A New York Szálló homlokzatáról múlt év decemberében lehulló vakolatdarab annyira fejbe kólintotta Kolozsvár városvezetését, hogy szédületében azonnal hozzálátott az elhanyagolt műemlékek omladozó díszeinek leveréséhez. A lezuhant kődarab kijózanító erővel hatott a civilekre is, akik az önkormányzat minden szakmaiságot nélkülöző, primitív módszerére reagálva léptek akcióba a műemlékek védelme érdekében. Az akció részeként a Korzo Egyesület aláírásgyűjtésbe kezdett – az íveket várhatóan hétfőn, január 18-án egy beadvány kíséretében nyújtják be az önkormányzathoz –, és elindult egy párbeszéd is a lehetőségekről.
Nagyvonalakban ez az előzménye annak a péntek esti beszélgetésnek, melynek meghívottja Guttmann Szabolcs építész, a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókjának vezetője, a Területi Műemlékvédő Bizottság elnöke volt, akit Barazsuly Viktória Adrienn művészettörténész, és persze a beszélgetésen részt vevő nagyszámú közönség kérdezett arról, hogy mit is lehetne tenni az önkormányzat ámokfutása ellen.
Olvasson még:
Mérsékelten optimista válaszokat kaptunk, és azt is megtudhattuk, mi vezetett idáig.
Mint kiderült, Romániában nincs nagy múltja a műemlékvédelemnek. Az 1977-es bukaresti földrengés után gyakorlatilag megszűnt, és ez nem változott egészen a rendszerváltozásig. 1989-ben újjá alakult a nemzeti örökségvédelmi hivatal, mely visszakapta egykori, dokumentációs levéltárként is működő székhelyét, és megkezdődhetett a műemlékek szakemberek általi felmérése, illetve a védett övezetek kijelölése. A lendület nem tartott sokáig: 1992–98 között pénz és igazgató nélkül maradt az intézmény, majd egy kompetens művelődésügyi miniszter színre lépésével következett be a remélt változás. Robbanásszerűen megugrott a műemlékek védelmét érintő tervezés és kivitelezés. Ekkor több romániai helyszín is világörökségi listára kerülhetett, de – mint később kiderült – amennyiben a helyi illetékesek nem teljesítik az ezzel járó feltételeket, könnyen el lehet veszíteni a címet.
Kolozsvár példája is jól mutatja, hogy ha egy város vezetése inkompetens, akkor ez a helyi értékek kezelésében is megmutatkozik. Guttmann Szabolcs szerint ennek ellenére lehet eredményeket kiharcolni a műemlékvédelemben, amennyiben miniszteri szinten van kivel tárgyalni. Nagyszeben esete igazolja:
a belső impotenciát külföldi segítséggel is lehet kezelni.
A jelenlegi kolozsvári városvezetés sokban hasonlít a szász város 1998-as vezetésére. Ekkor egy nemzetközi műemlékvédelmi konferenciát szerveztek Szebenben, amelyen bár jelen voltak a külföldi szakemberek és a szakminisztérium képviselői, a város vezetői még csak részt sem vettek rajta – emlékezett vissza az építész. A városban a konferencia után indulhatott be a változás, mely a műemlékek szakszerű felújításában csúcsosodott ki. Ebből a példából okulva Guttmann május elején Kolozsváron is szeretne egy nemzetközi konferenciát szervezni, melynek keretében talán megoldás születhetne az omladozó műemlékek problémájára. A meghívott úgy vélekedett, hogy a jelenlegi kulturális miniszterben van szándék az épületek megmentésére, így partner lehet megoldáskeresésben is.
Guttmann Kolozsvár belvárosának állapotát a bombázások utáni Varsóhoz hasonlította, annyi különbséggel, hogy a lengyel fővárosban még 1944-ben is külön nyilvántartásba kerültek a lehulló vakolatdarabok. „Nekünk még egy polcunk sincs” – fogalmazott. Amikor felvetette a főépítész asszonynak, hogy szükség lenne egy raktárra, ahova szállíthatják a lehulló épületelemeket, azt a választ kapta, hogy az lopásnak minősülne. Az illetékesek valamiért úgy gondolják, jobb, ha ezeket a tűzoltók nemes egyszerűséggel szétverik. Ez is jól mutatja: „köd” van a fejekben arról, hogy mi számít értéknek. De nem csak a helyi adminisztráció mutatkozott hozzá nem értőnek, hanem a szakma is. December óta mindenki befeszült, s bár mindenki a maximumot nyújtja, ebben az esetben ez már nem elég – hangzott el a beszélgetésen.
Guttmann szerint problematikus, hogy nem működik a műemlékvédelmi törvénykezés, sok épület kapcsán nem tisztázott, hogy A vagy B kategóriás, és a műemléklista is tele van hibával.
Olyan illetékesekre van bízva a kolozsvári műemlékek védelme, akiknek nincs szakmai rálátásuk.
Továbbá egy műemlékvédő jut egy egész megyére, holott még egy múzeumnak is van legalább húsz alkalmazottja. Erre megoldást jelentene, ha decentralizálnák a bukaresti örökségvédelmi hivatalt, és azt a 130 szakembert, akit alkalmazottként foglalkoztatnak, megyénként leosztanák – javasolta az építész. A jelenlegi szabályozás szerint a vakolatdarabok eltávolításakor a tűzoltókat három szakember kell elkísérje, de az sem tisztázott, hogy ezt a városháza vagy a szakminisztériumnak alárendelt intézmény kell biztosítsa.
A polgármesteri hivatal által végzett beavatkozások gyakorlati megvalósulásának abszurditására több konkrét példa is rámutatott. Az egyik hozzászóló – aki egy olyan műemlékben lakik, melyet az önkormányzat kezelésbe venne – elmondta: felszólítást kapott, hogy öt napon belül kérvényezze a lakóház veszélyes épületelemeinek eltávolítását, különben büntetésre számíthat. Guttmann azt javasolta, hogy a lakók írásban kérjenek tájékoztatást arról, hogy az önkormányzat kik által biztosítja a beavatkozás szakmai felügyeletét. Amennyiben kifogást emelnek a szakértők személyét illetően,
nem kötelezhetőek arra, hogy rábólintsanak a bontásra.
Mit tehetnek a civilek a műemléképületek megvédéséért? – hangzott el a kérdés. Az építész kifejtette: mint ahogy a civilek összefogásával sikerült megfékezni a városházát a Szamos partjának szétverésében, úgy sikerülhet megállítani a mostani ámokfutást is. Guttmann tervezi, hogy egy találkozót kezdeményezzen a városháza illetékeseivel, melyre elhívja a civil szféra képviselőit is. Ez alkalmat teremtene arra, hogy nyomást gyakoroljanak a városházára egy hatékonyabb műemlékvédelmi stratégia érdekében.
A műemlékvédelmi szakkör azzal a következtetéssel zárult, hogy szükség volt annak a bizonyos vakolatdarabnak a lehullására ahhoz, hogy végre megkerülhetetlen módon a civilek és az illetékesek homlokterébe kerüljön az évtizedek óta elhanyagolt műemlékek homlokzatainak sorsa.