Nicolae Ceauşescu rezsimjének mániája volt a történelem, egy minél régebbi és dicsőségesebb múlt, amely valójában az állampárt vezére és környezete által a világgal és különösen Európával szemben érzett alsóbbrendűségi komplexusának a kompenzálása volt. Nagy erőfeszítéseket tettek a románok régiségének, világszintű politikai és kulturális jelentőségének „bizonyítására”, beleértve egyes olyan felfedezések, találmányok „elsőbbségét”, melyek befolyásolhatták az egyetemes gondolkodást, tudományt és technikát. Nem a ceauşizmus hívei voltak az elsők, de az utolsók sem, akik ilyenfajta eljárásokhoz folyamodtak. Például a szovjetek Sztálin alatt minden áron orosz elsőbbségeket, mindenkit megelőző lépéseket kerestek jelentős modern találmányok esetében, még akkor is, ha ezeknek közismert, de más származású feltalálóik voltak.

A román protokronizmus a ceauşizmusban állt össze,

többek között bizonyos világháborúk közötti autochtonista, tradicionalista, liberalizmus-ellenes, Európa-ellenes gondolatok és személyek átvételével. A protokronizmus extravagáns, áltörténelmi elméleteket foglal magába, melyeket a leggyakrabban dilettánsok hirdetnek, fittyet hányva a módszertannak, egyes forrásokat szelektív használva, másokat kitalálva, a román kultúra állítólagos elsőbbségére, képzelt felsőbbrendűségére hivatkozva.

Bár a kommunista rezsim összeomlása némileg csökkentette a protokronista lendületet és megerősítette mozgatói delegitimálását, nem tűntek el teljesen. Megtalálták a piacukat az újonnan létrehozott egyetemeken vagy akadémiákon, fenntartották kapcsolataikat a titkosszolgálati körökkel – és itt nemcsak a tartalékosokról van szó –, az 1990–2000-es évek folyamán összeköttetésben álltak szélsőséges politikai pártokkal, melyek listáin e gondolatok exponenseinek egy része a Parlamentbe is bekerült, kormányokat támogattak, tisztviselőket juttattak be különféle intézményekbe, többek között a történelmi emlékezet megőrzését szolgálókba és így tovább. A román állam euroatlanti opciója, a NATO-ba és Európai Unióba történő integráció kontextusában a protokronistáknak még egyszer visszavonulót kellett fújniuk.

És bár az utóbbi években a dákománia feltámadásának vagyunk a tanúi, melyet kizárólag dilettánsok hangoztatnak (olyan sztárokkal, mint az orvos Napoleon Săvescu, az író Daniel Roxin, Mircea Chelaru és Niculae Spiroiu tartalékos tábornokok stb.), továbbra is

fennmaradt egy protokronista áramlat is,

mely időben közelebbi, elsősorban középkori és modern kori történelmi korszakokból szerzi „erőforrásait”. Különféle médiacsatornákon, az utóbbi időben főleg a tévé és az internet közvetítésével továbbra is terjednek a nevetséges tézisek. Meglepő azonban az, hogy ennek az áramlatnak a képviselői, még ha szórványosan is, de bejutnak az akadémiai körökbe is.

Nemrég egy olyan rendezvényen vettem részt, mely ebbe az utóbbi áramlatba tartozik. 2016. május 18-án Iaşi-ban járt a román protokronizmus egyik hirdetője, Dan Zamfirescu. A Román Akadémia iași-i tagozatán tartott előadást, A román kultúra elsőbbsége és európai feltörekvése címmel. Ugyancsak ő, hasonló címmel, egy évvel ezelőtt már tartott egy ismertetőt Nagyszebenben, a Lucian Blaga Egyetemen.

Dan Zamfirescu az 50-es, 60-as években bukaresti folyóiratok szerkesztője, 1973 és 1989 között „szabadfoglalkozású” volt (valójában a Securitate együttműködője egy 1973-ban aláírt szerződés alapján, amit egy Ion Cojának adott interjúban el is ismert), majd a 90-es években és a 2000-es évek első felében egyetemi tanár a târgoviştei Valahia Egyetemen. Többek között tagja a Romániai Tudósok Akadémiája (AOSR) történelemtudományi és régészeti tagozatának. Meg kell említeni, hogy az AOSR bizonyos értelemben a Román Akadémia tükörszervezete. Közpénzből tartják fenn, mint a posztkommunista Romániában gombamód elszaporodó több más hasonló „akadémiát”. Tagjai jelenlegi és volt egyetemi tanárok, írók, néha még a Román Akadémia tagjai vagy alkalmazottai is, akik nem igazán törődnek az összeférhetetlenségekkel. Dan Zamfirescu már az 1960–1980-as időszakban kitűnt írásai protokronista beütéseivel, melyek 1989 után nemcsak nem tűntek el, de úgy tűnik, tovább fokozódtak. 1993-ban jelentette meg A román nép elleni háború című munkáját, melynek hangvételét a nemzeti-kommunista politikai és kulturális körök sok más tagja is alkalmazta (Corneliu Vadim Tudor, Radu Theodoru, Mihai Ungheanu, Adrian Păunescu, Iosif Constantin Drăgan, Paul Anghel, Ion Coja, Ilie Bădescu, Artur Silvestri és lennének még példák).

Nem tudom, hogy azok, akik meghívták Dan Zamfirescut (a továbbiakban D.Z.), hogy beszédet mondjon a Román Akadémia iași-i tagozatának aulájában, ismerték-e elképzeléseit vagy sem. Ahogy arra a résztvevők közül legalábbis néhányan számítottak, a konferencia a protokronista irányzatnak megfelelő „információkról” szólt. Ami a „tartalmat” illeti, olyan kijelentések keverékével volt dolgunk, melyek legalábbis vitathatók, ha nem éppenséggel bármilyen dokumentációs háttér nélküliek és szinte minden esetben kontextusból kiragadottak. Ennek megfelelően a szerző határozottan kijelentette, hogy

„600 éves román kultúráról beszélhetünk”,

mely gyakorlatilag rögtön a „honfoglalás” után elkezdődött. A rovinei csatát „a román kultúra meghatározó csapásának” tartja Nagy és semmiképpen sem Öreg Mircea vezetésével, ahogy a szerző szerint mindenképpen neveznünk kellene a munténiai fejedelmet (Mircea cel Bătrân helyett Mircea cel Mare). „I. (Jó) Sándor (Alexandru cel Bun) Moldvája volt a legerősebb Moldva”, hallhattuk még tőle. Gavril Uric pedig – a XV. század első felében élt moldvai szerzetes – nemcsak „óriási ember” volt, hanem „a legnagyobb személyiség a kódexmásolók között”, sőt, „egyetemes fontosságú román”; „vele, Urickal kezdődik a román kultúra”. Nem maradhatott el az a kijelentés sem, hogy „a románok mentették meg Európát az (oszmánokon keresztül megjelenő) iszlám veszélyétől”. A magyaroknak is tett némi engedményt, akiknek szintén volt ebben némi szerepük, de csak a XVI. század első feléig. Mint látható, teszünk lépéseket a román–magyar megbékélés felé. III. (Nagy) István (Ştefan cel Mare) „létrehozott egy saját kereszténységet a román nép számára, mely a földhöz, e földhöz kötődik”; vagy – hogy még világosabb legyen – a moldovai fejedelem „egy ideszóló kereszténység megalkotója volt”. Sőt, „amikor III. (Nagy) István jobblétre szenderült, a román kultúra már létezett!”. V. Basarab (Neagoe Basarab) „ugyanolyan zseni volt mint Erasmus vagy Machiavelli, sőt még őket is lekörözte”, ami azt jelenti, hogy egy „machiavellizmust leköröző machiavellizmussal” van dolgunk. Úgy tűnik, D. Z.-nek meggyőződése, hogy a románok már a XV–XVI. században rendelkeztek nemzettudattal, annak ellenére, hogy időnként összekaptak, kölcsönösen lerohanták és lekaszabolták egymást.

Újabb századok múlnak el és megtudjuk, hogy a román kultúra egyik érdeme volt, hogy a XVIII. században Antioh Cantemirt adta az orosz kultúrának. A rutén Paisie Velicicovschiból románt csinált. Mivel gyorsan telt az idő, a bukaresti „akadémikus” sebtében dobálta egymás után a román, de az európai kultúra személyiségeit is: Coresi, Varlaam, Voltaire, Dosztojevszkij, Eminescu, Brâncuşi és így tovább. A középkori történelemmel foglalkozó vagy a művészettörténész kollégák nyugodtan abbahagyhatják a mesterségüket, mert már sikerült feltárni a román kultúra kezdeteit, „alapítói” pedig ismertté váltak. Az irónián túllépve, egyes jelenlévők számára mindez valószínűleg annak a ténynek a megerősítése volt, hogy a protokronizmusnak semmi köze sincs a történelemkutatáshoz, a módszertanhoz, a források, de még csak az általános jóérzés tiszteletben tartásához sem.

D. Z. számtalanszor utalt életrajza egyes elemeire, például teológiai képzettségére, de a Securitatéval fenntartott kapcsolatára is. Még azt is kihangsúlyozta, hogy

„teológus és szekus, ezek pedig pontosságot igénylő szakmák”.

A felszólaló ezen kívül nem átallotta kihangsúlyozni, hogy barátja volt Nicolae Pleşiţă Securitate-tábornoknak, aki több mint négy évtizedig tevékenykedett a kommunista rezsim politikai rendőrségében, és aki az 1990–2000-es években a számtalan botrányos média-megjelenésével vált ismertté. D. Z., talán akaratlanul, azt is megemlítette, hogy miként használják fel a román akadémiai rendszeren belül a felvételi hálózatokat, saját családját említve példaként.

Befejezésképpen érdemes megemlíteni, hogy D. Z. bemutatóját explicit Európa-ellenes kijelentésekkel kezdte, melyek egész előadása alatt többször is visszatértek. Központi gondolatai között volt, hogy Románia egy belső gyarmat (még hozzá „szerencsétlen”), hogy az országot állítólag az eltűnés fenyegeti, hogy egyesek szét akarják verni a „nemzetet”. Dan Zamfirescu előadása vége felé aztán határozottan ki is jelentette: „Gyarmat vagyunk, tönkretettek, programszerűen megdolgoztak minket.” Elképzelései nagyon is hasonlítanak a Ceauşescu idejében hangoztatottakra. Valójában, ellentétben azzal, amit D. Z. hisz, Romániának nem felsőbbrendűségi komplexusok kifejlesztésével, nem önmagába zárkózással, nem autarkiává válással van esélye, hanem azzal, ha megpróbál politikailag, intézményileg, gazdaságilag és kulturálisan modernizálódni. A Román Akadémia iași-i tagozatának aulájában elhangozott beszédek pedig jó, ha megmaradnak a pszichoanalitikusok és a (poszt)-kommunizmus történészeinek kutatásai anyagaiként.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.