváron is bemutatott könyvében az LMP volt vezetője.
És amúgy sem lesz képes semmit megvalósítani.