Harmadik állomásához érkezett a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerekasztal címmel indított beszélgetés-sorozata, mely ezúttal is két egyetem és három kisebbségkutató intézet képviselőjét ültette le egy asztalhoz, hogy – amint Székely István KAT-elnök a meghívóban fogalmazott – „nemzeti létünk szempontjából releváns kérdéseket tudományos megközelítésben vizsgálják meg”.

A beszélgetés rögzítésére felállított kamerák kereszttüzében Papp-Zakor András (Kolozsvári Rádió) a nemzetpolitika nemzetközi vonatkozásairól kérdezte meghívottjait,

• Fábián Gyulát (Sapientia EMTE, Kolozsvár)
• Herner Kovács Esztert (MTA – Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kisebbségkutató Intézet, Budapest),
• Horváth Istvánt (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár),
• Kántor Zoltánt (Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest),
• és Magyari Tivadart (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár).

Rögtön a beszélgetés elején felmerült a kérdés, mit nevezünk nemzetpolitikának, és mettől-meddig tart a magyar nemzetpolitika. Kántor Zoltán definíciója szerint a magyar állam és a külhoni szervezetek azon törekvését hívjuk nemzetpolitikának, amely a külhoni magyarság megőrzésére, gyarapítására irányul. Ennek a jogi keretekkel szabályozott össznemzeti politikai cselekvésnek különböző szintjei vannak az adott kisebbség közösségi, állami vagy európai szintű integrációjának megfelelően, nemzetköziesítését pedig az adja, hogy más-más államok területén élő közösségek az alanyai.

A kisebbség klasszikus meghatározását Fábián Gyula jogász ismertette, miszerint olyan társadalmi csoportok alkotnak kisebbséget, amelyek a többségtől éltérő identitással rendelkeznek, és igyekeznek megőrizni azonosságtudatukat, melyhez

ideális esetben biztosítják számukra az önrendelkezéshez való jogot.

Az államok szuverenitásának és a kisebbségek belső önrendelkezésének összeegyeztetésével a nemzetközi jog foglalkozik, amely különbséget tesz az etnikai és a nemzeti kisebbségek között. Az államközi kapcsolatok jogi szabályozásának problematikusságára Fábián Koszovó példájával mutatott rá: a szakadár terület függetlenségének kikiáltása számos nemzetközi jogi kérdést hagyott megválaszolatlanul, ami fölött „most az egyszer” szemet hunyt a közvélemény.

A romániai magyar kisebbség számára biztosított mozgásteret pozitív példaként szokás emlegetni, miközben a jogalanyok  gyakran szembesülnek a jogi keret képlékenységével – vetette fel Papp-Zakor András. Az erdélyi helyzetre vonatkozó kérdésére Horváth István kifejtette: a rendszerváltás után 1993-ig Románia úgy tartotta, hogy a kisebbségek számára biztosított jogok belügynek számítanak, amelybe más ország nem szólhat bele, legfeljebb súlyos jogsérelem esetén. Az euroatlanti integráció reményében később elismerte, hogy kétoldali viszony szintjén kell kezelni a kisebbségek kérdését. Nemzetközi nyomásra 1996-ban született meg a magyar-román államközi alapszerződés, melyben rögzítették, hogy a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi együttműködés tárgya, valamint hogy az ezen a területen való együttműködésük normalizálása fontos hozzájárulást jelent az európai stabilitáshoz. 1996-tól tehát Románia elfogadja, hogy Magyarország proaktív nemzetpolitikát folytat, de számos konfliktusos helyzetet eredményez, hogy nincsen konkrét jogi rögzítettsége ennek a dinamikusan változó viszonyrendszernek.

A kisebbségek érthető módon arra törekednek, hogy feszegessék a nemzetközi jogban rögzített kereteket, a nemzetközi szervek viszont nem szeretnek ezzel a kérdéssel „főállásban” foglalkozni, Románia pedig kínosan ügyel arra, hogy ne említsék egy lapon az erdélyi magyar kisebbséget a kollektív jogokkal – magyarázta Fábián Gyula. Hozzátette: a kisebbségi kutatóintézet leltárában mintegy 800 ide vágó jogszabály van, mégsincs egy kisebbségi kerettörvény, mely szilárd alapot adna a tárgyalásokhoz. Az alapvető problémát abban látja, hogy a nemzetközi jogokat a nemzetközi jog alanyai gyártják, és

egy állam sem szeretné, hogy a kisebbségeinek túl sok joga legyen.

Herner Kovács Eszter ezt azzal egészítette ki, hogy az Európa Tanács ajánlásokat tehet a tagállamoknak a kisebbségi kérdésekben, de hiába ratifikálta a vonatkozó egyezményeket valamelyik állam, ellenőrző mechanizmus hiányában nem szankcionálható, ha nem tartja be a benne foglaltakat. Az ehhez fűződő jelentések önbevalláson alapszanak, és egyik tagállam sem vallja be, ha nem tartja be a játékszabályokat. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa felhívta a figyelmet, hogy egyedül az árnyalhatja a képet, ha a kisebbségvédelmi szervezetek élnek az árnyékjelentések benyújtásának lehetőségével. Horváth István szerint a nemzetközi ajánlásokkal – többek között – az is a gond, hogy eleve rosszul közelítenek a kisebbségi kérdéshez: azt szabályoznák, hogy mit nem tehet egy állam a kisebbségeivel, és nem azt, hogy mit tehet egy kisebbség a megmaradása érdekében.

Ebben a cseppfolyós viszonyrendszerben nagy feladat hárul az aktorok kreativitására. Milyen lehetőségei vannak egy olyan nemzeti közösségnek, amelynek az anyaországa nem nagyhatalom vagy középhatalom? – hangzott el a moderátori kérdés. A résztvevők egyetértettek abban, hogy nagy történelmi pillanatok és lehetőségek már lejártak. Fábián Gyula arra emlékeztetett, hogy Magyarország hamarabb csatlakozott az EU-hoz, mint Románia, és a jószomszédi viszony érdekében szinte az első volt, mely rábólintott Románia csatlakozására. A hála viszont elmaradt. Herner Kovács Eszter hozzátette, hogy Szerbia csatlakozásának támogatása cserébe Magyarország garanciákat kérhetne a vajdasági magyarok érdekében. Kántor Zoltán optimistábban látja a helyzetet, szerinte az Európai Parlamentben számos lehetőség adott, hogy tematizálják a képviselők a kisebbségi kérdést, mint ahogy erre van példa is (ld. Kalmár-jelentés). Van néhány olyan téma – oktatás, restitúció, diszkrimináció – melyre az EP nagyobb érzékenységet mutat. Le lehet osztani a feladatokat, rengeteg apró lépést lehet tenni figyelemfelkeltő jelleggel – fogalmazott.

Magyari Tivadar szerint egyik illetékes fél sem tett kevesebbet az erdélyi kisebbségi jogokért, mint amennyire az adott körülmények között lehetősége nyílott.

Az EU intézményeinél való panaszkodással már semmire sem jutunk,

ezek a fórumok teljesen érzéketlenek a kisebbségi ügyek iránt. A BBTE oktatója úgy látja, hogy a ’90-es évek bizakodó légkörében, mely időszakban külföldi szövetségeseket keresett az erdélyi magyarság, nem volt elég politikai bátorság a történelmi érvek hangoztatására. De ez már utólagos „lépcsőházi okoskodás” – fogalmazott.

Horváth István szerint inkább az a gond, hogy más nyelvet beszélünk Európával: az erdélyi kisebbség egy eszményi állapotra törekszik, amelyben a közösség minden tagja egyforma jogokkal bír, az EU-s intézmények viszont egyéni jogsérelmekre „kíváncsiak”. Érdemes ugyanakkor átértékelni a „nagy közösségi célkitűzéseket”, hiszen az idő múlásával ezek értelmüket vesztik. Horváth az önálló magyar egyetemet említette példaként, melyet 1992-ben, amikor volt rá igény, nem sikerült megalapítani, mára azonban már nincsenek diákok, akik magyar intézményekbe járjanak. Az autonómia kérdéskörét is a perspektíva alapján érdemes megvizsgálni: hiába kiáltjuk ki, ha nem rendelkezünk a szükséges intézményi háttérrel hozzá. Horváth hozzátette: összesen 18 autonómiatervezetet dolgozott ki az erdélyi magyarság, de egyik sem tér ki a megvalósításhoz vezető útra.

A beszélgetés keretében Fábián Gyula konkrét javaslatot tett a magyar nemzepolitika aktorai számára.

A gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretek számonkérése

különösen aktuálissá válik, mivel 2018-ban a nemzetközi szokásjog szerint elévül a dokumentum. Mivel egy kisebbségnek nincsen nemzetközi jogalanyisága, ezért Magyarországnak kellene kérnie az ENSZ Közgyűlésétől, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadóként vélekedjen a gyulafehérvári ígéretekről, melyben a románok – többek között – saját nyelvű közigazgatást, oktatást, arányos képviseletet és igazságszolgáltatást ígértek az erdélyi magyarságnak. A hágai bíróság véleménynyilvánításának döntő szerepe lehetne, hiszen Románia is fordult már ehhez a fórumhoz, és elfogadta a román-ukrán tengeri határ kérdésében hozott döntést. Fábián Gyula megjegyezte: a románok hivatkozhatnak arra, hogy 1940-44 között megszakadt az elévülési idő, de ez már részletkérdés, hiszen négy éve alatt nem rendeződhetett vissza az azelőtti állapot.

Napjaink zaklatott világpolitikai helyzetében, amikor egymást érik a válsághelyzetek, milyen esélyei vannak az autonómiaköveteléseknek? – kérdezte meghívottjaitól Papp-Zakor András.

Kántor Zoltán úgy vélekedett, hogy

a katalán, skót önállósodási törekvések és a migránsválság

is rávilágíthat arra, hogy az identitás kérdései Nyugat-Európában is fontosabbak, mint korábban voltak, és ez segítheti a magyar nemzeti közösségek törekvéseit. Fábián Gyula kifejtette: „háborúban a törvények hallgatnak”, azaz a törvény alkalmazása változik a krízishelyzetekben. A menekültek jogi értelemben nem képeznek kisebbséget a befogadó államokban, mivel nem rendelkeznek állampolgársággal, integrálásuk kihívás elé állítja Európát. Herner Kovács Eszter szerint éppen ez az oka annak, hogy fokozódni fog a kisebbségekről alkotott zavar a nyugati fejekben, és ez akár még előnyünkre is válhat.

Összeségében tehát vannak esélyek és lehetőségek a nemzetpolitikai aktorok kezében a külhoni magyarok védelmét illetően, még akkor is, ha a jelenlegi nemzetközi környezet nem kedvez a kisebbségi jogérvényesítésnek.