Ruszkik, haza?
Szerző: Dan Dungaciu
2016. március 23. szerda, 17:48
Nos, úgy tűnik, nem azért, amit Vlagymir Putyin okként felhozott. Dan Dungaciu elemzi a bonyolult helyzetet.

Értetlenséget váltott ki és kérdéseket vetett fel az orosz elnök váratlan bejelentése, hogy (részlegesen) kivonulnak Szíriából. Miért most? Miért így? Milyen ára és milyen következményei lesznek ennek az Orosz Föderációra, a szíriai konfliktus távlataira vagy az euroatlanti térségre nézve? Bukarest szempontjából ennek egyetlen tétje van, és ez képezi ennek az anyagnak a tárgyát.

A mindig meglepő Vlagyimir Putyin váratlan bejelentése milyen mértékben érinti az euroatlanti határ keleti státuszát, melynek Románia a fő eleme? Nyíltabban kimondva, az orosz-euroatlanti tárgyalóasztalnál született megállapodások, amelyeken nem vett részt sem Kijev, sem Chișinău, kitértek-e a Romániával szomszédos két államra. És ha igen, milyen következményekkel? Mert ha nem az asztalnál ülsz, könnyen meglehet, hogy te vagy az étlapon.

John Kerry keze Szergej Lavrov vállán

Rengeteg találgatás és értékelés született Putyin bejelentéséről. Az első rossz hír az, hogy nem igazán hihető a visszavonulás pénzügyi magyarázata. Ha azt feltételeznénk, hogy Moszkva stratégiai értékelései elsősorban a költségvetéstől és a gazdaság állapotától függnek, akkor nem tudnánk megmagyarázni sem Transznisztria folyamatos finanszírozását, sem a Krím elcsatolását, sem a Donbasz kimetszéséhez nyújtott támogatást – melyek mindegyike rendkívül költséges akció az Orosz Föderáció megroggyant gazdasága számára.

Sőt, a szíriai művelet költségei nem jelentenek elviselhetetlen összeget az Orosz Föderáció védelmi költségvetése számára, ezeket a költségeket pedig enyhítik azok a szerződések, melyeket Moszkva a szíriai hadjárat idején írt alá, amikor bemutatta új katonai termékeit.

Máshol kell a magyarázatokat keresni. A genfi béketárgyalások környékén végrehajtott orosz kivonulásnak van néhány egyértelmű fogódzója. Először is igazolást nyert, hogy semmilyen tűzszünet vagy béketerv nem lehetséges két alapvetően fontos szereplő, az AEÁ és Oroszország álláspontjainak összehangolása nélkül.

Most világos, hogy a két álláspont összhangba került, a két külügyminiszter rendkívül barátságos viselkedése, valamint John Kerry moszkvai látogatása ezt a benyomást kívánja megerősíteni. Az amerikai adminisztráció számára létfontosságú elem az ellenségeskedés befejezése, különösen az „Obama-doktrína” szempontjából, mely tévesen jósolta azt, hogy Oroszország ugyanúgy beleragad Szíriába, ahogy Afganisztánban történt.

Másodsorban Oroszország – az egyáltalán nem elhanyagolható, bár a távozási parancsban nem döntő jelentőségű megtakarításokon túlmenően – a tűzszünet alatt, vagyis békeidőben vonul ki, tehát ez – ahogy azt helyesen állapították meg – egy dicsőséges távozás, nem egy konfliktus alatti megfutamodás (tehát teljesen eltér az afganisztáni helyzettől). Sőt, egy megerősített szíriai rezsimet hagy hátra, melynek elfogadták a részvételét a tárgyalásokon, de melynek azért meg kell értenie, hogy még Moszkva számára sem elengedhetetlen.

Otthon Putyin imázsa robbanásszerűen javul („Jöttünk, láttunk, győztünk” – ahogy azt a Foreign Affairs szalagcímben lehozta), kifelé pedig Moszkva azt üzeni, hogy a nagy tárgyalóasztalnál ül az Amerikai Egyesült Államokkal együtt (ez az orosz mánia értékesebb a GDP-nél vagy az olajárnál!).

Európa szintén boldog. Talán még boldogabb! Tárgyalásokkal és békés megoldással lerakták a konfrontációk befejezésének és (legalább) a Szíria felőli menekültáradat leállításának az alapjait. Sőt: megteremtődtek a feltételei egy új közel-keleti rendezésnek, melynek többek között az is a célja lenne, hogy megállítsa az ostromlott európai vár ellen indulni szándékozó potenciális menekülteket.

A befolyásos Wolfgang Ischinger nem hiába javasolt a müncheni biztonsági konferencián egy lehetséges közel-keleti EBESZ-t, melynek – figyelem! – az AEÁ, Európa és az Orosz Föderáció lenne a tagja (Dmitrij Medvegyev is nagyjából ezt akarta elnöksége alatt). Az Ankarával minap megkötött szerződés, melyet Donald Tusk írt alá, akármennyire vitatott és törékeny, szintén látványos egybeesésnek tűnik ebben az összetett képben.

És ha a dolgok, potenciálisan, mindenki számára kedvezőbben rendeződtek, akkor mi Oroszország helye ebben a képben? Mi a példátlan „nagylelkűség” ára? Nyíltabban kimondva, mit akar és mit ért el az Orosz Föderáció?

Mit akar Oroszország, avagy amikor már nem létezik a Dél–Kelet különbségtétel

Lényegében három dolgot. Az amerikai féltől egy helyet az asztalnál és annak – hallgatólagos – elismerését, hogy globális, nem csak regionális szereplő. És, ha lehet, egy új Jaltát, még ha kisebb méretekben is.

Az európaiaktól a gazdasági szankciók idén júliustól történő visszavonását, ami máris ott kandikál a láthatáron Olaszország és Magyarország vezetőinek azon nyilatkozatai után, melyek szerint a szankciók meghosszabbítása nem automatikus, tehát ők kétszer is meg fogják azt gondolni (ehhez egyhangúság szükséges).

És jelenleg nem világos, hogy kiért és kinek a nevében beszél az olasz, illetve a magyar kormányfő, holott Sigmar Gabriel német alkancellár hasonló hangvételű minapi megszólalása után a dolgok kezdenek egyre kiszámíthatóbbá válni: már több mint 50 százalékos esélye van a szankciók visszavonásának!

Harmadsorban – és ez az ügy érint bennünket közvetlenül – Moszkva kedvezményeket akar az általa „közeli szomszédságnak” nevezett térségben. Vagyis a Nyugattól Keletre. Mit jelent ez? Röviden azt, hogy Moszkva többek között az ukrajnai ügy holtpontról való elmozdítása érdekében is ment Szíriába – mert gyakorlatilag nem volt semmilyen megoldása a csökönyös Ukrajnával szemben – és azért, hogy (főleg) az európai partnereket rábírja arra, hogy gyakoroljanak nyomást Kijevre.

De mielőtt arról beszélnénk, hogy mit akar kimondottan Oroszország Ukrajnától, egy tartalmi kitérőt kell tartanunk a Szíria–Ukrajna kapcsolatra vonatkozóan. Az euroatlanti szereplőkkel ellentétben, a NATO-t (és Romániát is) beleértve, Oroszország nem tesz és nem is tett egyértelmű különbséget a keleti és déli biztonsági tengelyek között.

A NATO meglátása szerint az első tengelyt Oroszországgal, a Krímmel, Donbasszal, a Fekete-tengerrel, a jegelt konfliktusokkal, a hibrid háborúval stb. azonosítják. A másodikat a terrorizmussal, a becsődölt államokkal, a migrációval, az ISIS-szel stb. Ebből következik az a késztetés is, hogy a két tengelyt külön-külön, különböző rovatokban, különböző dobozokban kezeljék, mindegyiket a maga sajátosságaival.

Moszkva valójában nem így gondolkodik. Számára teljesen irreleváns és nemlétező a Kelet-Dél különbségtétel, ahogy az a gyakorlatban is bebizonyosodott, amikor – például – a Kaszpi-tengerről (Kelet) bombáztak szíriai (Dél) célpontokat. És mivel ez a különbségtétel irreleváns, Moszkva derűsen rájátszik erre a folytonosságra.

Felhasználja és bátorítja a szíriai menekültek válságát, hogy stratégiai előnyökhöz jusson Európában (a szankciók visszavonása), az ukrajnai holtpont feloldása és a Kreml számára kedvező új biztonsági rendezések érdekében megy be és cselekszik Szíriában. A szíriai kivonulás is ebbe a regiszterbe tartozik, és nem hagyhatja érintetlenül az ukrajnai helyzet távlatait. És nemcsak arról van szó.

Mit akar Oroszország Ukrajnában?

Egyetlen dolgot: hogy a szeparatista Donbasz, vagyis implicit módon Moszkva ellenőrizze Kijev biztonsági és külpolitikai döntéseit. Az már egyszerű politikai szemantikai vagy politikai kérdés, hogy ezt „föderalizálásnak”, „kiterjedt autonómiának”, „decentralizálásnak” nevezzük, vagy akár semminek sem. Oroszország a részen keresztül akarja ellenőrizni az egészet, illetve a szeparatista régiókat (az érinthetetlen Krím kivételével) úgy akarja Ukrajna részévé tenni, hogy a (vissza)csatolt régióknak biztosítékokat nyújtanak arra, hogy Ukrajna nem integrálódik az euroatlanti biztonsági térségbe.

(Főleg , hogy az „Obama-doktrínáról” a The Atlantic-ban megjelent híres cikkből megtudták, hogy az amerikai elnök számára a „nem NATO-tag Ukrajna sebezhető lesz az orosz katonai dominanciával szemben”.) Hogyan érhető ez el? Mint általában, eljárásügyi szempontból törvényesen. Vagyis dokumentumok birtokában.

Jelen esetben a híres (II.) minszki megállapodással, melynek 4., 8., 11. és 12. pontja a konfliktus „politikai” megoldásáról, vagyis a szeparatista régiónak nyújtott specifikus hatáskörökről, 9. és 10. pontja pedig a „katonai” megoldásról, vagyis a donbaszi orosz–ukrán határ ellenőrzésének a kijevi legitim kormány általi átvételéről szól.

A mai holtpont az elsődlegességi sorrendekről szól: Moszkva azt állítja, hogy előbb a „politikai” szabályozásokat kell megvalósítani, Kijev a „katonaiakat” akarja. Ebből a dilemmából csak külső segítséggel lehet kikerülni. Moszkva pedig a szíriai kivonulással konkrétan nyugati, európai támogatást (értsd: Kijevre gyakorolt nyomást!) akar elérni, hogy az ukrajnai hatóságok is a „politikai” megoldást fogadják el elsődlegesnek. Ha ezt eléri, akkor Moszkva teljesítette stratégiai célját Ukrajnában.

De Bukarestben másvalaminek (is) érdekelnie kellene bennünket. Milyen következményekkel jár majd Moldova Köztársaságra nézve Ukrajna potenciális „föderalizálása”?

Mit akar Oroszország Moldova Köztársaságban?

Stratégiai szemszögből nézve Moldova Köztársaság nem Ukrajna. És itt nem a méretekről és arról a nagyon vitatott szemléletről van szó, mely szerint Oroszország Ukrajna nélkül nyugati irányban már nem válhat birodalommá.

Arról a konkrét módozatról van szó, mellyel az euroatlanti (értsd: NATO) határ megállítható Ukrajna és Moldova Köztársaság határainál. Míg Ukrajna esetében egy megoldhatatlan gazdasági válság és szeparatizmus keveréke elegendő ahhoz, hogy középtávon semmissé tegyék Kijev euroatlanti integrációs esélyeit, Moldova Köztársaság esetében nem ez a helyzet: egy mélységes társadalmi-gazdasági válságban lévő Moldova Köztársaság nem tartja távol feltétlenül az euroatlanti határt, ahogy az Ukrajnában történik, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb vonzza!

Mert fennáll annak a lehetősége – még ha elméletileg is –, hogy egy jelentős válság a Prut bal partján maga után vonja a lakosság lemondását a Moldova Köztársaságnak nevezett állami projektről, és az unionista projekt felé áramlását idézheti elő (amit máshol a „szív-unionizmust” kiegészítő „elme-unionizmusnak” neveztünk).

Ukrajnában ez a lehetőség nem áll fenn. A mélységes társadalmi-gazdasági válság még jó ideig távol fogja tartani az euroatlanti projekttől Ukrajnát.

Ebből következik a moldovai helyzet eldöntésének a nehézsége. Egy nem-szláv, latin, román nyelvet beszélő lakosság, mely elhúzódó válság esetén, többségében és hirtelen, újra felfedezheti a geopolitikai projekteket generáló román etnikai identitását.

Oroszország pedig ezt nagyon jól tudja. Ebből következik aztán a stratégiai dilemma. Miként érhetsz el garanciákat Moldova Köztársaságban, a „dnyeszteri vonalon” (Transznisztria), az orosz diplomácia valódi vörös vonalán túl? Egyetlen módon: Moldova Köztársaság „föderalizálásával”, vagyis transznisztriásításával, illetve azzal, hogy behozol a köztársaság „alkotmányos/választási” terébe kb. 10 százaléknyi oroszbarát szavazatot – a transznisztriai voksokat – és különleges státuszt adsz a szeparatista régiónak, mellyel ez (Gagauziával együtt) de jure és de facto ellenőrizheti Chişinău kül- és biztonságpolitikáját.

Ez Moszkva egyetlen garanciája, mert – legalábbis középtávon – az euroatlanti integráció nem lesz lehetséges. Sem „természetes” módon (amire Chişinău nem alkalmas és Brüsszel sem akarja), sem a rövidített, német módon, vagyis a Romániával történő újraegyesüléssel.

Ez az a stratégiai kontextus, amiben most vagyunk. Oroszország kivonulása Szíriából és az egész stratégiai kontextus megteremti a feltételeket egy, az euroatlanti térség és az Orosz Föderáció közötti ütközőövezet körvonalazódásához, Ukrajna és Moldova Köztársaság „föderáció” típusú belső területi felosztások formájában (még akkor is, ha ezt a szót nem is említették és nem is hivatkoztak rá).

Chişinău-ba visszatér a geopolitika

Az Orosz Föderáció Szíriából történt meglepő kivonulásának helyi szintű megfelelője, az arányokat megőrizve, az Alkotmánybíróság március 4-i döntése, mely megváltoztatta a moldovai elnök megválasztásának módját, az eddigi parlamenti szavazásról közvetlen szavazásra.

Ez túlzó kijelentésnek tűnik, de az eddigiek fényében nem az. Mert a bíróságnak ez a döntése, akár ezt akarták, akár nem, egy Moldova Köztársaság „föderalizálásáról” szóló új vita előfeltételeit teremti meg.

Az utóbbi időben tett bizonyos nevetséges erőfeszítések ellenére, melyek célja kiszorítani a „geopolitikát” a köztársaságból, az elnökválasztás lehetősége hirtelen újra behozza a közéletbe. Mert az őszi választás minden bizonnyal geopolitikai lesz. Moldova Köztársaságban pedig a geopolitika a Kelet és Nyugat közötti választást jelenti. A jelen helyzetben, vagyis az Orosz Föderációnak a keleti térségben tett – feltételezett – engedmény kontextusában bennünket a köztársaság föderalizálásának lehetősége foglalkoztat, ami a Kreml geopolitikai győzelmének maximális kifejeződése lenne a Prut bal partján.

Az első dolog, amit meg kell említenünk, hogy Chişinău-ban az utóbb időben fokozódtak a föderalizálás kérdésköréről szóló viták/projektek, még akkor is, ha nem így nevezik őket. Chişinău Gagauzia és Transznisztria képviselői egyre többször vesznek részt olyan közös projektekben, melyek célja ráébreszteni őket egy föderális vagy széles autonómiát biztosító mechanizmus előnyeire. Az már kevésbé számít, hogy ezek az EBESZ vagy más intézmények nevében zajló projektek; a tendencia és a pillanat a fontos.

Másodsorban nincs kedvezőbb alkalom a transznisztriai kérdés (többek között föderalizáláson keresztüli) megoldásának felvetésére, mint egy elnökválasztási kampány. A transznisztriai kérdés „megoldása” Moldova Köztársaság bármelyik elnökének egyik fő foglalatossága, így egyetlen jelölt sem hagyhatja majd figyelmen kívül. A téma napirenden lesz és nehéz ellenállni neki: az „államellenes” és „hazafiatlan”, vagy akár a „köztársaság árulója” címkék már elő vannak készítve.

Harmadsorban Igor Dodon szocialista jelölt bekapcsolódása a versenybe, aki Vlagyimir Putyinnal fényképeztette magát a kampányban, a föderalizálás témájának újbóli napirendre tűzését jelentené, ha nem másért, akkor azért, mert nincs a Prut baloldalán olyan politikus, akihez annyira kötődne ez az ügy, mint Igor Dodonhoz.

A Szocialisták Pártjának programjában egyértelműen szerepel, hogy a föderalizálás „a párt egyik elsődleges feladata”, a megfogalmazás pedig szintén világos: „egy föderális köztársaság a föderáció több szubjektumát jelenti, kétkamarás Parlamentet jelen, mely a szenátusból és a képviselőházból áll, közös kormányt és az ország egész népe által megválasztott elnököt” (2013. november 25-i szöveg).

Ma megállapíthatjuk, hogy az egyik feltétel – részben – teljesült, nevezetesen az „egész nép által megválasztott elnök”. (Egyelőre nem világos, hogy a transznisztriaiakat is meghívják-e az őszi választásra, és ha igen, miként.) Innentől kezdve figyelemmel kell majd kísérni, miként viszonyulnak majd Igor Dodonhoz a fő moldovai pártok.

Negyedsorban masszív erőfeszítéseknek leszünk tanúi, melyekkel azt akarják elhitetni, hogy a moldovai választásoknak NEM kell geopolitikaiaknak lenniük. Részt vesznek majd ebben a kampányban a moldovai „polgári nemzet” támogatói, azok is, akik (csak) a korrupció elleni harcot támogatják, anyanyelvtől, etnikumtól, politikai opcióktól stb. függetlenül. Nem kizárt, hogy ezt a megközelítést egyes európai hivatalosságok is támogatni fogják, ahogy azt jelenleg is teszik, szintén a „szentségesen szent” „polgári nemzet” nevében. És ha már amúgy is „polgári” a Prut és Dnyeszter közötti „moldovai nemzet”, akkor mit számít a Transznisztriából csatlakozó kétharmadában szláv (orosz és oroszul beszélő ukrán) lakosság? A „moldovai polgári nemzet” erőltetését valójában a föderalizálás tökéletes preambulumának (is) lehet tekinteni.

Ötödsorban az őszi elnökválasztási kampányban Igor Dodon jelölt középre tolását fogjuk tapasztalni, ebben pedig nem másnak lesz fontos szerepe, mint… Renato Usatîi-nak. A bíróság 40 éves korhatárt megtartó döntése, tehát a kampányból történt kizárása (ez, különben, Dorin Chirtoacă-ra is érvényes) miatt frusztrált Usatîi meglepetés-jelölttel készül.

Függetlenül ennek személyétől, stratégiai szerepe a „szélsőbal”, vagyis a radikálisan Kelet-párti álláspont elfoglalása lesz. Ezzel közvetve elősegíti Igor Dodon középre kerülését a politikai színpadon és főleg a második fordulóban bővíti a merítési lehetőségét. Igor Dodon erőfeszítései máris láthatóak, ugyanis már bejelentette (2016. március 9-én) egy amerikai adófizetők által finanszírozott rádióadóban, hogy „támogatok egy stratégiai partnerséget az Orosz Föderációval, de az orosz állam működése nem érvényes Moldova Köztársaságra, arra csak a közösségi joganyag rendelkezései érvényesek”. Vagyis nem tart ki a végsőkig sem Oroszországgal, sem az EU-val, de nem is megy velük szembe!

Hatodsorban, naiv az az elképzelés, hogy Moldova Köztársaság „föderalizálása” a köztársaság szervezési formájának megváltozását jelentené, tehát népszavazást igényel. Alapvetően semmi sem fog változni, mert magát a szót nem fogják alkalmazni. A parlamentben már régen megszavazott törvényeket fogják alkalmazni, a 2005-öst is beleértve.

Nem a szavakhoz, hanem a transznisztriai régiónak megadott „kibővített autonómia” tartalmához fognak hozzányúlni. Végső soron, ha valaki nagyon szigorúan veszi a kifejezéseket, Moldova Köztársaság már most is viszonylag föderalizált, tekintettel arra, ahogy a gagauz autonómia működik. Moldova Köztársaság csendben fog „föderalizálódni”…

Nem utolsó sorban az orosz számítások többek között Moldova Köztársaság demográfiai és nemzedéki felmérésén is alapulnak. Moldova Köztársaságban még nem történt meg a változás, vagyis még nem váltotta fel új nemzedék a Szovjetunióban felnevelkedett és tanult utolsó aktív nemzedéket.

A közéletben jelen lévő 50-60 éves nemzedékről van szó, melynek a szovjet változatú és földrajzú „Moldova Köztársaság” a polgári és hazafias szerepvállalás lehetséges maximuma. Ez a nemzedék most az Igazság és Méltóság Platform (PDA) választói formájában nyilvánul meg a közéletben, melynek „Moldova” és a „moldovaiság” az identitárius formátuma, a „polgári” változatait is beleértve.

Nem románellenes, de számára az esetleges újraegyesülés elméleti ideálja absztrakt, neveltetéséhez és tapasztalatához viszonyítva idegen és disszonáns dolog. Stratégiai értelemben Oroszország tudja, hogy ez az utolsó nemzedék, mely még az európai vagy az euroatlanti projekt elakadása árán is elfogadná a föderalizálást vagy transznisztriásítást. Ez nem azt jelenti, hogy a 30-40 éves nemzedéknek nincsenek hazafias érzései Moldova Köztársaság iránt, hanem azt, hogy számára összehasonlíthatatlanul nehezebben meghozható döntés az európai projekt feladása a föderalizálás nevében.

A geopolitika elutasítása a létezése ellenére

Valaki szerint az ördög legnagyobb trükkje az, hogy megpróbál meggyőzni bennünket a nemlétezéséről. Moldova Köztársaságban a geopolitika legnagyobb trükkje az, hogy arról próbál meggyőzni bennünket, hogy nem számít. Valójában akárhogy is nézzük a dolgokat, Moldova Köztársaságban geopolitikáról van szó és már a tagadása is geopolitikai opció.

Legalábbis a naivitás zérus pontja bemutatni a köztársaság „föderalizálásának” gondolatát, olyan semleges dologként, mely valahol félúton van a Kelet és a Nyugat geopolitikai érdeklődése között. A föderalizálás orosz projekt, akár Ukrajnáról, akár Moldova Köztársaságról beszélünk és függetlenül attól, hogy melyik európai szereplő bólint rá.

Így volt ez 2013-ban, a Kozak-memorandum esetében, így lesz ez 2016-ban, vagy 2017-ben is. A Prut baloldalán lévő politikusok és lakosság e javaslatokra adott reakciójától és értelmezésétől függ majd. Nem lesz könnyű, főleg, hogy 2013-mal szemben a föderalizálás ügyének újbóli felvetésének más, 2013-ban még nem létezett stratégiai funkciói is vannak.

Az első a Kelet–Nyugat nézetkülönbség lezárása és egy átmeneti térség – „ütközőövezet”, „szürke övezet”, „kereskedelmi övezet” stb. –, hallgatólagos kialakítása, melynek feladata egyrészt csökkenteni Oroszország gyanakvását, másrészt hiteles gátat szabni az euroatlanti bővítésnek.

A második funkció a dichotómiák megsemmisítése, mert a föderalizálásnak egyaránt lesznek majd támogatói Moszkvában is, Chişinău-ban is, Brüsszelben vagy a nagy európai fővárosokban is. Azt többé nem lehet majd Kelet és Nyugat közötti csataként bemutatni, hanem sokkal szélesebb konszenzus fogja övezni. Ki tud majd ellenállni egy ilyen konszenzusnak és ki tudja majd (még) tagadni a „moldovai polgári nemzet” eszkatológiai erényeit?

A harmadik a moldovai korrupciós ügyek iránti érdeklődés más napirendet meghatározó témák, nevezetesen a reintegráció témája felé irányítása. „A hazafiság a semmirekellők utolsó menedéke”, írta valaki joggal. Így lesz ez Chişinău-ban is, amikor számos bűnt, aljasságot és törvénysértést fognak elfelejteni a reintegrációról szóló vita újraindulásakor. Ki fog még a korrupció témájával foglalkozni, amikor egy ilyen nagy tét – az állam reintegrációja! – áll majd a „moldovai polgári nemzet” útjában? A tegnapi korruptak és oligarchák lesznek a… holnapi hazafiak!

Bukarest és a föderalizálás kérdése. A közlekedő edények elve

A fentebb leírt föderalizálási távlatot potenciális forgatókönyvként érdemes megjegyezni. Bukarest számára az euroatlanti határ és ezzel egyidejűleg a nemzeti határa a tét. Moldova Köztársaság föderalizálásának, vagyis transznisztriásodásának lehetséges felvetődése elsősorban lehetséges konfliktust vagy instabilitást jelent egy olyan országban, ahol több százezer román állampolgár él, középtávon pedig a reintegrált új állam Moszkvával meglévő kapcsolatai formalizálódásának lehetőségét, ami Romániával tehetné határossá az Orosz Föderációt (vámunió, eurázsiai integrációs változatok, orosz katonai bázisok befogadása a Prut baloldalán). E szemszögből nézve, ha így történnek majd a dolgok, rövid- és középtávon Moldova Köztársaság válik Románia fő biztonsági kihívásává.

Miként ellenőrizhetjük ezt az egyelőre feltételezett forgatókönyvet? Egyetlen mechanizmussal, a közlekedő edényekével, mely a következőképpen hangzik: minél akutabb lesz a föderalizálás ügye, annál inkább lehűl majd – még ha nem be nem vallottan is – a Bukarest– Chişinău kétoldalú kapcsolat. Sine qua non feltétel, hogy a román jelenlét – akármilyen formában – ne legyen látható és kitapintható Chişinău-ban, ha megnyitják a föderalizálás ügyét.

Nem lehet egyszerre masszív román jelenlét a köztársaság politikájában és gazdaságában (vagy románpárti vezetők jelentős állami tisztségekben) és ugyanakkor reintegrációs tárgyalások megnyitása Tiraszpollal. Valójában a Bukarest– Chişinău kétoldalú kapcsolat – annak minden dimenziójában – lesz Moldova Köztársaság föderalizálódási potenciáljának olvasati és értékelési dekódolója.

Románia masszív – gazdasági, kulturális, társadalmi, politikai – jelenléte Moldova Köztársaságban lenne az egyetlen potenciális akadálya a föderalizálásnak, tehát az euroatlanti határ legalább egy újabb nemzedékre történő rögzülésének.


A címet a szerkesztőség adta. Fotó: wtop.com

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/14453
Lehet nemet mondani az amerikaiaknak? Az igazságügyi miniszter nem tudott.
És miért is nem csinálnak a románok gyermeket a hazának és az egyháznak?
Átfogó tanulmánykötetben mutatja be az erdélyi fürdőéletet a kolozsvári Magyar Történeti Intézet.
Száznál is több ember haláláért felelős.
A brit trónörökös eddig is gyakori vendég volt Erdélyben, ezúttal azonban hivatalos látogatást tesz.
Az ingatlan megújul és terjeszkedik, csak az zsugorodott össze benne, ami híressé tette: a művészet. Mert dolgozik a piac.
A szenátus és a képviselőház nem ért egyet abban, hogy kinek a hatásköre a család fogalmáról szóló alkotmánymódosító kezdeményezésről dönteni.
Az Örökségünk őrei kezdeményezésben részt vevő iskoláscsapatok bebizonyították, hogy jókedvvel és fiatalos lendülettel is lehet védeni az épített örökséget. De kik lettek a legsikeresebb ifjú örökségvédők?
Az önkormányzat támogatásával bérletes rendszerben hoznak román nyelvű előadásokat Csíkszeredába.
A visegrádi négyek kormányfői a bevándorlásról, a Brexitről és az EU jövőjéről tárgyaltak, és még Oroszországnak is odaszúrtak kicsit.
Alapfokon, persze. Ami azt jelenti, hogy még hosszú lesz az út a börtöncelláig.
Egy elit katolikus leányiskola elit apácák indította története akkor is izgi, ha nem érted a kolozsvári szlenget.
Tüntetések zavarták meg az álomutazást.
Már ami az 1848-as forradalmat illeti. A román nézőpont szerint legalábbis. Azért időnként érdemes megfogózni olvasás közben.