Vajon szilveszter éjszakáján a bevándorlók tudatosan a nyugati társadalom értékeit akarták megsérteni? A politikai felelősöknek mindenesetre ki kellene lépniük szűkkeblű gondolkodási sémáikból.

Sokat írtak és beszéltek a kölni szilveszter éjszakáról és nemcsak azért, mert traumát okozó esemény volt, hanem mert a jelenlegi legnagyobb politikai gonddal, a bevándorlással áll kapcsolatban. De nem túl sok magyarázat volt igazán meggyőző. A berlini kormány egyik minisztere egy összeesküvés lehetőségéről beszélt ártatlan arccal, de azt nyilvánvalóan nem mondhatta el, hogy ki és miért esküdött össze. Egy szemfülesebb svájci művésznő a Dóm téren tüntetett meztelenül, akkor is tiszteletet követelve magának, ha éppen pucér, amivel azt kívánta sugallni, hogy azzal az elutasítással kíván harcolni, amit a muzulmánok a nem teljesen elleplezett nők iránt mutatnak. Ebben a csatában élen jártak a feministák, azt gyanítva, hogy a szilveszter éjszakai undorító támadások csak a szexizmus túlpörgetései voltak, amitől – végül is – a nyugati társadalmakban is van alkalom félni. Leegyszerűsítőbb magyarázatokkal is találkoztam, melyek szerint társadalmi kitaszítottságuk miatt absztinenciára kényszerített fiatalok serege nem is tehetett egyebet.

Mégis a legtöbbek által elfogadott,

a „civilizációk ütközéséről” szóló magyarázat túlságosan általános

és nem magyarázza, hogy miért egyszerre több városban, illetve miért szilveszter éjszakáján és nem máskor került sor ilyen eseményekre. Egy valamivel jobb magyarázattal Slavoj Žižek, az ideológiai baloldal sztárja, valójában egy nonkonformista és besorolhatatlan gondolkodó állt elő. Röviden, Žižek azt állítja, hogy valójában a „farsang egyik obszcén változatának” voltunk a tanúi.

Állítása szerint Kölnben valami ahhoz hasonló történt, amit Robert Darnton amerikai történész írt le a XVIII. századnak szentelt könyvében, A nagy macskamészárlásban. 1730-ban, Párizsban több nyomdászinas egyik éjszaka megkínozta és meggyilkolta az összes elfogott macskát, beleértve munkaadójuk feleségének kedvenc cicáját is. Úgy tűnik, hogy a fiúkkal rosszabbul bántak, mint az elkényeztetett kis macskákkal és úgy döntöttek, így egyenlítik ki a számlát. De az egész jelenet olyan volt, mint egy nevetéssel és sikongatással kísért mulatság, egy vidám és felszabadító jellegű esemény. Žižekben azonban felmerül a kérdés, hogy miből fakad a kegyetlenséget kísérő vidámság? Érdekes, hogy egy román etnográfus szintén lejegyzett egy elszigetelt szokást, a kutyaakasztást, melyet szintén a kegyetlen öröm hahotázása kísért, bár nem tudta feltárni az eredetét.

Mindenesetre, állítja Žižek,

a nép egyszerű gyermeke mindig is kegyetlen volt

és csak egy idealizáló előítélet láttatta erkölcsileg magasabb rendű lénynek, csak azért, mert ő maga is elnyomott volt. A farsang mindig is alkalmat jelentett arra, hogy szabad utat engedjenek a bosszúszomjas erőszaknak, szimbolikusan felborítva a dolgok rendjét, és különösen a macska tűnt tökéletes áldozatnak vagy olyan közvetítőnek, melyen keresztül levezethető volt az erőszak. A fiatalok, hogy gúnyt űzzenek egy felszarvazottból, egy macskát dobálnak egymásnak, közben a bundáját tépve nyávogásra kényszerítik. A franciák ezt, mondja Žižek, faire le chat-nak nevezik, a németek pedig Katzenmusik-nak, és a maga részéről mindkettőt teljes mértékben kifejező elnevezéseknek tekinti: „A macskát a magánélet egyik legintimebb aspektusával, a szexszel kapcsolták össze. Le chat, la chatte, le minet a nép nyelvén nagyjából ugyanazt jelenti, mint az angol „pussy”, évszázadokon keresztül obszcén dolgokat fejezett ki.”

Žižek állítása szerint elképzelhető, hogy Kölnben valójában e kegyetlen játék kortárs változatának voltunk a tanúi. Egy kiváltságos német középosztály ellen irányuló faire le chat-nak: „Nem lehet szó a szexuális vágy hirtelen impulzusáról – ez diszkrétebben is jelentkezhetett volna –, sokkal inkább a félelemkeltés és megaláztatás nyilvános előadásáról, arról a műsorról, melynek során a kiváltságos németek ’pussy’-jait fájdalmas tehetetlenségre redukálták.”

Ebben a helyzetben, állítja még a filozófus, nagy

ostobaság lenne nekiállni megtanítani a muzulmán bevándorlóknak,

hogyan viselkedjenek a nőkkel, hogyan kell betartani a nyugati társadalmi illemkódexeket, hiszen ők nagyon is tudják, mit várnak el tőlük, mint idegenektől egy domináns kultúrában, de éppen az volt a céljuk, hogy megbotránkoztassák a nyugatiakat.

A konvencionálisan gondolkodók számára megdöbbentően hangzik Slavoj Žižek elmélete, de képes elkerülni a szokványos ideológiai sémákat. Mert bár baloldalról érkezik, nem egy új nomád proletariátust, egy jobb jövő „hírnökeit” látja a bevándorlókban, és mert képes józanul felhívni a figyelmet a bevándorlók és a befogadó ország közötti bonyolult és ambivalens kapcsolatra.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.