Úgy jártunk most, mint néhány éve a romániai elnökválasztással: másra ébredtünk, mint amire lefeküdtünk. A csütörtök esti első exit pollok szinte százalékra pontosan az ellenkezőjét jelezték, mint ami végül is történt a Brexit-referendumon. Közhelyes bölcsesség, de (ismételten) igaz: nem a közvéleménykutatásokat kell megnyerni, hanem a népszavazást.

A kilépéspártiak győzelmének hírére valamiért a londoni utca képe úszott elém, a bal oldalon közlekedő fekete taxikkal, a híres „black cab”-ekkel, no meg a piros emeletes autóbuszaikkal – aki járt Londonban, nem feledheti ezt az utcaképet. Amióta létezik tömegközlekedés, ezek a fekete taxik és piros buszok ugyanúgy közlekednek az angliai utakon, a viktoriánus sorházak között, változatlanul az út túlsó, a világ többi részétől eltérő oldalán.

Az angolok mindig is az út másik oldalán jártak, és csak azok lepődnek meg most a döntésükön, akik nem látják be, hogy onnan más a perspektíva. Angliában euroszkeptikusnak lenni nem valami gyanús, extrém hóbort, hanem általános érzület: kicsit azok is euroszkeptikusok, akik most a maradásra szavaztak – csak ők, bár nem kedvelik Brüsszelt és az Európai Uniót, de bíznak abban, hogy megreformálható (vagy pedig tartanak a kiválás gazdasági következményeitől).

Középen egy fekete taxi…

Akik most azt állítják, hogy halálbiztosan tudják, mik lesznek a Brexit következményei, nem mondanak igazat, vagy túlbecsülik a saját képességeiket. A legrosszabb reakció (amelynek tanúi lehetünk a közösségi oldalakon, sajtóban, politikai nyilatkozatokban) az, ha fölényeskedve kiosztjuk a brit polgárokat, amiért képtelenek felfogni a saját érdekeiket és az európai projekt nagyszerűségét. Hülye angolok, halljuk az ítéletet, egy olyan nemzetről, amelynek az elmúlt 800 esztendőben valahogy mégis csak sikerült mindig a történelem naposabb oldalán kikötni, mondjuk velünk ellentétben.

Valóban, ennek nem szabadott volna megtörténnie, Britannia nélkül Európa nem lesz többé olyan, amilyen volt, de ha a felelősöket kizárólag a brit szavazópolgárok és politikusok közt keressük, akkor a további szétesést kockáztatjuk. Vegyünk egy mély levegőt, és tervezzük újra az európai útvonalat, talán még nem késő – elvégre most már az út túloldalán közlekedőkre sem kell tekintettel lennünk. Úgylehet, ez az angol(os) távozás egyetlen építő jellegű tanulsága.

Afölött pedig, hogy az Európai Unió széteshet, kár örvendezni. Van egy rossz hírünk: mi nem vagyunk Britannia. Az angolok (akár Skócia nélkül is) képesek megállni a saját lábukon, az Unió gazdasági és politikai hátszelétől függetlenül, mi itt, Közép- és Kelet-Európában erre nem vagyunk képesek, ezzel kapcsolatban ne legyen semmilyen illúziónk. Ki lehet menni a hidegre, de nagyon fogunk fázni, és odakint mindenféle vadállatok kószálnak. Túlságosan megszoktuk és alapértelmezettnek tekintjük – ezért nem becsüljük eléggé – a békét meg a vele járó viszonylagos prosperitást, pedig még nem halt ki teljesen a nagyapáink generációja: a nagyapáinké, akik harcoltak egy világháborúban.

És csak reménykedhetünk, hogy ha baj van, ismét megjelennek majd a partjaink mentén az angol hajóhadak.