Mindenekelőtt köszönetet mondanék azoknak, akik az utóbbi hetekben olvasták a blogot. Akár egyetértettek velem, akár nem, a legutóbbi bejegyzéseim a legolvasottabbak közzé tartoztak ezen a platformon. Tanárként nem az önök szórakoztatása a célom, de még a buksijukat simogatva hízelgés sem – inkább arra szeretném önöket kérni, hogy minél több oldaláról vizsgáljanak meg egy kérdést (bármilyen kérdést). Inkább gondolkozzanak és ne adjanak nekem igazat, semmint, hogy igazat adjanak, ha valami olyasmit mondok, amit már tudtak. A gondolatok világa nem kétdimenziós – mint Nell Cobar horgászokat ábrázoló karikatúrái a hajdani sajtóban (melyeket nagyon szerettem) – és túlmutat a fehéren és feketén, a jón és rosszon. Az előítéletek kedvelői inkább ne olvassanak tovább – vagy nem fogják érteni, vagy csalódottak lesznek. Nem azoknak írok itt, akik mindent tudnak – hiszen én magam is mindennap tanulok valami újat.

Mi a gond? Vágjunk bele. Annyit kérek, hogy készítsenek ki egy atlaszt – vagy legalábbis idézzék fel gondolatban Európa térképét. Sokakban felmerült a kérdés: az Európa felé százezrével áramló migránsok (tavaly mintegy egymillióan voltak a becslések szerint, idén valamivel többen lesznek), (többnyire) Németországba, Angliába vagy a gazdagabb északi országokba (például Svédországba) vezető útjuk során

miért nem haladnak át Románián is?

Sokan ezt viccesen kezelik – azt sugallva, Románia olyan alja hely, hogy még azok sem akarnak idejutni, akikkel a sors a legmostohábban bánt (Ezeket itt vicceseknek fogom nevezni – bár semmiképpen sem kívánom megsérteni őket). Mások másfajta – zömmel nyugatellenes – véleményekkel értenek egyet, melyek a dilemmát holmi „illuminátusokkal” kívánják megoldani, akik a háttérből húzogatják a szálakat (ez utóbbiakat összeesküvőknek fogom nevezni). Nos, talán a vicceseknek és az összeesküvőknek igazuk van (bármi lehetséges, nem?) – de én itt mégis egy másik olvasatát kínálom a helyzetnek.

A kérdés geopolitikai kontextusa.

Tehát van – egyrészt – i) a világnak egy része, név szerint Európa, mely az utóbbi 25 évben földrajzi identitása, a belőle kisugárzó soft power és értékei nevében látványos módon megnyílt. Az Európai Unió országai között már nincsenek határok: egyszerű személyi igazolvánnyal bárhova eljuthat az ember. És még az EU-hoz nem tartozó európaiak számára is hihetetlenül könnyebb utazni, mint két évtizeddel ezelőtt. Egy szerbiai vagy moldovai diáknak, üzletembernek, turistának, bár nem EU-polgár, valódi és egyértelmű lehetőségei vannak bejutni az Unióba. Másrészt van ii) három háborús helyzetben lévő állam – Szíria, Irak és Afganisztán –, melyek polgárai közül egyesek úgy döntenek, hogy Európa felé veszik útjukat. Miért? Óriási többségük a szörnyűségektől menekülnek, mások a testvéreik, nagybátyjaik stb. példáját követik, megint mások ki akarják használni a lehetőséget és egy (elképzelt) jobb életre vágynak. Persze, nem kizárt, hogy egy elhanyagolható (de óriási következményeket okozható) kisebbségnek bizarr gondolatai is lehetnek – mint például az, hogy Párizsban röpíti magát a levegőbe, Allah „dicsőségére” (ami már meg is történt)! De a gond nem korlátozódik ez utóbbiakra. Még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szíriaiakon, irakiakon és afganisztániakon kívül olyan államokból is Európa felé tartanak emberek, melyeknek gondjaik vannak, vagy már ténylegesen be is csődöltek – Pakisztán, Irán, Szomália stb. –, olyan emberek, akik ebben a kontextusban a megannyi lehetőséggel kecsegtető kontinensünkre igyekeznek. Megjegyzés: e menekültek/migránsok között keresztények és mások is vannak, de többségük iszlám vallású.

Nos, ezek a földrajzi entitások – egy nyitott, nevezetesen Európa, és egy sokkal változatosabb problémás – most szembekerültek egymással. Tudjuk, hogy mi a gond, de a megoldás sokkal bonyolultabb a probléma egyszerű megnevezésénél. Valójában

két megoldást szoktak javasolni:

az egyik idealista, mely szerint kötelességünk a hozzánk hasonlókon segíteni, akik a háborútól és terrortól menekülnek (ahogy mi is tennénk a helyükben), a másik pedig a realista, mely szerint Európa, bármennyire békés és gazdag, nem fogadhat be meghatározatlan számú menekültet anélkül, hogy ne sodorná saját magát veszélybe. Ráadásul mindkettő igaz – de összeférhetetlen egymással. Valószínűleg egy harmadik, középutas megoldás fog érvényesülni – de nem tudjuk, mikor. Európában egyelőre a menekültválság politikai, társadalmi, sőt intellektuális következményei láthatók [1] (erre még kitérek).

Egy kis történelem senkinek sem árt.

Engedjék meg, hogy felidézzek két rendkívül fontos eseményt az európai múltból.

i) Az Oszmán Birodalom seregei 1529-ben indították az első ostromot Bécs ellen [2]. Mit kerestek ott az oszmánok? Számukra Bécs volt Európa közepe; az, akinek sikerül bevennie Bécset, képes hatalmát minden irányba kisugározni. A Bécs felé vezető úton volt még néhány fontos vár – mint Nándorfehérvár vagy Temesvár (ld. lentebb) –, Buda/Magyar Királyság pedig már 1526-ban, a mohácsi csata nyomán elesett és megszállás alá került (nota bene: egyáltalán nem véletlen, hogy a II. Lajos magyar király elleni győzelem nyitotta meg három évvel később az oszmánok előtt az utat Bécs felé!). De az a Bécs elleni ostrom kudarcot vallott, az oszmánoknak akkor nem sikerült eljutniuk Európa közepébe – és így visszavonultak a Balkánra.

ii) Másfél évszázaddal később (… a történelem „rímei”!), 1683-ban Kara Musztafa – IV. Mohamed szultán nagyvezére –, az európai fejetlenséget (a katolikusok és protestánsok közötti harcok a megosztott Magyarországon stb.) kihasználva újra Bécs alá vezényli a seregeit: 1683-ban megkezdődik a város második ostroma. De (a latinajkúaknak) Rodrigue vagy (a németajkúaknak) Rüdiger von Starhemberg gróf bátran ellenáll, akit Sobieski János lengyel király és mások is támogatnak… és újra visszaverik a törököket. Ez volt Bécs utolsó ostroma – majd a következő évszázadokban az Oszmán Birodalom egyre hátrább szorul. A Bécs központú Habsburg Birodalom Közép-Európa vezető hatalmává válik, a keresztények pedig 1717-ben visszaveszik Nándorfehérvárt. Egy kis részlet: a temesváriak ük-ükapái 1715-ben még bugyogóban jártak (a törökök több mint 150 évig tartották megszállva Temesvárt – vagyis nagyjából 7. nemzedéken át [3]), de a várat 1716-ban bevették az osztrákok (Savoyai Jenő generalisszimusznak köszönhetően), majd (népszavazás nélkül…) integrálták a Habsburg Birodalomba. Ennek köszönhető, hogy Temesvár ma különbözik (például) Brăilától (és ezek a különbségek adják Románia báját!).

Miért hasznos klasszikusokat olvasni?

Mindig azt tanácsoltam a hallgatóimnak, olvassák a román történészek korábbi (részben klasszikussá vált) műveit (remélem, hogy egyesek meg is tették). Íme, mit mondana valaki, aki megfogadta a tanácsomat: Petre P. Panaitescu román történész 1947-ben közzétett egy Román értelmezések […] című tanulmánykötetet. (A cím hosszabb; a kíváncsiak bármelyik jobb könyvtárban megtalálhatják.) Az egyik, Miért nem hódították meg a törökök a román fejedelemségeket című tanulmányban Panaitescu a következő munkahipotézissel állt elő: i) az Oszmán Birodalom a keresztény Európa közepét akarta meghódítani; ii) az ehhez vezető út Isztambulból Nándorfehérvár, majd Buda/Magyarország felé vezetett és onnan Bécsbe; pontosabban, az út párhuzamosan haladt a Dunával, de a folyótól délre; és, vonta le a következtetést Panaitescu, iii) az oszmánok nem hódították meg a román fejedelemségeket, hanem nagyon későig román (majd idegen – fanarióta) uralkodókon keresztül ellenőrzésük tartották azokat, egyszerűen azért, mert nem estek az Oszmán Porta észak-nyugati irányú (vagy Bécs, az akkori Európa közepe felé történő) terjeszkedésének útjába. Ismerősnek tűnik?

Tanulság is van?

Persze, ma nem a balkáni út az egyetlen Európa felé – lásd a Marokkó és Spanyolország közötti határt, ahol már régóta létezik kerítés és szögesdrót, ennek ellenére mégis folyamatosan megpróbálnak keresztüljutni rajta. De térjünk vissza térségünk térképéhez. Nos, ma konkrétan az történik, hogy szinte az összes ország, ahova menekültek érkeznek, igyekszik tovább küldeni őket. Németország és Svédország jelentik a kivételt (némi fenntartásokkal ez utóbbi esetében) és némiképpen Törökország (melynek területén már nagyjából 2 millió menekült tartózkodik). A migránsok, nagyrészt, szintén tovább akarnak menni Németország és észak felé. Törökországból Görögországba vagy Bulgáriába mennek, Görögországból Macedóniába, majd Szerbiába, Bulgáriából Szerbiába (Belgrádban folyamatosan több ezer menekült van, holott elméletileg 75 órán belül el kell hagyniuk az országot), egyes útvonalak Horvátországon, Szlovénián, Magyarországon haladnak keresztül, majd Ausztria és Németország következik (és egyesek számára Franciaország és Anglia, a csatornán keresztül). Amikor ezt mondom, akkor egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy ezek a szerencsétlen emberek, akik rémálomba illő kalandokon mennek keresztül az út során, egy új megszálló hadsereget képviselnének. Csakhogy a térkép szerint, előrehaladásuk ugyanazt az útvonalat követi, mely 500 évvel ezelőtt is biztosította Európa közepének elérését. Egy nemrég látott kitűnő dokumentumfilm [4] azt mutatta, hogy vándorló migránsok masszív csoportjai letérnek a balkáni országok útjairól (ahol rendőrök állíthatják meg és tartóztathatják fel őket) és egyszerűen az elektromos vezetékeket követve haladnak északnyugat felé, mert tudják, hogy ezek mindenképpen nagyvárosok felé vezetnek.

Tehát, akárcsak az 1500-as vagy 1600-as években,

a Törökország és Ausztria/Németország közötti legrövidebb út

ma is elkerüli a román területeket. Most már nem az oszmán hódításról van szó (mint Petre P. Panaitescu tanulmányában), hanem több millió ember – egyelőre ellenőrizetlen – mozgásáról. Ahogy azt Fernand Braudel francia történész a Civilizációk grammatikája című remek tankönyv-dolgozatában írta: „A múlt és a jelen néha több évszázadot is átívelve rövidre záródik.”

Ezzel azt sem akarom sugallni, hogy Románia mindenképpen kimarad majd ebből a migrációs jelenségből. Tekintettel arra, hogy ellenőrizetlen, bárhogyan alakulhat. Senki sem tudja, mit tennének a már úton lévő migránsok, ha Németország (egyelőre hipotetikus, de egyáltalán nem kizárt módon) bejelentené a kapuk bezárását vagy legalábbis beszűkítését. Ezen kívül az európai országok területén több tízezer olyan migráns van (és számuk sokkal nagyobb is lehet), akiktől évek óta megtagadják a menekültstátuszt és különféle okok miatt mégsem küldhetők haza. Az EuroPol nemrég azt jelentette, hogy a migrációs útvonalon – látszólag – legalább 10.000 gyermek tűnt el (ez a szám szintén sokkal nagyobb is lehet), akikről senki sem tud semmit. Azt hiszem, hogy egy ennyire zavaros és kiszámíthatatlan helyzetben nekünk – és különösen a médiában – kevesebbet kellene viccelődnünk és többet kellene gondolkodnunk. Romániát csak ideiglenesen kerüli el és nem marad ki végleg ebből a migrációból, mely – véleményem szerint – ennek az évszázadkezdetnek a legfontosabb geopolitikai jelensége (fontosabb a terrorizmusnál, Oroszország feltörekvésénél stb.).

Néhány javaslat.

A következő találkozásunkig azt javasolom, hogy kövessék figyelemmel i) a szíriai béketárgyalások kacskaringós menetét (nem kizártak újabb merényletek a világ különböző térségeiben éppen azok részéről, akik meg akarják akadályozni a tárgyalásokat), aztán ii) az „Iszlám Állam” vezetői „áttelepülésének” jelenségét, akik miután Szíriában és Irakban teret veszítenek, Líbiára összpontosíthatnának és ezen kívül iii) az amerikai előválasztásokat, melyek a fáradhatatlan Donald Trump iowai vereségével kezdődtek. Ezen kívül a javíthatatlan Észak-Korea azt jelentette be, hogy új műholdat küldhetne a világűrbe – és mindenki a rakétájára szegezi a tekintetét, nem a műholdjára…

—————–

[1] Figyelmükbe ajánlom a The Economist legújabb számát (2016. január 6-12.), melynek fő témája a How to manage the migrant crisis.

[2] A bejegyzés adatainak kontextusához lásd Atlas historique, Librairie Stock, Librairie Académique Perrin & Editions France Loisirs, Paris, 1987, 207. o. és a következők.

[3] Ezt már korábban is írtam, de most visszatérek rá: Hérodotosz óta úgy számolunk, hogy egy nemzedék mintegy 20 évet ölel át – ez az a kor, amikor egy apának megszületik az első gyermeke. Igaz, hogy Hérodotosz óta egyes dolgok megváltoztak: a gyermekek később jelennek meg az apák életében, az ember általában hosszabb életű stb. Mindenestre egy nemzedék (20-25 év) nem egy évfolyam, mely évről évre zajlik (pl: a 85-ös, 86-os, 87-es stb. középiskolai/egyetemi évfolyam).

[4] Balkan Transit, Katrin Molnár dokumentumfilmje, TV Arte, 2016. február 2.