Szabó Róbert Csaba|Fotó: Rab Zoltán
Alakváltók
Szerző: Papp Attila Zsolt
2016. május 3. kedd, 17:39
Szabó Róbert Csaba regényében megelevenedik a romániai 50-es évek hegyi antikommunista „betyárjainak” világa.

Az Alakváltók című könyv igazi irodalmi időutazást kínál Románia – és Kelet-Közép-Európa – közel- és félmúltjába. Az ötvenes évek sztálini típusú kommunizmusát a '89-es fordulat eseményei keretezik: Gheorghe Gheorghiu-Dejtől Ion Iliescuig követhetjük tehát figyelemmel a huszadik század történelmi „alakváltozásait”.

A regény középpontjában pedig a híres-hírhedt ozsdolai Pusztai-banda (Pusztai, Jeges, Dézsi) történetére alapozó elbeszélés áll, csak itt a szekusok, milicisták, párttitkárok rémét Sólyomnak hívják.

Szabó Róbert Csaba nemrég mutatta be az Alakváltókat Kolozsváron, ennek kapcsán faggattuk.

Mit lehet tudni az 50-es évek romániai hegyi ellenállóiról? Vannak-e pontos adataink, hányan voltak, milyen nemzetiségi eloszlásban, és mennyire voltak hatékonyak?

A román történészek szerint az ötvenes évek elején körülbelül 600 embert és 34 bandát tartott számon a Szekuritáté mint olyan elemeket, akik fegyveres felforgató tevékenységet folytattak a rendszer ellen. Majdnem száz százalékban román nemzetiségűek voltak, és egymástól elszigetelten, központi irányítás nélkül bujkáltak. Kiugrott katonatisztek, vasgárdista múltúak, kulákok, diákok, szökevények, kalandorok. Ami közös volt bennük, az a berendezkedő, szovjet típusú rendszer iránti gyűlölet.

Két-három nagyobb banda volt, akitől még a belügyisek is rettegtek, például az Ogoreanu- vagy az Arsenescu-féle csapat, de még ők sem tudtak különösebb eredményeket elérni, és a hatvanas évek elejére a Szekuritáté fölszámolja őket. Egyedül Ogoreanu éli túl, nemrég, 2006-ban halt meg. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Szekuritáté a bandák elleni harcban erősödött meg, és sokszor elemi érdeke volt az ellenséggyártás, ezért valószínűleg a fenti számok némiképp túlzóak. Azokat is terroristának kiáltották ki, akik mondjuk egy-egy vadászpuskát rejtegettek a disznópajtában.

Az Alakváltók sztorijának és főbb karaktereinek megformálásában milyen mértékben támaszkodtál az ozsdolai Pusztai-banda (Pusztai, Jeges, Dézsi) történelmileg dokumentált történetére?

Sokban. Ők voltak a minta. Először az ő történetükkel találkoztam. Nem olvastam ilyesmiről korábban. Elképesztőnek tűnt, hogy pár évtizede igazi vadnyugati hangulat uralkodott Székelyföld bizonyos részein. Aztán megnéztem a román forrásokat, és láttam, hogy Pusztaiék kivételnek számítottak, ugyanis rajtuk kívül egyetlen magyar sem volt tagja egyetlen bandának sem. Mint ahogy a Székelyföldön is valószínűleg kevesen tudtak arról, hogy például a Fogarasokban több nagyobb banda szintén a rendszer gyengítésén dolgozik.

Márton Evelin és Szabó Róbert Csaba a könyv kolozsvári bemutatóján|Fotó: T. Koós Imola

A „székelyföldi betyárokról” fennmaradtak korabeli híradások, készült róluk dokumentumfilm is. De gyanítom, mélyebbre kellett ásni ahhoz, hogy ez a világ – reálisan és fikciósan is – összeálljon. Miből dolgoztál, mennyire ástad bele magad a levéltárak, könyvtárak dokumentumrengetegébe? És mennyire „érhetők el” és kutathatók ezek a kordokumentumok?

A teljes történet mozaikszerűen mutatkozott meg előttem. A Székelyföld folyóirat tematikus számától indultam, és a levéltárban végeztem. Sok anyag nyomtatásban is elérhető már, nem kell Bukarestig utazni. Ilyen hasznos kiadványnak bizonyult a Bande, bandiți si eroi. Grupurile de rezistență si Securitatea (1948-1968) című forrásmunka, amelyben szinte az összes elérhető belügyi jelentés, összefoglaló és kimutatás megtalálható a bandákról. Arra is jó, hogy a korhangulatra ráérezhessen az ember.

De a Marosvásárhelyi Levéltár is pont ennyire hasznosnak bizonyult. Kutatható, elérhető, igazi kincsesbánya, a Maros Magyar Autonóm Tartomány vaskos belügyi anyaga kikérhető. A legszebb időszakom volt a könyvtárazás, imádtam. Elképesztő kincsek lappanganak a dossziékban, több regényre valók. 

A betyár alakja mindig is mitikus lényként élt a magyar kollektív emlékezetben – és ez a fajta mitikusság „átszállt” a sztálini típusú kommunizmus korszakának hegyi ellenállóira, bujdosó „partizánjaira” is (én például nagyapámtól hallottam róluk, aki akkortájt volt kiskatona). Mennyire állja meg a helyét ez a kép – vagy egyáltalán a betyármitológia? És mennyiben tekinthetők Pusztaiék/Sólyomék ténylegesen antikommunista ellenállóknak? Azért kérdem, mert a Pusztait megszemélyesítő Sólyom, a regény főhőse ellentmondásos, nem egyértelműen pozitív figuraként jelenik meg.

Egy 1959-es belügyi jelentés szerint, írd és mondd, 13.279 embert ítéltek börtönbüntetésre és 463 személyt küldtek kényszerlakhelyre a bandák utáni nyomozások során. Pusztaiék egy hajnali rajtaütés során tűzharcba keveredtek, és megöltek két rendőrt, és innentől kezdve a Szekuritáté mindent megtett, hogy kézre kerítse vagy megölje őket. Nem válogattak az eszközökben, a környéken letartóztatások, meghurcoltatások kezdődtek. Besúgóhálózatot alakítottak ki, felforgatták a még maradék, érintetlen régi világot, ahová az új eszme, a szovjet ideológia nehezen szűrődött be mindaddig.

A rendszer a rendőrgyilkosságok utáni nyomozás ürügyén egyúttal leszámolt mindenkivel, aki az épülő szép új világ útjában állt. És ez így volt Románia-szerte. Az ellenállósdi súlyos áldozatokkal járt, és én – dramaturgiai megfontolásokon kívül – az áldozatok előtti tiszteletből nem akartam teljesen pozitív hősként ábrázolni a regényem főszereplőjét.

A regénybeli törésvonalak nem etnikai alapúak: az ellenállók között vannak románok, magyarok vegyesen, a főhőst üldöző szekus pedig románná lett renegát magyar. Közben pedig tudható, hogy például a románok közt – mint utaltál is rá fentebb – voltak egykori vasgárdisták is, tehát ez a viszonyrendszer talán bonyolultabb lehetett – vagy egy táborba terelte őket a közös ellenség, az új rendszer?

Én már ezt a viszonyrendszert is bonyolultnak éreztem, ezért úgy intéztem, hogy a szereplőim ne találkozzanak vasgárdistákkal. Legalábbis ne tudjanak róla, hogy találkoztak. Tarantino filmjében, a Becstelen brigantykban egy lehetséges, ám tudjuk, soha meg nem valósult történelem, már-már utópia jelenik meg: Hitlert a háború közepén megölik.

Ha az ember a valós tényekhez ragaszkodik, lehet, hogy soha sem fog tudni megírni egy regényt vagy egy filmet. A tényeket ismerni kell, de ahhoz, hogy a tények elbeszéléssé alakulhassanak, minimum a fantázia nevű kötőanyagra és a narratív szerkezet fölismeréseire van szükség.


A Pusztainál talált fegyverek|Kép a Székelyföldi betyárok című dokumentumfilmből

Van egy rendkívül szuggesztív jelenet a regényben: amikor Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs, a kommunista párt első embere átváltozik varanggyá. Az átalakulás, a már-már kafkai átváltozás  a könyv alapmotívuma: és itt politikai, morális átváltozásról egyaránt szó van. Alakváltások sorozatának érzed a történelmet, és ha igen, miért?

Igen, és ezt nem csak morálisan akartam érzékeltetni, hanem fizikai valójában is, bármennyire is metaforikusnak hat. A történelem kudarcok sorozata, győztesek és vesztesek szomorú és szánalmas váltógazdasága. Hol ilyen, hol olyan színben és alakban bukkan elő a hatalom, sőt túlhatalom iránti vágy. Az üzenet a teljes szerkezetet áthatja: ha idomulsz, túléled.

Kicsit talán az előző kérdéshez kapcsolódik: miért tartottad szükségesnek a '89-es kerettörténetet?

’89-et annyira közelinek érzem, hogy a keret révén az ötvenes évekbeli történet aktualitását is megtalálni véltem. Ma sem tudjuk, hogy egészen pontosan mi történt, miközben látjuk, hogy a régi hatalmat kiszolgálók nem tűntek el, ott vannak ma is, 26 év után. Régi módszerekre ismerünk a napi politizálás terén, régi reflexek bukkannak elő új köntösben. 

Többször mondtad, hogy olyan történetet szerettél volna írni, amilyet szívesen olvastál kamaszkorodban: kalandregényt, amelyben lőnek. Mit gondolsz, a végeredmény mennyiben hasonlít erre az „ősképre”?

Már előző könyvemben, a Fekete Daciában is megpróbáltam a rémtörténet műfaji követelményeit a szépirodalmival vegyíteni. Sosem sikerülhet eléggé, hiszen alapvetően a szépirodalom felől érkeztem. Csak reménykedni tudok, hogy ez némiképp a minőség garanciája is.

Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Művei: Az egész Antarktisz kontinens (a látás, a hallás, az ízlelés, a hang, a tapintás és a szív elvesztése)  (Mentor, 2006); Kutyák birodalma (Bookart, 2009); Temetés este tízkor (Bookart, 2011); Fekete Dacia – Erdélyi rémtörténetek (Libri, 2012); Alakváltók (Jelenkor, 2016).
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/15003
Ha erdélyi beszél a régiósításról: szeparatizmus. Ha Kárpátokon túli politikus: közigazgatási reform. Sabin Gherman írása.
És egész Kolozs megyét be lehet járni vele, nem csak Kolozsvárt.
Mégpedig a nagyszebeni Brukenthal Nemzeti Múzeumot, mert kétszáz éves.
Helyben próbál javítani a magyar–román viszonyon, amelyért „erkölcsi felelősséget érez”.
Egyetlen indulóként választotta elnökké az RMDSZ Maros megyei szervezete.
Megmérték, mekkora a kisebbségek elfogadottsága / elutasítása. A romákat és a melegeket utasítjuk el leginkább.
Konkrétan azt, hogy rosszabb minőségű ételeket forgalmaznak-e Romániában, mint Nyugat-Európában.
A szerző legújabb kötetében állati szereplők mondják el azt, amit a kitelepített nagyapja nem mert.
A kormány így pótolná a megszűnt környezetszennyezési illetékből befolyó összeget.
A Minta ifjúsági szervezet lelkes kolozsvári fiataljai így tisztelegtek nagy királyunk előtt születésének 574. évfordulóján.
A nagy kérdés továbbra is az: létezik-e ezeken a Föld-szerű bolygókon élet?
Jó, csak egy magyarért. Meg egy magyar filmért. De akkor is!
Hogyan lehetséges, hogy az RMDSZ passzívan asszisztál az ultranacionalista gyalázkodásokhoz és egy „Blut und Boden” típusú náci retorikához?
A szenzációs Giotto-másolattal a világsajtó homlokterébe került Kiszsolna. Rengeteg mezőségi templom vár még hasonló csodára.