Kolozsvár lakosságának legalább a negyede-ötöde az utcán töltötte a szombat estét. A Főtéren átvette az uralmat a komolyzene, de ez cseppet sem okozott létszámcsökkenést, a Farkas utcában pedig tök mindegy, mit játszanak, úgyis odamentek jópár ezren enni. Aki a kis koncerteket szereti, az a Karolina téri színpad előtt bólogatott, míg a rockerek erre a hétvégére felköltöztek a Fellegvárba.
Nagyjából tízezer ember hullámzott múzeumról múzeumra (legalábbis ennyit jelentett be ma a főtéri Szépművészeti), ez volt a legvegyesebb korosztályú kultúrfogyasztó csoport az éjszakában. Azok, akik se a szemükön, se a fülükön keresztül nem kívánták megerőltetni az agyukat, a Sétatérre özönlöttek, mert idén is ott zajlott a Fényfesztivál.
Erre az estére lekapcsolták a közvilágítást a parkban, és „csak” az a 20 ezer mécses világított, amely számára a cserkészek hajtogattak „gyertyatartót”. Tíz óra körül pedig pedig beindultak a tűzzsonglőrök, és hiába nagyobb évről évre a körbeszalagozott tér, ahol játszanak a tűzzel, mégse fért mindenki oda, aki látni szerette volna őket.
Annak ellenére (vagy épp azért), mert a legtöbb éjszakai fény különböző képernyőkről folyik a szemünkbe, a tűz látványa még mindig le tud bilincselni. Főleg ha veszélyesen közel van.
A lángokon kívül csak három más fényforrás világított a parkban:
1. az elmúlt ifjúságra, pontosabban a tavalyi ififővárosi projektre emlékeztető CLUJ 2015 felirat;
2. a Kaszinó reflektorai és a körülötte zajló buli VJ-inek projektorai, illetve
3. a telehold.
Miután áthaladt az egyéjszakás fesztivál origóján, a fénykupola alatt, mindenki elmélyült a lángok misztériumában:
igyekezett elvesztődni a fénylabirintusban, ….
… elmélyült a mécsestartók papírjának felirataiban, …
… a szelfizésben, …
… vagy a tűz közvetett szemlélésében.
A pattogó szikrák viszont óhatatlanul visszarántottak az itt-és-mostba.
És amikor már épp kezdtük beleélni magunkat az illúzióba, hogy a tűz emberközeli, meghitt és csendes, a Fényfesztiválba belerobbant a főtéri operagálát záró tűzijáték.